A Hét 1988/1 (33. évfolyam, 1-26. szám)
1988-05-20 / 21. szám
Virágkiállítás idején aligha lehet jó virágnak lenni — még szalonvirágnak se. Lehet, hogy ez nem vonatkozik a magamutogatásra hajlamos virágfélékre ? Vagy lehet, hogy minden virág eleve magamutogató és az önfenntartó szaporodáson kívül egyéb ösztöne nincs is. mint a magamutogatás ? Távol áll tőlem, hogy okos próbáljak lenni e kérdésben. Elvégre nem vagyok botanikus, s ha az lennék se tudhatnék többet a virágokról, mint amennyi eleve tudható. Ezenkívül pedig úgy sejtem, hogy amit a virágokról a legjobb botanikusok tudnak — az is csupán szerény töredéke lehet a virágok titkainak. Szegfű viszont soha. semmilyen körülmények között sem szeretnék lenni. A szegfű ugyanis a legszürkébb virág. A piros, a fehér, a rózsaszín. a sárga, a kék. a lila — mind szürke. Megszürkült valahány az utóbi egy-két évtizedben. A szegfű sajnos, már alig virág. Messzemenően árucikk, tömegtermelési produktum lett belőle, a mendemondák szerint a gyors meggazdagodás eszköze. Jóllehet. így igaz. bár láttam már én szolid vagy éppen sajná/atraméftó szegfűtermelőt is életemben. Mindenesetre sokan vannak, akik a szegfűtermesztést kultiválják s minden bizonnyal azért teszik, mert megéri. Persze, távol áll tőlem, hogy bármit is a szemükre vessek, hiszen tudom: ők nem tesznek egyebet, mint hogy alkalmazkodnak a piaci viszonyokhoz. A virágpiaci viszonyok pedig úgy falják föl a szegfűt minden mennyiségben, mint száraz szalmát a lángnak nyelvei. Az van ugyanis, hogy soha, a leggavallérosabb időkben sem adtak egymásnak az emberek annyi virágot, mint mostanában. A bölcső és a koporsó között — eme kettőt is beleértve — rengeteg virágot adunk egymásnak, ez a virág pedig zömmel nem más. mint szegfű. Mindez így szép is lehetne, de nekem valahogy mégsem tetszik igazán. Felszínesnek, olykor már-már tapintatlannak érzem a három szál szegfűben kifejezett tiszteletet, szeretetet, úgynevezett figyelmességet. A szegfűséget. A szürkeséget. Persze, akit sért ez a fanyalgó szemlélet, azt arra kérem, bocsássa meg nekem — nem rá gondoltam. Tudom, ez cinizmus, de semmivel sem nagyobb, mint a születésnapi ivászát apropóján oda bökött három szál szegfű által megpecsételt szerig tartás cinizmusa. Apropó egyébként rengeteg van, több a kelleténél. No. de miket is beszélek én itt össze a virágok dicséretének címszava alatt?! Hát igen: az eretnek újságírói beidegződés, mely szerint fontosabb szólni az aggasztóról, mint arról, ami megnyugtató. Hadd dicsérjem tehát a virágokat. mégpedig egy virágkiállítás apropóján. ahol valóban csodálatos növények megtekintésére sereglenek össze az emberek tolongava. Mert aki a virágot szereti, az rossz ember nem lehet — mondja a legostobább közhely, amelyik ráadásul végképp nem is igaz. Mert tegyük a kezünket a szívünkre és vegye számba mindenki a maga legközvetlenebb ellenségeit: akad-e köztük virágszerető? Naná. hogy akad! Még vérszomjas, vazallus virágbolondokkal is bőségesen szolgál a történelem. • • • Néhány esztendővel ezelőtt, az ország keleti végéből, alkalmi utasként, ismerőseimmel jöttem hazafelé. Ők a virágkiállításra tartottak. Útközben megálltunk pihenni egy erdő és egy vadvirágos rét mezsgyéjén. ahol gazdagon virítottak a mezei virágok, köztük olyanok is. amilyeneket közelebbi tájaimon már kihaltnak mondhatok. A mezei virágokról kezdtem beszélni nekik. Mondtam egynéhány érdekességet, de kivált arról próbáltam értekezni velük, amit a virágnevek költészetének szoktam nevezni. Hogy a magyar iiyeNben — de minden bizonynyal más nyelvekben is — a szókincs legszebb szavait a szabad természetben előforduló növények, de kivált az erdei-mezei virágok nevei alkotják. Illedelmesen végighallgattak, nyilvánvaló volt. hogy sem a téma. sem a mezei virágok nem érdekük őket igazán. Aztán megérkeztünk utunk céljához s ők magukkal cipeltek a virágkiállításra, ahová különben is elmentem volna. Mint ahogy el is mentem — másodszor is. de immár nélkülük Mert másodszor már nem kellett végighallgatnom tudálékos lelkesedésüket az egzotikus virágokról. Egy-egy — mondtam magamban, elvégre ők is unalmasan hallgattak engem, ott az erdőszélen, meg én is őket a pavilonban. Híát így is állunk a virágokkal. KESZELI FERENC A szerző felvétele
