A Hét 1988/1 (33. évfolyam, 1-26. szám)
1988-05-20 / 21. szám
KÖVETKEZŐ SZÁMUNK TARTALMÁBÓL Sidó Zoltán: A TISZTA FORRÁS ÜNNEPE (Az Országos Népművészeti Fesztivál elé) Fister Magda: PRÁGA DÍSZKÚTJAI Szabó G. László: PORTRÉ KEREKES ÉVA SZÍNMŰVÉSZRŐL Gál Sándor: FALU ÉS IPAR Zolczer László: BERLIN EGYKOR ÉS MA Dr. P. Tóth Attila: A ZEOLITOK ÉS A ZEOTECHNOLÓGIA Címlapunkon Keszeli Ferenc felvétele A Csemadok Központi Bizottságának képes hetilapja. Szerkesztőség: 815 44 Bratislava, Obchodná 7. Telefon: 332-865 Megjelenik az Obzor Kiadóvállalat gondozásában. 815 85 Bratislava, ul. Čsl. armády 35 Főszerkesztő: Strasser György Telefon: 332—919 Főszerkesztő-helyettesek: Ozsvald Árpád és Balázs Béla Telefon: 332-864 Grafikai szerkesztő: Krát Rétemé Terjeszti a Posta Hírlapszolgálat Külföldre szóló előfizetéseket elintéz: PNS — Ústredná expedícia tlače, 813 81 Bratislava. Gottwaldovo nám. č. 6 Nyomja a Východoslovenské tlačiarne n. p., Košice. Előfizetési díj egész évre 156,— Kčs Előfizetéseket elfogad minden postahivatal és levélkézbesitő. Kéziratokat nem örzünk meg és nem küldünk vissza. Vállalati hirdetések: Vydavateľstvo Obzor, inzertné oddelenie, Gorkého 13, VI. poschodie tel: 522-72, 815-85 Bratislava. Index: 492 11. Dr. FONOD ZOLTÁNNÉ DOMONKOS MÁRIA, tanárnő A világot nem a pedagógusok irányítják. A pedagógusok csak tanítanak. Először bennünket ültetnek az iskolapadba, hogy azután, amikor már nekünk is iskolaköteles gyerekeink vannak, elölről kezdjék az egészet. Mindez olyan természetes, akár a levegővétel. A pedagógus oktasson, ez a dolga. Ám hogy milyen lehetőségek birtokában és hogyan? Ez részint a feltételek, részint a kötelességtudat kérdése ... Or. Fonod Zoltánné Domonkos Mária már harmincöt évnél is többet töltött el a Bratislavai Magyar Tanítási Nyelvű Alapiskola aktív szolgálatában. Szívügye a zene, de amúgy istenigazában a matematika elkötelezettje — és talán jobb is, ha most már ö maga folytatja .. . — Csallóközi vagyok. Egyházgellén (Holice n/O.) születtem, ebben a helyi méretben kicsinek tűnő faluban, de amelyhez én mindig őszintén ragaszkodtam. Munkáscsaládból származom, édesapám asztalos, később szövetkezeti tag volt. Hárman voltunk testvérek. Szüléink nagy gonddal neveltek bennünket, és arra ösztönöztek, hogy tanuljunk. Az elemi negyedik osztálya után így kerültem a dunaszerdahelyi polgári iskolába, ahová a háborús években kezdtem járni, majd 1945 után — magyar iskola híján — szlovákban folytattam. 1947-ben Magyarországra, a cinkotai tanítóképzőbe kerültem. A döntésben szerepet játszott, hogy bátyám a budapesti jogtudományi egyetemen tanult, igy szüleim óhaja szerint, rám is oda tudott figyelni... A falusi gyerekek között annak idején kevés volt a középiskolát végzettek száma, nekem igy szinte kínálta magát a tanítói pálya. Azt sem titkolom, szerepet játszott ebben az a szándék is. hogy közelebb kerüljek a zenéhez. Otthon erre nemigen volt alkalmam, de azt reméltem, hogy a tanítóképző kielégíti ez irányú érdeklődésemet. — Múlt időben fogalmaz. Pusztán a rend kedvéért vagy talán csalódott e tekintetben? — Dehogy csalódtam! Ellenkezőleg, a kötelező zenei képzés és a cinkotai iskola kórusának napi munkája számomra szinte mindmáig meghatározó értékű, igazi élmény maradt. A muzsika iránti vonzalmam annak ellenére sem szűnt meg, hogy 1955-ben, az akkori Szlovák Egyetem Pedagógiai Karán, matematika-fizika szakon kaptam oklevelet. Akkor már évek óta tanítottam is. Egy tanévet a somorjai középiskolában, 1952-töl pedig Szlovákia fővárosának akkoriban nyílt magyar tannyelvű iskolájában. Ez az iskola ÉLETUTAK azóta is kitartott mellettem, és én is ragaszkodom hozzá. — Az ötvenes évek legelejétől szinte már egy teljes emberöltőnek számító idő telt el. Miben, mennyit és hogyan fejlődött időközben a bratislavai magyar iskola ? — Iskolánk a kezdet kezdetén valóban szűkös körülmények között működött. Az egykori Édl utcában, tehát a mai Podjavorínskában tanítottunk; egy szlovák iskolával közös épületben, de külön igazgatás alatt. Az első tanévben mindössze 63 tanulónk volt, de 1953-ban igy is önálló épületet kaptunk a Zöch utcában, ami lényegesen javította a pedagógiai munka feltételeit. A szülök rendkívül lelkesen segítették az iskolát, a pedagógusok pedig — kötelességtudattal párosuló viszonzásképpen — nagy ügyszeretettel és áldozatkészséggel törekedtek a mind jobb eredmények elérésére. Iskolánk 1956-ban Tizenegy éves Középiskolává alakult át, és első érettségizőinket három évvel később búcsúztattuk. Az alapiskola és a gimnázium ma is egy épületben, egy igazgatás alatt működik, de 1960 óta már a Duna utcában, ahol viszonylag jó felszereltséggel tudjuk biztosítani a korszerű oktatás feltételeit. Iskolánk jó hírnevét ma már nemcsak az itt végzett és az életben kitünően helytállt diákok ezrei öregbítik, hanem rangját és helyét az is mutatja, hogy Dél- Szlovákia legkülönbözőbb tájain tapasztalható érdeklődés iránta. Természetesen. a távolabbi vidékekről csak csökkentett mértékben tudunk tanulókat fogadni, hiszen az erre vonatkozó irányszámok évről évre megszabják az osztály- és diáklétszámot. — Otthon, az iskoláit járva és persze a saját praxisában vajon mit tanult az idősebbektől? — Elsősorban a munkaszeretetet, a kitartást, a szorgalmat említeném. Olyan közösségben dolgozom, ahol évtizedek óta ösztönző erővel hat a több és a jobb munka iránti igény. Ezt láttam otthon, ezt tapasztaltam az idősebb kollégák körében, és magam is ezt adnám át legszívesebben a fiataloknak. Egy tanítóra mindig életek, sorsok vannak bízva, s az ilyesmivel egyetlen percig sem lehet könnyelmüsködni. Nemcsak a diákon, a pedagóguson is múlik, hogy tanulói közül ki, milyen tudással kerül az életbe. — Értsem úgy, hogy mindmáig megszállottja a munkának? — Nem tudok, nem is szeretek félmunkát végezni! Több mint harminc évi tanitás után is rendszeresen készülök az óráimra, és a matematikatanítás eredményességét korszerű segédeszközök alkalmazásával próbálom segíteni. Ez azért is fontos, mert a diákok jelentős hányada még ma is irtózik a matektól. Sajnos, ezt valamiféle apai-anyai „örökségként" hozzák magukkal, ezért ebben a tantárgyban eredményt elérni olykor szinte a nehéz testi munka fáradalmaival egyenlő. Persze, mindezt távolról sem panaszként mondom, hanem inkább annak indoklására, hogy a tanítás során miért igyekszem következetes és szigorú lenni; hiszen az iskola színvonalát — a szülök, a felügyeleti szervek és végső soron maguk a diákok is — annak eredményessége szerint mérik. Ezért a matematikai versenyekre vagy a felvételi vizsgákra való felkészítés, a póttanítás, a különböző felmérők és egyéb dolgozatok javítása — a kötött órarend mellett — szinte kötetlen óraszámú igénybevételt jelent. — Munkájában nagyon sokáig a matematika a zenével, pontosabban a kórusvezetéssel párosult... Nem sajnálja, hogy ma már nem igy van ? — Utaltam már arra, hogy a zenéhez különös vonzalom fűz. A kórusvezetés ezért kikapcsolódást és bizonyos értelemben felüdülést is jelentett számomra. A diákkórus tagjaival együtt olyan többletet, ami a harmonikus emberi tulajdonságokat fejlesztve figyelmeztetett az együtténeklés semmivel sem pótolható örömére. Közel harminc évig vezettem iskolánk gyermekkórusát, és volt idő, hogy énekkarunknak 60—70 tagja is volt. A sikerek, a sok közös élmény tudatában nehéz szívvel váltam meg a kórustól, de nem tehettem másként, mert a matematika-oktatás egyre igényesebb követelmények elé állított, ugyanakkor az énekkar vezetésében sem akartam igénytelen lenni. Úgy gondoltam, jobb ha időben átadom a stafétát. Ezért őszintén sajnálom, hogy néhány éves pangás után csak ebben a tanévben történt próbálkozás a valamikor kitűnő hírű gyermekkórus újjászervezésére. — Az ön munkájában mennyire van szerepe az érzelemnek ? És vajon a Duna utcai iskolában hagyomány-e felnézni a pedagógusra ? — Egy pedagógus elsősorban napi munkájával biztosíthatja tekintélyét. A szülök és a diákok egyaránt tudják, hogy kik azok a tanítók, akik legjobb tudásukat és tehetségüket kamatoztatva foglalkoznak a tanulókkal ; hogy kik azok. akikre később is szívesen emlékeznek. Az elmúlt több mint három évtized alatt úgy tapasztaltam, hogy a diákok azokra a pedagógusokra szoktak felnézni, akik a tudásukkal, emberi magatartásukkal és jellembeli tulajdonságaikkal kiérdemlik ezt. Ez meggyőződésem, mégha a pedagógusi pálya — sajnos — társadalmi méretben sokat veszített egykori rangjából. — Van-e, ami bántja, amit rossznak tart a hétköznapok gyakorlatában ? — Bánt az állandó időhiány. A túlterheltség, amivel naponta küszködünk. Hogy rohanóvá vált az élet és egyre kevesebb idő jut a családra, a kikapcsolódásra, az emberi kapcsolatok ápolására, színházra, olvasásra. Végre már meg kellene tanulnunk lazítani. .. — Beszélgetésünket részben azzal akarta elhárítani, hogy pályája során nemigen kapott hivatalos elismerést. Zavarja ez? — Nem. Csak arra akartam utalni, hogy talán vannak nálam érdemesebb kollégák arra, hogy interjút adjanak. Munkámat különben sem a kitüntetések utáni sóvárgások jegyében végzem, hanem a tanterv, a magam szabta mérce és az anyanyelvi oktatás eredményességének igényével. Számomra az a kitüntetés, ha a tanítványaim további tanulmányaik során, de az életben is becsülettel állják meg a helyüket. — Fia és lánya van. Őket mire oktatta ? — Goethe szerint: amit nem értesz, nem is a tied. Őket arra neveltem hát. hogy próbálják megérteni a világot és együttélni vele. A mai fiatalok esetében ez már a különvélemény jogát is jelenti, igy lassacskán azt is el kell viselnem, hogy véleményemmel, otthon, nemegyszer kisebbségben maradok. MIKLÓSI PÉTER Fotó: Gyökeres György 2
