A Hét 1988/1 (33. évfolyam, 1-26. szám)

1988-04-15 / 16. szám

EMBERI SORSOK

Szépen élni, szépen meghalni

Egy koncert is lehet végzetes

— Elkéstem — üzeni felém a fiatalember riadt tekintettel, zavart mosollyal.

De elkéstem-e valóban? — csillan aztán fel szemében a reménykedés csintalan sugara. Hiszen állandóan utunkat járjuk, míg csak lélegzőnk.

Ez a sorsban benne volt: reggelem úgy kezdődjék, hogy tegyem ezt -tettem-, tegyem azt -tettem-, aztán perszehogy elment a busz.

Del Amikor teszem azt tavasszal megyek a parti füvesen, s megállók, mert felharsant egy madár trillája és belenevetek ismétlődő gajdolásába — hiszen ezt mohban dalolta — miről késtem le, hogy leálltam bandukolásomban...? Nyomatékkai kérdezem: Mit mulasztottam el? Csak gazdagabb lettem valamivel, egy madárkacajjal, annak kereken megirt attitűdjével. Késhet-e az az ember, aki zenében éli a maga körüli világot? Melynek mije vagyok csak én?...

Éltem eddig harmincnégy évet. Belőle pár hónap híján húsz évet a zeneiskola padjaiban. Tudom, az emberek gondolják, mindezt „papírral" is igazolni lehet. Egyes emberek azt mondják: A „papiros nagyon fontos ..." Igaz, a szünetnek is van jele a kottában. A csendnek. A semminek.

És ha én is csak az vagyok? A csend, amely szükséges ahhoz, hogy gátat szakító erő szülessék? De miből ered az erő? A melódiából? És mi az hogy melódia? Aki hallotta magányában a tárgyak mocorgását, lehet képzelete annak a létezés teremtő zenéjéről.

Nézzünk egy megszokott szópárosítást: A szél zenéje... Én inkább azt játszanám el hogy: Fekete szél! Lehet-e színe a szélnek? Aki meg tudja tenni azt a lélegzetvételt, aki magányában meg tudja teremteni azt a csendet, ami „papirokkal" nem igazolható, annak a hang játszhat színekben is. Sőt! Abban a zene mindenféle jelző nélkül létezik.

Csak egyszerűen él.

Él és boldogít.

Boldogít és érzésekkel gazdagít. Érzésekkel vértez fel. Olykor a hideg értelem ellenébe. És így válik harmóniává. És lesz bocsánatos az emberben akár a késésben járás. A késésben élés. így lesz látható, hallható, érthető a tűzpiros szél és a zöld tekintet.. . A szín a szem hangja. S ez már a lélek hangjegye.

A hangszerem? A hangszerem — akárcsak az emberrel született hűség jele, esetemben az őseim iránt — nem más, mint nagybőgő. És el kell mondanom, hogy van a hangszereknek hierarchiájuk, amit az az ember tart életben, akinek értékítéletében csak a „papiros", csak az a mérvadó. Szóval a nagybőgő a szegény ember világba szakadt legkisebb gyermeke. Aki képes a mesebeli próbatételek megvívására is. Csak mintha kevés lenne a küzdelemre odafigyelő ember. Aki a bizonyítást magáévá tehetné! Pedig Milánóban már 1809-ben oktatták az egyetemen — a többi hangszer egyenrangú társaként — a nagybőgőn való játékot. S három évre rá a prágai konzervatóriumban is felemelték ezt a hangszert. És mégis ... A tavalyi Intertalent versenyek szünetében(l) egyik kollégám bemutathatta a közönségnek, hogy mit tud a

nagybőgő. Mondom én, bocsánatos legyen az ember késésben járása. Mondom én, tegyük elviselhetővé az ember késésben való élését...

Én azt nem állítom, hogy ne legyenek az ember életében mértékek. De hasonlítsuk csak össze a mesterséges csatorna betonozott partjait a természetes folyómeder vendéglátó öbleivel vagy útnak csalogató földnyelveivel...

A mérték az ember és ne a mérték kedvéért „éljen".

Ha fél kettőkor beállít hozzám az első növendékem, tudnom kell róla, hogy ő Kerekes Ferenc, a Ferkó, harmadikos elemista, aki feladatait, munkáját már részben az alapiskolában elvégezte. Jól vagy rosszul, de élt, dolgozott a reggel hetedik órájától. Nem a mindent megbocsátó jámborkodás kap így lábra, jobb kifejezés híján a képzelőerő áldotta alkalmazkodóképesség kell hogy árnyékolja az órát. Annak már az első perceit, de a végsőt is. Talán így érzékeltethető, hogy a zenepedag'ógia mennyire — és szintén — egész embert kíván.

És az előadóművészet?

A zenepedagógusnak kevésszer nyílik alkalma nyilvános fellépésre; de vallom — és ezt sziwel-dühhel —, hogy a zeneoktatónak játszania kell. A diák, de a közönség előtt is. Miért? Hogy kivethesse magából a salakot. Hogy lánggal égjen és ne kormozzon.

Igen, lehet a koncert végzetes is. Mint számomra húsz évvel ezelőtt... Pártfogóm — tiszteletemet és hálámat iránta nehéz kifejeznem —, elvitt engem, tizenöt éves cigány származású surbankót a kassai filharmonikusok hangversenyére. Amikor felhangzottak a zene első szólamai azt hittem, hogy rám omlanak a terem magas falai, dübörögni hallottam magam körül az egész létező világot, pedig csak egy szál nagybőgő húrjai sírtak a csendben. Engem akkor végérvényesen hozzábilincseltek a zenéhez. Áldassék ez a rabság. S vagyok azóta is én. Farkas János, immár a galántai Kodály-szobor melletti Népművészeti Iskola zeneoktatója, annak továbbra is alázatos szolgája. S folytatója példamutatóan szorgalmas muzsikus cigány őseim életének. POÓR JÓZSEF

... Egy hetvennégy éves özvegyasszony nagyon beteg. Gyerekei és unokái nem akarják, hogy kórházban fejezze be az életét, s ő is a családban szeretne maradni. Igen ám, csakhogy ki fogja ápolni? Közvetlen hozzátartozói ugyan vele egy városban, Nyitrán (Nitra) laknak, de a járásszékhely különböző pontjain.

A család mégis megoldotta ezt a kérdést, és amit tett, nem mindennapi dolog.

Erről beszélnek a történet szereplői. Az özvegyasszony lánya: Gréti (53 éves) és férje Károly (55); fiuk: Gyuri (30); Gréti öccse: Vili (42) és felesége: Kató (40); gyerekeik: Laci (14) és Tibor (10).

I.

Gréti; — Két és fél évvel ezelőtt zajlott le anyám első műtétje, s biztosra vettük, hogy előbb-utóbb hosszabb ápolásra szorul. Az látszott az egyetlen megoldásnak, hogy a három család, az enyém, a fiamé és az öcsémé, elcseréli a lakásait, hogy mindnyájan egy házba kerüljünk és felváltva ápolni tudjuk anyánkat. Azt ugyanis eldöntöttük, hogy nem adjuk kórházba. Én korlátlan időtartamra fizetés nélküli szabadságot kértem, hogy napközben vele tudjak lenni, a többiek pedig délutánonként, vagy éjszaka segítettek. Itt, ebben a Zobor felé vezető utcában találtunk egy megvételre alkalmas kétlakásos régi villát, ahol a tetőtérben Gyuri részére is kialakítható volt egy önálló lakrész. Télen költöztünk. Hamarosan kiderült, hogy a vártnál több javítani való van a házon, de anyám akkor még remekül bírta. Főzött az iparosokra, gereblyézett a kertben, a könnyebb bevásárlásokat is ő látta el. A házvételt követő kényelmetlen gondok összekovácsoltak mindannyiunkat.

Károly: —• Én magam is amellett kardoskodtam, hogy az anyósom ne szoruljon kórházi kezelésre. Kedves asszony volt, valami régi familiáris vonással a jellemében. Valóban úgy szerettem, mint a saját anyámat. Grétivel több mint harminc éve vagyunk házasok, ő a sógoromnál lakott, de amikor Gyuri kicsi volt, sokat jött hozzánk is segíteni. Biztos pont, igazi támasz volt a családban. Tudott zongorázni is. dúdolgatni pedig szinte naponta hallottam. Idős korában sokat mesélgetett a fiatalságáról, amiről én keveset tudtam. Az apjának valamikor hentesüzlete volt, ő pedig irodakisasszonyként kapta első keresetét.

Gyuri: — Főként az utolsó időben próbáltam sokat beszélgetni a nagymamával, mert hirtelen észbe kaptam, hogy amig él. még belekapaszkodhatok egy olyan gyökérbe, ami már nem sokáig tart. Kérdeztem, emlékszik-e az első világháborúra, milyenek voltak a húszas évek, milyen volt a második világháború előszele?... Mondom, sokat beszélgettünk az utóbbi időben, s ezt csak most tudom igazán értékelni.

II.

Gréti: — Anyám nagy erővel tartotta magát, csak az utolsó hét-nyolc hónapban vált érzékelhetőbbé a betegsége. A legelején mellrákkal kezdődött, aztán átment a tüdőre, a mirigyekre. Időnként be kellett vinni a kórházba rövid kezelésre, kontrollra.

Vili: — Egy nap hirtelen megvakult. Rémes volt látni az állapotát. Előfordult, hogy a kórházban este is ott volt a reggeli gyógyszere, mert kiosztották, otthagyták, ő meg nem látta, nem találta. Itthon talán nem annyira szakszerűen, de mégiscsak jobban tudtuk öt ellátni.

Gréti: — Kérte ő is, hogy ne vigyük többé kórházba. Itt mindent tudott, mi hol van az ágy közelében. Egy csengőt is csináltunk neki, annak gombját nyomta meg. ha szüksége volt valamire. Aki meghallotta, szaladt.

Laci: — A nagymama egyszer a kórházban leesett az ágyról. Sokáig nem is vették észre. Amikor még látott, vittünk neki újságot, ennivalót.

Tibor: — Nagyi nagyon szerette a virágokat. Amikor már nem látott, az illatukról ismerte föl, milyen virág van az ágya melletti vázában.

Kató: — A kórházi kezelőorvossal úgy voltunk megegyezve, hogy anyósomat csak a legszükségesebb esetben visszük be a kórházba, különben ő jár el hozzánk a rutinjellegű ellenőrzésekre. Ez egy kicsit extra megoldásnak látszik, de talán nem elvetendő gyakorlat, ha a kórházak zsúfoltságára, a nővérek túlterheltségére gondolok.

III.

Vili: — Tudtuk, hogy valami rettenetes dolog vár ránk, csak azt nem, hogy mikor. Aztán hirtelen felgyorsultak az események. Főképpen az utolsó hat hét volt nehéz.

Gréti: Állapota annyira leromlott, hogy házhoz járó nővérről kellett gondoskodni, aki beöntést adott, ellátta a felfekvési sebeket, ágyneműt cserélt olyan szakszerűen, hogy közben tíz centit se kellett megemelni anyámat. Az orvos azt ajánlotta, vigyük be a kórházba, de mi itthon akartuk ápolni. Nem volt nyafogó, rossz beteg, aki hamar elriasztja az ápolóit. Gondolom, ez a vele töltött idő legnagyobb tanulsága: olyanná kell válnunk, hogy vállaljanak bennünket, ha arra kerül a sor. Az utolsó hetekben néha ugráltatott, amikor például a levest nem olyannak találta, ahogy az ő édesanyja főzte. De amikor már harmadszor is újra csináltam, halkan megkérdezte: honnan van annyi türelmem? Én csak azt feleltem, őneki is volt hozzánk... Ezek megtanulandó dolgok, és azt hiszem, a mi gyerekeink itt a családban megtanulták a toleranciát, az egymásra figyelést, amikor benne éltek ebben a szélsőséges helyzetben. Ha holnap ágynak dőlnék, talán már az unokám is tudná, mit kell tennie.

Tibor: — Én az utolsó nap délelőttjén még felolvastam a nagyinak.

Gréti: — Az utolsó délután elmondtuk a kezelőorvosnak a tüneteket. Azt mondta, ha behozzuk, talán két-három nappal meghoszszabbítják az életét. Végül az ügyeletes orvos jött ki, injekciót adott, és azt mondta, aligha van már remény. Akkor Kató ült anyánk mellett. Minket kiküldött.

Kató: — Láttam, hogy Gréti már nem bírja nézni a mama szenvedését, aki valakinek a kezébe akart kapaszkodni. Ültem mellette, néha elengedte, máskor meg újra kereste a kezemet. Éjfél körül újra hívtuk az ügyeletes orvost, aki perceken belül meg is érkezett, de már így is késő volt. Vigasztalásképpen csak annyit mondott, hogy ilyen szépen ápolt beteget már nagyon régen látott.

Gréti: — Három óra lehetett, amikor lefeküdtünk és megpróbáltunk aludni. A gyerekeknek csak reggel szóltunk. Aznap, szerencsére, szombat volt, úgyhogy nem kellett iskolába menniük.

Gyuri: Szépen élni ameddig lehet, és szépen meghalni, amikor kell — olvastam egyszer egy könyvben. A nagymamámé, hetvenhét évesen, a család körében majdnem szép halál volt.

(M)

19