A Hét 1988/1 (33. évfolyam, 1-26. szám)
1988-01-08 / 2. szám
A Kiskatona nagy lélegzetet vett és így folytatta: — Ott, abban a kis majorban várnak rám a szüleim, meg a kis Veronika húgom. Szép, sudártermetű lány, és göndör a haja, mint a gyűrű. Majd megörülnek, ha beállítunk ... — Kötve hiszem, Kiskatona ... — mondta az öblöshangú kissé szomorkásán. — Túl a folyón már oroszok vannak, és tegnapelőtt délután a vashidat felrobbantották a németek. Csak a csonkjai látszanak ki a vízből... A Kiskatona nagyot káromkodott: — Hogy az isten rogyassza rájuk az eget!... Mindegy, majd szólok a Péter bátyónak, hátha segít... Most már elmehetünk, cimborák? — Menjetek csak, menjetek!... Jó utat és sok szerencsét!...— A járőröknek már csak távolról hallatszott a hangjuk. — Hallod, Kiskatona!?... Sok szerencsét és jó utat! Szó nélkül folytatták az utat. Egyre sűrűbben havazott, a szél is meglódult. Valahol túl a folyón, világító rakéta röppent a magasba. — Fantasztikus! — szólalt meg a lány. — Mit mond? — kérdezte a Kiskatona. Neki egészen másutt járt az esze. — Félelmetes a logikája. — Hogy micsodám félelmetes? — Az észjárása ... — Más valami félelmetes most, Klára — mondta a Kiskatona kesernyésen. — Ha nem állna a közelemben, akkorát káromkodnék, hogy tényleg leszakadna az ég! — Nem értem, mire céloz? — Majd megtudja nemsokára ... A lány nem feszegette tovább a kérdést, de érezte, hogy valami nincs rendben. Szótlanul, különös érzésekkel folytatták az utat. Fél óra sem telhetett el, amikor beértek a városba, azaz elérték a város szélét. A Kiskatona megállt, ráült a nagyobbik bőröndre, levette a csákóját és megtörölgette a homlokát. — Milyen csendes és kihalt a város — jegyezte meg a lány. — Szinte félelmetes ez a nagy csend ... — Mintha kiüritették volna ... — mondta a Kiskatona bólogatva, majd elkeseredettén ingatta a fejét. — Megelőztek ... — Kik? — Az oroszok is, meg a németek is ... Ha csak néhány nappal előbb jövünk, nincs semmi baj, így azonban ... — Baj van?... Mindennek vége?... — kérdezte a lány félelemmel a szivében. — Hát bizony elég komoly a baj... Teljesen tanácstalan vagyok — mormogta a Kiskatona. Nagyot hallgattak. — Semmi nem jut eszébe ? — kérdezte a lány később. — Semmi.. .az égvilágon semmi... — Most mi lesz velünk? — jajdult fel a lány. — Mi lesz, mi lesz ... Mit tudom én, hogy mi lesz?... Az van, hogy jó kis pácba kerültem, de úgy kellett nekemI... Nagy hösködve mindent elvállaltam! — dühöngött a Kiskatona, amiből a lány semmi jóra nem tudott következtetni, csak rosszra. — Csak nem akar magamra hagyni?! — Nézze. Klárika kisasszony ...! — Mondtam már, hogy ne kisasszonyozzonl A Kiskatona fölpattant a bőröndről. Az első pillanatban ügy tűnt, mintha el akarna szaladni. Hirtelen megállt a lány előtt: — Mit kezdjek itt magával?! — És én mit kezdjek ebben az istenverte, idegen városban!? — kérdezte a lány kétségbeesetten. Rövid szünet után pedig így folytatta. — Miért hallgat ?... Hiszen maga az Úr jobbkeze, mégsem tudja!? — Ne röhögtessen, jó? — Hát akkor mondjon már valamit! — Mondok én, miért ne mondanék — fenyegetődzött a Kiskatona. — A főorvos úrtól kapott ötezer pengőt szépen visszaadom magának, aztán ... — Aztán? — Tetszik, nem tetszik, el kell köszönnünk egymástól. Klára sírni kezdett: — Kérem, nagyon szépen kérem, ne hagyjon magamra! — Ne hagyjam, ne hagyjam! — pattan fel a Kiskatona. — Beletapadt az emberbe, mint a bogáncs, mint a kullancs... — mondta még, majd valamivel szelidebben folytatta. — Ne bőgjön, jó?... Azzal nem segít magán, se rajtam. Kétségbeesésében a lány talán már azt sem tudta, hogy mit csinál, mit beszél. — Ha kívánja, letérdelek maga előtt és úgy könyörgök, csak ne hagyjon magamra ...! A Kiskatona fejét ingatva nézte a lányt. — Nagyon gazdagok voltak a szülei? — kérdezte meg váratlanul. — Nagyon ... — felelte a lány szepegve. — Több bérpalotánk, meg egy nagy üzletházunk volt... — No lám! — húzta félre a száját a Kiskatona. — Most meg letérdelne előttem, a majori suttyó előtt!... Bezzeg, ha netán békeidőben találkozunk össze, vajon észrevett volna-e?... Egy nyavalyát! Le sem . majd kimondtam, hogy mit csinált volna, most meg ... — háborgott. — Jól bevásároltam én magával, a hülye fejemmel, hogy szakadna le a magasságos ég! — Az ötezret megtoldom még tízzel, vagy hússzal, csak ne hagyjon magamra! — könyörgött a lány rimánkodva. — Egyáltalán nem érdekel a pénze — legyintett a Kiskatona. — Lehet, hogy hetek, esetleg hónapok múlva annyit sem érnek a bankjegyei, mint a sárba hulló falevelek... — Mást is tudnék adni... — Ne mondja! — gúnyolódott a Kiskatona. — Nem kell semmije! Én élni akarok, érti!?... Élni! — Ha véletlenül nem tudná, én sem akarok mást... Egyébként azért valamit szeretnék megjegyezni. — Igazán?... Hát csak mondja, hallgatom! A lány nagy lélegzetet vett: — Arra is gondolhatna, hogy velem egy kicsit a saját életét is menti... ha úgy tetszik, megváltotta, vagy kiváltotta ... Nálam nélkül soha nem kapott volna leszerelő papírt a családunk barátjától. A Kiskatona felkapta a fejét. Nagyon csúnyát, nagyon durvát akart mondani, de türtőztette magát. — Ezt kár volt mondania. Klárika kisaszszony — mondta a Kiskatona kesernyésen, csendesen. — Maga tesz nekem szemrehányást, éppen maga, azért hogy ... No, mindegy, nem baj... megérdemlem ... a hülyeségért fizetni kell... A lány rádöbbent, hogy túllőtt a célon, s rémülten felzokogott: ■ — Bocsásson meg, nem akartam megbántani ... Nem tudom mit beszélek, higyje el, kérem, nem tudom ... Rúgjon belém, pofozzon meg, csináljon velem, amit akar, csak bocsásson meg és ne hagyjon cserben ... ne hagyjon, könyörögve kérem ... — Elnézést... Nem akartam megbántani, még kevésbé megalázni — mondta a Kiskatona megrendültén, csendesen. Klárát megfogta a Kiskatona szava, kissé talán meg is nyugtatta. Sehogy sem tudott rajta eligazodni. Az egyik pillanatban faragatlan, durva fráternak tartotta, a másikban meg a legderekabb, a legemberségesebb, legtapintatosabb férfinak. Voltak pillanatai, amikor azt hitte róla, hogy sem írni, sem olvasni nem tud, és voltak pillanatai, amikor azt hitte, hogy érettségizett férfival áll szemben. Mindegy, hogy kicsoda, micsoda, az tény, hogy éles az elméje, s talán a szíve is a helyén van. Próbálta megérteni őt. Mi mást is tehetett volna, hiszen teljesen kiszolgáltatott volt. — Nem alázott meg ... — mondta a lány még mindig a könnyeivel küszködve. — Kell-e nagyobb megaláztatás annál, ha a nyelve és a hite miatt üldözik, hontalanná és földönfutóvá teszik az embert... Szerintem ez a legnagyobb bűn, amit emberek ellen elkövethetnek.. A Kiskatona hallgatott egy ideig. — Szorult helyzetében az ember sokszor olyat is mond, amit egyébként soha nem venne a szájára ... — mondta később. Közben arra gondolt, hogy bár igaza van a szerencsétlen lánynak, nagy marhaságot követett el azzal, hogy magával hozta. Inkább maradt volna Pesten, s ott várta volna meg sorsának a beteljesülését. Ott csak önmagáért felelt volna, de itt! — Gyarlók és önzők vagyunk, Klára, és félünk... Lassan már a saját árnyékunktól is rettegni fogunk, ha így megy tovább ... És az talán bocsánatos bűn, hogy vágóhídra hajtottak és még mindig hajtanak milliókat?! — Egyáltalán nem. — És az talán az én bűnöm, hogy nekem, a majori senkinek, az egyszerű gözekésnek eszelős bolondot kell játszanom a nyomorúságos életemért!? Klára eltűnődött: — Józan ésszel és ép elmével aligha tudna kitalálni hasonló játékot magának az ember ... Ha rákényszerítik, mindenre képes, és az a borzasztó. A Kiskatona helyeslőén bólogatott: — És még mi mindenbe kényszeríthetik bele az embert! Sajnos nem tudhatjuk, mit hoz a holnap, s mi vár ránk. Látja, Klára, most itt állunk tanácstalanul, holott ha a folyó túloldalán lennénk, talán nem haldokló reményekkel nézhetnénk a jövőbe, mint most... Alig kartávolságnyira van tőlünk, mégis nagyon távoli és elérhetetlen ... — Akár a délibáb ... — Elkeseredésemben most meg tudnék inni egy üveg méregerős pálinkát! — Inkább azon törje a fejét, hogyan tovább!? — Mást sem teszek — mondta a Kiskatona, s megrázta magát, mintha a nyomott hangulatától akart volna megszabadulni. — Nézze, Klára. Két lehetőség kínálkozik. Az egyik: áll a város túlsó szélén egy diliház. Jól ismerem a főorvos urat, gyakran eljárt vadászni a majorba, és mindig én voltam a hajtója. Egy kis szerencsével talán bekerülhetnénk oda. — És a másik lehetőség? — Az már egy kicsit kényesebb kérdés ... egy házikó a városközpontban, azt persze nem tudom, hogy működik-e még. Tavaszszal, amikor itthon jártam szabadságon, még működött... Pompás vityilló!... Mindig zajos volt és fénnyel teli, meg muzsikával, nevetéssel... — mondta a Kiskatona, majd bújkáló huncutsággal a hangjában még hozzáfűzte : — Tudja, Klára, én voltam a főnökasszony kedvence, de az alkalmazottai is kedveltek... — A Kiskatona elmélázva folytatta. — Zsóka asszony, a jóságos Zsóka asszony ... Évekkel ezelőtt milyen kitartó és fáradhatatlan volt, akár a telivér kanca ... És milyen kedvesen tudta nekem mondani, hogy „te kis vadbikám"! — Hiszen azt állította magáról, hogy gőzekés ... — mondta a lány naiv csodálkozással. — Ej, hát nem érti!?... Pesti lány létére nem tudja felfogni, hogy milyen házról van szó!? — Hát... Most már kezd derengeni valami... A Kiskatona igyekezett másra terelni a szót. A felerősödő szél egyre hevesebben csapkodta arcukba a karcos havat. — Majdnem minden szabadidőmet ott töltöttem ... és sok minden ragadt ott rám, elhiheti — felelte a Kiskatona őszintének tűnő hangon. — Tudja, Klára, a magamfajta suttyónak az a ház a mennyországot jelentette. — Olyan sok volt a pénze, hogy oda járhatott ? — Nekem?... Mint békán a tollú — felelte a Kiskatona. s az égre tekintett. — Fene vigye el ezt a szelet! — Hát akkor? — kérdezte a lány, nem tágítva. — Mit hót akkor?... Az a helyzet, hogy csak eleinte kellett fizetnem, később már nem... — Miért? — Miért, miért... csakl — Értem ... —- Igazán? — vigyorodótt el a Kiskatona. — Hogy még érti! Dehogy érti!... Nem ért maga semmit... És vegye tudomásul, hogy amit elmondtam, nem dicsekvésnek szántam. — Tudom ... — Dehogy tudja, kisasszony!.. . Azért mondtam el, hogy ne érje meglepetés, ha .. . A túloldalról tompa morajlás hallatszott, majd a fejük felett elfuvolázott egy gránát, s vagy fél kilométernyire tőlük nagyot villanva felrobbant. Talpuk alatt mintha megmozdult volna az út háta. — Mi volt ez? — kérdezte a lány rémülten. — Egy kis üdvözletféle odaátról... Szótlanul lépkedtek egymás mellett. A lány szorongva megkérdezte: — Oda akar vinni? —folytatjuk— 14
