A Hét 1988/1 (33. évfolyam, 1-26. szám)
1988-01-08 / 2. szám
VÁMVIZSGÁLAT A TÉMA Ezt a címet viseli Gleb PanfMov, az egyik legismertebb s határozottan a derékhad egyik legjellegzetesebben orosz, az élvonalhoz tartozó szovjet rendező filmje, melyet számos más érdekes és értékes szovjet játékfilm (Klimov: Agónia, German: Barátom, Ivan Lapsin, Lopusinszkij: A halott Ember levelei, Suksin: Az ön fia és fivére stb.) társaságában a NOSZF 70. évfordulója jegyében megrendezett szovjet kulturális napok alkalmával láthatott a bratislavai közönség. Ez is ún. „dobozos" film, akárcsak Alekszej German föntebb említett alkotása, csakhogy ez nem 1971-ben készült, hanem egy kicsit később, 1979-ben. Jellegénél fogva inkább kamarafilm, s a rendező eddigi három müvéhez viszonyítva bizonyos értelemben rendhagyó, és nem a könnyű szórakozást s a moziban „kikapcsolódást" kereső nézők számára készült, ám kétségkívül változatos, pergő cselekményü és érdekes, amit (a szovjet kulturális sajtó tanúsága szerint) hazai és külföldi közönségsikere is bizonyít. A mű szúzséjéről így vall a rendező: „A film témája nagyon a szívemhez nőtt. Intim téma, kamaradarabba való, csupán hat szereplője van, de nagyon látványos. A főszereplő egy igencsak ismert szovjet drámaíró, aki már elnyert minden lehetséges díjat, és akit már az egyetemeken is tanítanak. De most arra a pontra jutott, hogy nem tud írni, válságba került önmagával. A cselekmény két nap alatt játszódik, Szuzdalban, ahova azért ment, hogy egy kicsit kifújja magát, számvetést csináljon, és visszataláljon egykori önmagához. Egy múzeumban fölfigyel egy idegenvezetönőre (...), akit megcsodál és akiről később, megismerkedésük során kiderül, hogy fiatalabb korában betéve tudta minden darabját, és szerelmes is volt bele. Másnap a drámaíró akaratlanul fültanúja lesz az idegenvezetönö és mostani szerelme, egy költő sokatmondó szakítási jelenetének. A költő külföldre akar utazni, és magával vinni vonakodó szerelmét is. — Miért utaznál el ? Meghalsz ott az unalomtól! — Jobb ott meghalni az unalomtól, mint itt élni hazugságban! — Ezek a szakítás csúcsmondatai, a drámaíró Moszkva felé utaztában ezt mondogatja magában: »A szeretetet hirdetem, pedig csak önmagamat szeretem«." A film voltaképpen megrázó, a nézőt is aktivizáló, együttgondolkodásra késztető elmélkedés a művészet mibenlétéről, lényegéről, egyéni és társadalmi küldetéséről. A két főszerepben két kiemelkedő művész. Inna Csurikova és Mihail Uljanov. Nagy kár, hogy — a rossz, elégtelen szervezés, propaganda miatt — a többi kiváló szovjet film vetítésén is talán ha tízen ültünk a nézőtéren. KÖVESDI JÁNOS Ha van a csehszlovákiai magyar irodalomban látványos írói karrier, akkor az idén negyvenéves Grendel Lajosé minden bizonnyal ilyen. Nincs még tíz esztendeje sem, hogy első könyve, a Hűtlenek c. elbeszéléskötete napvilágot látott, s az azóta eltelt idő alatt megjelent három regénye (Éleslövészet. Galeri, Áttételek), először külön-külön. majd pedig egy kötetbe gyűjtve a vitathatatlanul rangot jelentő Csehszlovákiai Magyar írók sorozat egyik darabjaként, s e kiadással szinte egyidejűleg megjelent a három Grendel-regény szlovák fordítása is (Odtienené oblomky; Karol Wlachovský remek tolmácsolásában), amelyet a szlovák irodalomkritika szívélyes, sőt mondhatni ovációktól zajos fogadtatásban részesített. A felsorolás azonban még korántsem teljes, hiszen időközben az Éleslövészet c. regényét kiadták Párizsban is, franciául, s tudomásom szerint szó van valamelyik Grendel-regény lengyelországi megjelentetéséről is. Azért tartottam szükségesnek e tények felsorolását, mert véleményem szerint a csehszlovákiai magyar irodalomkritika nem foglalkozott érdemben sem ezzel a példa nélkül álló írói sikerkarrierrel, sem pedig magával Grendel Lajos prózájával, amelyről pedig a külső szemlélőknek annyi mondanivalójuk van. A jelenség okait hosszasan boncolgathatnánk, s talán valamilyen épkézláb magyarázatot is találnánk rá, de minek szépíteni a dolgokat, amikor a mulasztás tényét ez nem kendőzheti el. Természetesen nem szeretném, ha bárki is úgy értelmezné a szavaimat, hogy én itt az örömujjongásokat kevesellem, netán hiányolom. Nyilván minden író, minden alkotó ember szívesen veszi, ha megdicsérik, ha szépeket és jókat mondanak a müvéről, de a valóban tehetséges ember nemcsak elviseli, hanem a lelke mélyén talán igényli is a jószándékú, megalapozott bírálatot, amely az előrehaladását ezernyi dicshimnusznál is jobban segíti. Valaki egy iroszovetségi összejövetelen „Grendel-jelenségröl" beszélt, épp a fentiekben elmondottakat kívánván ezzel kihangsúlyozni, de bővebben nem fejtette ki ennek a jelenségnek a lényegét, így aztán az sem derült ki egyértelműen, hogy Grendel prózáját tartja-e jelenségnek, vagy esetleg a csehszlovákiai magyar irodalomkritika kába reagálását erre a prózára. Maradjunk annyiban, hogy ez a meghatározás magára a prózára vonatkozik, s vizsgáljuk meg ebből az alapállásból az író legújabb könyvét, amely — kissé meglepő módon — nem regény, hanem elbeszélések füzére. A dmadó novella, a Bőröndök tartalma bizonyos értelemben Grendel írói ars poeticájának önironikus megfogalmazása. Az írót felkeresi valaki egy bőröndnyi kézirattal, amely megszámozatlan oldalak tömegéből áll, és azt várja tőle, hogy mondjon róla véleményt. De talán nem is ez a pontos alaphelyzet, mert még az sem bizonyos, hogy az a böröndös férfi valóban létezik-e, elképzelhető ugyanis, hogy az egész csupán az írói fantázia szüleménye. Grendel már évekkel ezelőtt kifejtette, hogy nem hisz az egyszeri és kerekre csiszolt történetek lehetőségében, mert az események alakulásába annyi minden beleszólhat, olyan sok tényezőtől függhet a végkifejletük, hogy az író, aki értelemszerűen nem tudhat mindent a körülményekről, csak lehetséges változatokat vethet papírra. S ha mindehhez még azt is hozzá vesszük, hogy sokszor e valóság elől az álmokba menekülünk, vagy már nem tudjuk eldönteni, hogy mindaz, amire emlé-Grendel Lajos: BŐRÖNDÖK TARTALMA kezünk csakugyan megtörtént-e, esetleg a képzelet szüleménye volt csupán, akkor igazat is adhatunk a szerzőnek. Csak hát az embernek az az érzése, hogy Grendel maga sem veszi egészen komolyan mindazt, amit el szeretne hitetni az olvasóival. Az író, pontosabban: az igazán jó író mindig többet tud a hőseiről és az őket körülvevő világról, mint amennyit belesző a könyvébe, de talán még azt is megkockáztatom, hogy amennyit egyáltalán hajlandó beismerni önmagának. Lehetséges úgy írni, hogy az ember számozatlanul gyártja a kéziratoldalakat és bőröndöket tölt meg velük, de irodalmi müvet csakis véges számú és sorrendbe rakott kéziratlapokon lehet elképzelni. Mert minden alkotás egyszersmind rendteremtés is, választás is. Egy ponyvaregény vége c. íráséban végig nyitva hagyja, hogy valóban részese volt-e a hős az eseményeknek, vagy csak eljátszott a gondolattal, hogy ez Így is megtörténhetett volna. Mindazonáltal a krimibe illő esetet így vagy úgy elmeséli, tehát az olvasó szembesül az eseményekkel, amelyek során a novella hőse — mindegy hogy a valóságban vagy csupán a képzeletében — dönteni kényszerül : szembeszegül az őt korrumpálni igyekvő személyeknek vagy a cinkosukká lesz. S mivel a döntés iránya aligha kétséges az előzmények ismeretében, az olvasó akaratlanul is visszakacsint az öt kissé kacskaringós utakra kényszerítő íróra, mert már sejti, hogy előbb-utóbb szövetségre fognak lépni. Enélkül ugyanis lehetetlenné válna az illúzióteremtés és a kölcsönös rokonszenv kialakulása. Az író-olvasó kapcsolatnak mindez azonban csak a legkülső burka, bár sokan megrekednek ezen a szinten. Mert Grendel tulajdonképpen a saját nemzedékének, a mai harmincasok-negyvenesek korosztályának az életérzéséről, helykereséséről vagy inkább téblábolásáról ír ezekben az elbeszélésekben. Jellegzetes csehszlovákiai magyar értelmiségi figurák bukkannak fel lépten-nyomon a kötet lapjain; hajdanában nagy reményekkel útnak induló fiatalemberek, akik maguk sem tudják, hogyan, de fokozatosan szem elől tévesztették a kitűzött célt, s most félig öntudatlan állapotban poroszkálnak az úton, s legföljebb abban reménykednek, hogy az egész csak egy rossz álom, amiből egyszer még felébrednek. Az író azonban nem sok kétséget hagy afelől, hogy ebből az álomból sosem lehet felébredni. A kritikus persze nem hallgathatja el a kifogásait sem. Egyik-másik írásban a külsőségek mintha nagyobb szerepet kaptak volna a kelleténél, az olvasó meghökken vagy meglepődik ugyan, de az elbeszélésben sugallt mondanivalóval nem sokat tud kezdeni. Az unokatestvér vagy Az on írizmus tréfái c. novellák mintha csak azért születtek volna, hogy Grendel sajátos (és önmaga által is számtalanszor megcáfolt) ars poeticáját demonstrálják. Az viszont kétségtelen, hogy még a kevésbé sikerült elbeszélések is lendületesen, fölösleges kitérők nélkül vannak megírva. Nem emlékezem még egy csehszlovákiai magyar novelláskötetre, amely ennyire olvasmányos, a figyelmet állandóan ébren tartó lett volna. A kötet egyik legjobb darabja a kissé meghökkentő című Csehszlovákiai magyar novella. Főhőse mintha a Galeri EL-jének vagy az Áttételek szerkesztöfigurájának közeli rokona lenne. Azzal bízzák meg az egyetemen, hogy egy elfelejtett költő verseit keresse meg és írjon róluk diplomamunkát. A novella lényegében erről a keresésről szól, és mintha azt akarná szemléltetni, hogy számunkra csak ilyen aprócska — s mint utóbb kiderül: teljesen fölösleges — feladatok adódnak. Valójában sokkal többről van itt szó, s erre maga a diák is rádöbben. Hiszen a versek keresgélése, a múltbeli események tisztázása ürügyén a főhős tulajdonképpenönmagával. önmaga helyzetével, feladataival, egész életszemléletével szembesül, S amikor felismeri, hogy valahol rossz irányba tért le, van elég bátorsága hozzá, hogy cselekedjen, hogy újrakezdje a dolgokat. Ez az optimista üzenet cseng az olvasó fülében még azután is, hogy letette a könyvet és hétköznapi teendői után nézett. Ha a vámvizsgálat során csak ennyi elvátnolni való kerül elő a bőröndökből, már akkor is megérte. LACZA TIHAMÉR 11
