A Hét 1988/1 (33. évfolyam, 1-26. szám)
1988-04-08 / 15. szám
Fmm •>*>« vUíV'-VľV.ft" sw kťííM«!«. V r »'v |*» *Vf *f ' : * V j:r /".; .v. »í v.v .:;• TMii!,-/>:i'V“!':':'.',r: KíC;//.s.<4.-ii'i;rír,r.v;íi • i ■ r r - - ■ ŕžäimit' j ■ — Tavasz lesz-e vajon, ha egyszer tél se volt? — kérdezte a sokat tapasztalt öregember, miközben aggódó szemmel vizsgálgattuk a gyümölcsfák ágait. Aztán hozzátette: — Nincs már énnékem jósolni merszem. Mert ilyen bolond időt sokáig nem láttam hosszú életemben. Most meg tessék: télen tavasz van, ősszel kánikula ... A fene érti ezt! Harmadnap elsétáltunk az ártéri erdőbe, ahová egyhamar aligha megyünk ismét, mert rettentő dolgokat láttunk. Ijesztő rendetlenséget, rengeteg, elpusztíthatatlan szemetet, szívós fóliacafatot minden mennyiségben, s az országban előforduló műanyag flakonok teljes arzenálját. Láttunk egy fuvarra való olajos rongyot egy rakáson — ráfordítva a vetésre, s láttunk a vetésen elsárgult vagy teljesen halott foltokat, ahol ilyen vagy olyan növényvédő szer folyott ki gyilkos mennyiségben. És nem láttunk őzikét, de még csak egy árva nyulat se. Valójában a tavasz elé mentünk az ártéri erdőbe. Hadd lássuk: elválik-e már a fűzfa kérge a szártól? Mert ha elválik, akkor lehet fűzfa sípot csinálni, s ez visszavonhatatlanul a tavasz biztos jele. Nem lett fűzfa síp... A következő héten pedig kétszer havazott, ugyanazokon a márciusi napokon, amikor egykét esztendővel ezelőtt ing nélkül zöldborsót vetettem a kertben. Aztán jött a gyerekek tavaszi szünideje s célbavettünk egy távolibb, de tisztább erdőséget, ahol bár maradt a múltheti hóból — ám egyik óráról a másikra kitavaszodott. Bekövetkezett az a legelső, az az esztendőként csak egyszer előforduló pillanat, amikor felsóhajt a föld, s kiadja első, immár csalhatatlanul tavaszi illatú lélegzetét. Erdőben, ahol e sóhajtás az avar alól jön, kicsit savanykás még e lélegzet szaga, a taplógomba szagához hasonlatos — mégis megismételhetetlenül üde, varázslatos, mint a szemtelenül fiatal, hamvas lányok reggeli csókja. És selymes, mint álmos, reggeli testük legelső nyújtózása. Tegnap még fáradt volt a fakopács kopogása. Lusta, mint egy öreg falióra hangja. De másnap déltájt, amikor a nyitnikék is megszólalt, a fakopácsok elkezdték szaporázni. Fürgébbre vették a ritmust, vidámabbra, mint ha azt ünnepelnék, hogy: jaj de jó, jaj de jó — néhány hét múlva már frissen kikelt férgek fölött torozhatunk, nem fanyalodunk már sokáig a „mélyhűtött", „mumifikálódott" rovarokra. Na és a cinkék! Megrészegedve ugrándoztak ágról ágra, rövideket röppenve fáról fára, fürgébben a legfürgébb ökörszemnél, a pattogó tűz legelevenebb szikráinál, de korántsem olyan egyhangúan, mint a csillagszórók. És annál sokkal, de sokkal színesebben. Sárgán, de sárgábban, mint a vázában harmadnap virágbaborult aranyeső ága, mint a negyedik napon oly derűsen virágba szökkent húsos somfaág. És csodák csodája: ahogy a cinke apró teste oly finoman megrebbenti a balzsamos nyárfa ágát, a porzós barkából már pereg a finom por, mely oly finom, hogy se színe, se tömege, ezért csak érezni lehet a fáradt, roskadt havon, de látni nem. De ezt az érzést megtanulni aligha lehet. Járunk a fák között. Vagy talán lebegünk. Mert lábunk alatt mintha nem is roppanna a hó, mintha nem is reccsenne az ág. Talán mert tudatlanul is másféle hangokra figyelünk s a robosztus törzsek tövéből az elszédülésig bámulunk fel az óarany színek-4
