A Hét 1988/1 (33. évfolyam, 1-26. szám)
1988-04-08 / 15. szám
KÖVETKEZŐ SZÁMUNK TARTALMÁBÓL Életutak — D. Varga László, nevelő Gál Sándor: FALU ÉS IPAR Bogoly János — Mihályi Molnár László: AHOL A T1CCE KEZDŐDIK Bödők Zsigmond: NAPKERÉK----------------------------,---------------------------Miklósi Péter: NOTESZLAPOK Lacza Tihamér: A FÖLD NAPLÓJÁBÓL Új sorozatunk: AZ ÁSVÁNYOK BIRODALMA Címlapunkon Nagy László felvételei A Csemadok Központi Bizottságának képes hetilapja. Szerkesztőség: 815 44 Bratislava, Obchodná 7. Telefon: 332-865 Megjelenik az Obzor Kiadóvállalat gondozásában, 815 85 Bratislava, ul. Čsl. armády 35 Főszerkesztő: Strasser György Telefon: 332—919 Főszerkesztő-helyettesek: Ozsva/d Árpád és Balázs Béla Telefon: 332-864 Grafikai szerkesztő: Král Petemé Terjeszti a Posta Hírlapszolgálat Külföldre szóló előfizetéseket elintéz: PNS — Ústredná expedícia tlače, 813 81 Bratislava, Gottwaldovo nám. č. 6 Nyomja a Východoslovenské tlačiarne n. p., Košice. Előfizetési díj egész évre 156,— Kčs Előfizetéseket elfogad minden postahivatal és levélkézbesítő. Kéziratokat nem őrzünk meg és nem küldünk vissza. Vállalati hirdetések: Vydavateľstvo Obzor, inzertné oddelenie, Gorkého 13, VI. poschodie tel: 522-72, 815-85 Bratislava. Index: 492 11. BUGÁR BÉLA, A Magyar Területi Színház komáromi (Komárno) együttesének tagja (Színházi ember. A szó legnemesebb értelmében, hiszen harmincnyolc éve látjuk színpadon. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy 1950-töl, az egykori Állami Faluszínház magyar együttesének legelső bemutatója óta jelen volt a második világháborút követő, hivatásos csehszlovákiai magyar színjátszás hétköznapjaiban. Szerencsére, a múlt idő most sem befejezettséget jelez. Pusztán annyit, hogy miközben a neve szinlapok sokaságán olvasható, két esztendő híján kereken négy évtized szállt tova ... Amikor felhívom, hogy találkozni szeretnék vele, kérdésemre a vonal túlsó végén mégis rövid csend a válasz: — Nem is tudom, mit feleljek... Mondd, tényleg kíváncsi vagy rám? Én nem szívesen beszélek önmagámról... És indulatos is vagyok, mert tizenkét hónappal az átadás után egy ellenőrzés a műszaki hibák tucatjait találta a színház székhelyének vadonatúj épületében. Ráadásul, talán az épületgondok miatt, talán más okból, de a társulat hangulata sem igazán jó. — Este a Doktor urat játsszátok, te így csak a harmadik felvonásban lépsz színre. Ma találkozhatunk hát? — Ha máris úgy veszed, mintha igent mondtam volna, kötélnek állok. Aznap este a somorjai (Šamorín) művelődési ház egyik félreeső zugában társalgunk.) — Valóban ingerültnek látszol. — Az vagyok! Régi hibám, ha egyáltalában vétek az ilyesmi, hogy nemigen tudom megjátszani magam. Ha én egyszer dühösnek látszom, az is vagyok. Most is! — Remélem, ezt nem gondolod komolyan ... — Az, hogy dühös, talán tényleg erős szó. Maradjunk annyiban, hogy felindult vagyok. — Mi a jobb: ha valaki védekezik az indulatkitörései ellen, vagy ha kimutatja azokat? — Ezt mindenkinek magában kell eldöntenie. Szerintem sok művész érez hasonló dilemmát, a színész pedig különösen érzékeny alkat. Állandó kettősségben él. Önmagában ugyan le akarja győzni az érzékenységét, színpadi alakításainak viszont éppen ez az egyik legfőbb éltető eleme. — E lobbanékonyabb alaptermészet gyökerei netán még a gyerekkorba nyúlnak vissza? — Bizonyosan. A színészek alaptermészetének egyik fontos jellemzője éppen az, hogy jó és élő kapcsolatuk van az élet legnyitottabb szakaszát jelentő gyerekkorral. Annak emlékei később napi munkájuk egyik kiapadhatatlan forrása marad. — Te vajon milyen reminiszcenciákat őrzőt a kamaszkorodból? — A Kis-Duna átszeli szülőfalumat, Pozsonye perjést f Ja hodná), így sokan ügy tartják, hogy én sem mátyusföldi. sem csallóközi nem vagyok. Én viszont mindig is csallóközinek éreztem magam, és mindmáig erősen ragaszkodom ehhez a tájhoz. Kamaszkorom alapélménye mégsem a Csallóközhöz fűződik, hanem annak a nyárnak emlékeihez, amikor 1946-ban tizenöt évesen a Trnava melletti Szilárdra elszegődtem idénymunkásnak. Tavasszal, répakapáláskor indultam el otthonról, és csak ősszel kerültem haza, amikor már a deresre fagyott kukoricát is letörtük. Aratáskor a bátyám volt előttem a kaszás, én a marokszedö. Végig egy pár bakancs volt az egyetlen lábbelim, azt is amolyan hadisarcként szereztem a faiunkon áthaladt német katonák után. Akkor határoztam el, hogy szalmát választok, és a szabóságot ki is tanultam becsülettel. — A varrógép mellől miként kerültél fel a színpadra? — Tizennyolc éves voltam, amikor Pozsonyeperjesen létrejött a Csemadokszervezet. Hamarosan szinjátszócsoportot alakítottunk, s eljátszottuk A szabin nők elrablását. Előadásunkkal a járási versenyre is eljutottunk, ahol Martin Gregor, Munk István és a bratislavai színházak közös igazgatója, Drahoš Želenský alkották a zsűrit. Az ö érdemük, hogy 1950 júniusában meghívót kaptam az Állami Faluszinház akkoriban alakuló magyar együttesének felvételi vizsgáira. Pár héttel később tagja lettem a frissem létesített, tizennégy tagú társulatnak. Két hónapig tartó felkészülés után Kelet-Szlovákiában tartottuk meg az első körutat, ahol Nagykaposon (Veľké Kapušany) játszottunk először. Lényegében ezzel megindult a háború utáni csehszlovákiai magyar hivatásos színjátszás. Mindmáig büszke vagyok rá, hogy két évvel később a Magyar Területi Színháznak is alapító tagja lehettem. — Hogyan emlékszel a színház indulását követő évek színjátszására? — Visszasírom. Pedig már akkor is voltak, akik a tájoló társulatnak kijáró „vidéki", vagy „területi" minősítést szinte lekezelő, lenéző éllel hangoztatták. Pedig akkori sikereink azt bizonyítják, hogy a rendezőink részéről hallatlan szakmai elmélyültség, részünkről pedig lelkes akarat és a tehetség kamatoztatása jellemezte napi munkánkat. Akkoriban — sem az állami Faluszínház magyar csoportjában, sem a Mateszban — nem voltak elsöprő egyéniségek, de megvolt a kellő motivációnk ahhoz, hogy mérhetetlen erkölcsi komolysággal dolgozzunk. — Pályafutásod vége felé közeledvén úgy érzed: ma ez nem így van? — Ami mindmáig fenntartás nélkül tartja bennünk a lelket, az az anyanyelv őrzésének, a hazai magyar színjátszás ügyének támogatása. Művészileg viszont úgy érzem, hogy megrekedtünk a félúton. Igazi siker, vagy élményt nyújtó színházi előadások helyett, inkább az ilyen-olyan színházi teóriák bűvöletében élünk. Mert Brook vagy Strehler lehet rendezői ihletforrás, Shakespeare vagy Brecht lehet dramaturgiai célkitűzés; de ahhoz már megfelelő arányérzék kell, hogy mindez a színpadon is igazi művészetté érjen és ne csak a művészkedés benyomását keltse. A mi helyzetünkben egyszerűen tudatosítani kell, hogy nálunk létszámban sem gazdag a szinészválaszték. így adott az egy társulat Komáromban, egy pedig Kassán (Košice), és abban kell gondolkodni. A szerepalkalmasság olykor szinte döntő mértékben befolyásolja a színész színpadi közérzetét. — Az előadás minőségéről a közönség is szavaz... — Sőt! Elsősorban ő szavaz, és estéről estére a színész néz vele farkasszemet a színpadról. Sajnos, az utóbbi egy-másfél évtized alatt jópárszor előfordult, hogy a félsikert, vagy ennél is rosszabb esetben a bukást azzal próbáltuk elintézni, hogy elhitettük magunkkal: nem ért minket a közönség. Ezt a „tapstagadó" felfogást egyre inkább önámításnak érzem, mert a jó színház mindig a jelenben élő eleven közegként akar hatni. Ebben nincs mellébeszéd! — Miért van az, hogy különösen most, a nyugdíjkorhatárhoz közeledve indulatoskodsz, marcangolod önmagad a korábbiaknál gyakrabban? — Ez alighanem alkati sajátosság. De azt sem szégyellem bevallani, hogy harmincöt év múltán is őszintén szeretem, a sajátomnak érzem a Magyar Területi Színházat. Nekem a színház gondja fáj, nem az egyéni bánatom. Emberként is gyötörnek a társulaton belüli feszültségek. Rosszul esik tapasztalnom, hogy szavaink és gesztusaink, szándékaink és tetteink nem mindig fedik a gondolatainkat. A sakkozó, amikor bonyolult helyzetbe kerül, feláll és megnézi a játszmát a túloldalról, a partnere felől is. Sajnos, a mi színházunk hétköznapjaiban nem mindennapos gyakorlat az ilyesmi, pedig a társulatalakitás, a repertoárpolitika, a próbafolyamatok műhelymunkája, az egész üzemmenet biztosítása számos tekintetben hasonlít egy sakkpartihoz. Ha ehhez még azt is hozzáfűzöm, hogy Komáromban átmenetileg ismét provizórikus körülmények között próbálunk és játszunk, akkor a kívülállónak is látnia kell: pillanatnyilag valóban nem rózsás a helyzet. — Visszatekintve a múltba úgy érzed: teljesebb is lehetett volna a színészi pályád? — Flengeteg kisebb-nagyobb szerepet játszottam, sikerből is volt részem bőven, bár ez utóbbi olyasmi akár a hatalom: gyorsan elillanik. Ezen a pályán, ebben a színházban napról napra meg kell küzdenünk önmagunkkal. — Keserűen beszélsz ... — De őszintén! Egyébként mindent megírhatsz amit válaszoltam. Vállalom magamat, a társulat döntse el, mennyit vállal belőlem. — Köszönöm a találkozást, életutad rendhagyó vázlatát. MIKLÓSI PÉTER Fotó: Gyökeres György 2
