A Hét 1988/1 (33. évfolyam, 1-26. szám)
1988-04-01 / 14. szám
Megvalósulhat a mese? Néha igen. Ezt próbálta bebizonyítani egy pszichológusnak készülő bajor diáklány, aki mesebeli anyókának öltözött. Rongyos gúnyát vett magára, arcát öregre maszkírozta, majd egy köteg rozsét emelt a hátára és így kicicomázva sorra becsöngetett egy lakótelep lakásaiba. Ahol ajtót nyitottak neki, nyomban bemutatkozott; mondván: ö a tündérkirálynö lánya, de egy gonosz boszorkány elvarázsolta, és csak akkor nyerheti vissza régi szép külsejét, ha egy tiszta szívű legény megcsókolja. Nagy csodálkozására sehol nem kiáltottak rendőrért, mentőkért, segítségért. Sőt a legtöbb helyen bebocsátották, étellel, itallal kínálták. Csak a varázst feloldó csókra nem vállalkozott senki, így kénytelen volt olyan öregen távozni, ahogy jött. Aztán még egyszer magára öltötte a maszkot, immár egy tévéstúdióban, ahol titokban felvett magnó- és fényképfelvételekkel illusztrálva beszámolt mesés kalandjáról. Hogyan fogyjunk le? Elsősorban necsak arra figyeljünk, mit eszünk, hanem arra is, hogy mikor. Azaz óramű pontossággal táplálkozzunk, vagyis az órához igazított rendszerrel. Korunkban sok ember okkal, ok nélkül hajszolja magát. Reggel egy üres feketével vagy teával indul el, mert rohan. Gyakran rendesen ebédelni, vacsorázni sincs ideje, így a legkülönfélébb napszakokban rátör az éhség, itt bekap egy süteményt, ott egy szendvicset, este már felsorolni sem tudná, hányfélét evett. Ami persze minden, csak nem egészséges. A jó fogyókúrának a rendszeresség az alapja. Mert hiába méltatlankodik a dundi, hogy délben csak egy kemény tojást evett, estebédre meg szeletnyi sovány sajtot, ha a két főétkezés között ezt-azt nassolt; perszehogy szaporodnak rajta a fölös kilók. Ráadásul az összevissza étkezést a gyomor sem tűri túl sokáig. Így, aki rendszeresen táplálkozik, nemcsak a súlyfeleslegétől szabadul meg, hanem a különböző gyomorbajoknak is időben elébe vág. Az órát és az étkezést összhangba hozni tehát mindenképpen érdemes. Mióta van rendőrkutya ? Angliában már a XV—XVI. században tanítottak be rendőrkutyákat. Nálunk az 1920-as években kezdődött rendszeres képzésük. A nyomozófeladatokra való idomításhoz elsősorban a német juhász, ismertebb nevükön a farkaskutyák alkalmasak. Remek járörkutyák vagy nyomozókutyák válnak belőlük, olyan különleges feladatok ellátására is képesek, mint a kábítószer vagy a robbanóanyag kiszimatolása. A rendőrség egyébként nem kutyákat, hanem kutyavezetőket képez intézményesen. A szakavatott kutyavezetők képzik aztán az ebeket. És még két érdekesség! Az egyik, hogy amilyen jellemző az emberre az ujjlenyomata, olyan csalhatatlanul felismerhető a kutya az ormyomatáról. A másik, hogy a szagnyom évekig megmarad, ha megfelelően konzerválják, így az esetleg egérutat nyert bűnözőt a rendőrség szagbankjából vett minta segítségével a nyomozókutya igen hosszú idő után is azonosítani tudja. A MEGÉRTŐ ÚTITÁRS Az alábbiak jobb megértése érdekében szükségesnek tartom megemlíteni, hogy ez az eset a második világháború utáni években történt. Azon az útvonalon, ahol akkor M. Dezső bácsi „magánautóbusza" szállította a várostól ötven kilométernyire eső faluba az oda- és visszautazgató embereket. Tömegszállítóeszközre egy ütött-kopott járgány volt, amit a háborút túlélt alkatrészekből bütykölt össze. Az akkori útviszonyok mellett bizony, három óra is eltelt, amíg azon az irdatlan hosszú távolságon végigdöcögött. Az esti járaton az utastérben lámpa sohasem világított, talán nem is volt ott lámpa. Indulni csak akkor indult, amikor már zsúfolásig tele volt, érkezési idejét az a perc jelentette, amikor éppen megérkezett. A faluban, ahol a végállomás volt, ólt egy magányos anyóka, Rebi nenne. Szegényes kamráján átvándoríó egéren kívül nemhogy valamilyen ivadéka, de még kutyája, macskája sem volt a szerencsétlennek. A süketségtől csak olyan vékonyka hajszál választotta el, mint a vakságtól. Főleg ezek a tények gátolták őt abban, hogy az emberekkel valamilyen folyamatos kapcsolatot fenntarthasson! A rendkívül emberséges érzületű szomszédok segedelmével elvegetált, de panaszait végighallgatni azok között sem akadt egyetlen jótét lélek sem! A remete sorsú nénikét tehát mindennél jobban nyomasztotta az az állapot, hogy szíve keserűségét soha senkivel sem tudta megosztani!... Egy őszi napon Rebi nenne hírül kapta, hogy gyerekkori barátnője — aki a jó ég tudja, hány éve költözött el a lányához a városba — jobblétre szenderült és a halálos ágyán lánya lelkére kötötte, hogy sokdioptriás szemüvegét juttassa el Rebi nennéhez, mert tudomása szerint hajdani barátnőjének igen nagy szüksége van az ilyen „erős" okuláréra! Rebi nenne haladéktalanul jegyet vásárolt Dezső bácsi autóbuszára, és szerencsésen meg is érkezett barátnője lányához. Az okuláré egy kicsikét megnagyította az eléje tolt régi újság betűit, így hát nem volt hiábavaló az utazásra szánt költség és fáradság ... A háziasszony eléje tett egy tányér meleg levest. Azt bekanalazta, aztán mindent illendőképpen megköszönve útra kelt... Ment, mendegélt, egyik utcából ki, a másikba be!... Amikor észrevette, hogy eltévedt, már jócskán alkonyodott. Talán tíz járókelőtől is megkérdezte, merre tartson, hogy a falujába induló autóbusz megállóhelyére rátaláljon ... Egy fáradt fényű utcai lámpa alatt vesztegelt a vízözön előtti hangulatot árasztó négykerekű Noé bárkája ... Dezső bácsi enyhe megrovásban részesítette őt és megkérte az ülések között ácsorgó fiatalokat, irányítsák Rebi nennét a számára fenntartott ülőhelyre! Az anyóka nem győzött csodálkozni, hogy alig tette magát kényelembe, az autóbusz máris pöfögni kezdett és nekiindult a mónkő nagy útnak ... A rejtély nyitja az volt, hogy Dezső bácsi számontartotta a reggel befuvarozott utasokat és már csak a késésben levő Rebi nennére várakoztak. Ahogy kigördültek a városi lámpák fényköréből, Rebi nenne ülőszomszédja felé pislogott, de körvonalaiból annak még a nemére sem tudott következtetni. Leginkább szikár asszonyságnak gondolta, aki erényességét kiegyenesített gerincével is érzékeltetni akarja ... Neki ugyan édes mindegy, hogy miféle a szomszéd, csak néhány szót tudjon vele váltani az út folyamán ... Hogy csak egy töredékét hallgassa meg az ő keserveinek, csak egy szemernyit enyhítsen az ő szivetlelket sorvasztó magányán!... Maga sem vette észre, mikor kezdte gondolatait hangos szóval elrebegni. — Messzire megy, kedveském? — Úgy döntött, hogy mégiscsak nő lehet az útitársa! Ez valahogy közelebb állott a szívéhez. Az asszonyféle lágyabb szívű, megértőbb, hamarabb meghozza azt az áldozatot, hogy meghallgat egy szerencsétlen sorsú öregaszszonyt. Hiszen ha valami nem éri, belőle is ilyen valaki lehet...! Úgy vélekedett, míg ezeken a gondolatokon végigmotoszkált az agya, hogy azalatt a szomszéd is válaszolhatott szerény kérdésére. — Persze, persze, gondolhattam volna — replikázott a feltételezett válaszra —, akkor hát végig együtt utazunk. Még szerencse, hogy falubelivel hozott össze a sors, így legalább jobban megértjük egymást... Ja. [jerszel... Maga nem is nagyon ösmer engem! De ha azt mondom, hogy a Rebi nenne vagyok, akkor fogadok, hogy egybül ráeszmél a kilétemre! Az alvégen lakom abban a nádfedeles vityillóban... Jó az nekem — nyáron hús a szobácska, télen meg olyan az a nádtető, mint a meleg kucsma ... Tavaly reperálta az Estván szomszéd, tudja no, aki itthon bújkált a front alatt... áldott jó, ügyes ember, derék ember...! De a többi szomszédra se mondhatok semmi rosszat...! Hiszen tudja, hogy nekem az égadta világon senkim sincsen, de ha kell, akárkit szólítok meg, egybül jön, oszt' teszi-veszi, hozza-viszi! Nagyon aranyosak máma az emberek...! És tudja, miért?! Mert örülnek, hogy megérték annak a csúnya háborúnak a végit! Tudja, hogyan rejtettem el azt a kis holmicskámat a front alatt?! Meghallgatja? És egy kicsit élőbbről kezdte az eseményeket, hogy a férje elhunyta is beleférjen. Kitért a temetés apró részleteire, amiből az Y is kiderült, hogy most is az a ruha van rajta, amiben az urát utolsó útjára elkísérte. Aztán következett a magányba való beletörődés! Mindennap azzal feküdni, azzal kelni, hogy majdcsak megkönyörül rajta a magasságos és öt is átengedi az öregjéhez, aki minden bizonnyal türelmetlenül várja már valahol az égi mezőkön ... Aztán két falu között egy útszakaszon szünetet tartott, s azon nyomban elszunyókált. De olyan mélyen, hogy még álmodott ... Hallgatag szomszédjának erről is beszámolt. Néha témát váltott, de úgy, hogy mindig csak az ö személyes ügye maradt a központban! Többnyire siránkozott, de amikor a már előkészített halotti stafirungját emlegette, némi büszkeség sütött át a hangján. Akadt olyan dolog, amit kétszer is elmondott. Igen-igen megkönnyebbült, hogy mindent így kiönthetett magából. Elücsörgött volna akár reggelig is, de — ugyebár — minden útnak vége szakad egyszer. Ők is megérkeztek. — A jó istenke áldja meg magát, kedveském! — hálálkodott a végállomáson Rebi nenne. — Ilyen jótét lélekkel egész életemben nem találkoztam! Nem is tudja, milyen jót tett velem azzal, hogy végighallgatta az én kálváriás életemnek a történetjeit! Jó erőt, meg egészséget, kedveském! Jóccakát! Csoszogó léptekkel, mindenkibe belekapaszkodva indult kifelé a „guruló bárkából" ... A háta mögül pedig a helybeli szabómester, kaján mosollyal a bajusza alatt, előre nyúlt és az ülőke támlája fölött átemelve, hóna alá csapta Rebi nenne megértő szomszédját, a városban szerzett próbababátl KOVÁCS JÓZSEF Fotó: Prandl Sándor 23
