A Hét 1988/1 (33. évfolyam, 1-26. szám)

1988-04-01 / 14. szám

LOVICSEK BÉLA 16. Klára a szobájában lapult, mint kis, félénk madár a fészkében. Telve volt a feszült várakozás izgalmával. Egyelőre a Kiskatona sem jött még le. Róbert a szobájában horkolt részegen. Vele most senki sem törődött. Pali bácsi a léptesősor alján ült kissé kó­kadtan, de csak látszólag volt álmos és figyelmetlen. Az ő gondolatai már a hajnal­ban jártak, s egyre azon törte a fejét, hogy mit tehetne a cél érdekében. Gondolt egy merészet és a pulthoz somfordáit. — Mi kellene, ha volna, Palikám ? Palikám!? Ezt is régen hallotta a Zsóka szájából. — Jó a hangulat, Zsóka. — Én is látom... Azért jöttél ide, hogy ezt bejelentsd? — Meg kellene tetézni? — Mivel?... Talán bizony táncra akarsz felkérni? — Van még néhány üveg pezsgő a pincé­ben, esetleg ha ... — Milyen igazad van! — villant a fönök­­asszony szeme. — Hozzál fel néhány üveg­gel, hadd ázzanak el ezek a jótett lelkek! Pali bácsi befelé mosolyogva elcsoszogott, s kisvártatva négy üveg pezsgővel tért vissza. Mikor a lányok észrevették, nagy üdvrival­gással körülkapták. — Pezsgő, éljen a pezsgő! — Éljen a legistenibb nedű! — Gyorsan felbontani, haldoklóm a szom­júságtól! — Ezt Eszter kiáltotta követelőd­zőn. — Lassabban a testtel, kisanyám! — csil­lapította őt Pali bácsi huncut fényekkel a szemében. Durrant a palack, habzott az ital, s mindenki tartotta a poharát. Ildikó két poharat tartott a kezében, egyiket az Ezre­desnek vitte, aki délcegen kihúzva magát, magasra tartotta a poharát: — Hölgyeim és uraim!... Éljen a tavasz, éljen a győzelem! — Éljen, éljen! — kiabálták mindannyian. — Éljenek a szép nők, éljen a szerelem! — rikkantotta el magát a nyilas Százados. Csú­nya, lópofájú férfi volt, s ellenszenves a velejéig. — Hm, hm, a szerelem?... Hát éljen! — mondta a magyar Alezredes kissé szomorká­sán. Öt már nagyon nehéz volt felingerelni, akár a kivénhedt bikát a vörös posztóval. Eszter nagyot kiáltott: — Valami talpalávalót Ezredes úr! — Parancsára, hölgyem! — mondta az Ezredes enyhén meghajolva és játszani kez­dett. Láthatóan élvezte a zongorajátékot. Mindenki táncra perdült. A magyar Alezre­dest ketten fogták közre, s ide-oda rángat­ták. Az öreg pocakos úgy mozgott, billegett a két örömlány között, mint egy kivénhedt mackó. Legszívesebben már az igazak álmát aludta volna. Zsóka asszony intett a Pali bácsinak: — Ezek a szélütöttek teljesen megfeled­keztek rólam. Tölts! Magadnak is, vén csata­ló! Ki tudja, mit hoz a holnap? — Ha hiszed, ha nem, Zsóka, én tudom, de még mennyire, hogy tudom! — mondta az öreg huncutkodva, de Zsóka asszony nem vette figyelembe. Koccintottak. — Isten, is­ten, Zsóka, hátha utoljára koccintunk! — Meglehet... — komorodott el egy pil­lanatra a fönökasszony. — Kár, hogy rövide­sen búcsút kell mondanunk egymásnak, Pali... Becsülettel szolgáltál, maradéktala­nul betöltötted a mindenes szerepét, néha mást is... Hiányozni fogsz ... — Te is nekem, Zsóka ... Meg a lányok, az urak, ez a vidámság, a forgatag, meg minden... — Néha-néha azért majd meglátogat­hatsz ám, elvárom. Pali! — emelte fel figyel­meztetően az ujját Zsóka asszony. — Minek, Zsóka, emlékezni? — Jobb híján ... Éjfél volt, talán már el is múlt, amikor az Ezredes hirtelen abbahagyta a játékot és felállt. — Elég volt! — mondta megbillenve. Víz felett a nádszál szokott megingani hasonló­an, ha fuvallat éri. — Egyéb kötelességei is vannak az embernek, igaz-e, gyöngyöcs­­kém!? — Elegáns mozdulattal nyújtotta a karját Ildikónak, aki belekarolt, és méltóság­­teljesen elindultak fölfelé a lépcsőn. — Milyen igaza van a kolléga úrnak, sza­bad! — mondta a nyilas Százados. Beleka­rolt Eszterbe, és ők is elvonultak. Néhány perc múlva az Alezredes riadtan felkapta a fejét. Két öklével megdörzsölte a szemét. — Milyen nagy a csend ... — Vihar előtt szokott ekkora csend lenni. Alezredes úr... — szólt közbe Pali bácsi. — Vihar előtt. Alezredes uram! — hangsúlyozta ki. — Igen, igen, vihar előtt... Milyen igaza van... — mondta az Alezredes kókadtan ülve, majd hogy nem szundikálva. Megfá­radt. Az elfogyasztott ital megtette a magá­ét. Jucika játékosan megrázta: — Hé, kisöreg, velünk mi lesz?... Nem megyünk egy kicsit buválni? — Kissé elpilledtem, gyermekem — felel­te a kisöreg jóságos, atyai hangon. — Nehe­zen tudom nyitva tartani a szemem. Nem csoda, több, mint hatvanöt nyarat látott már... A Kiskatona délcegen, egyenes derékkal jött lefelé a lépcsőn, azonban amikor meg­pillantotta az Alezredest, elkezdett rángatóz­va lépkedni és bambán vigyorogni. Bizonyta­lanul megállt az Alezredes előtt. — Alezredes úr, alázatosan jelentem ... jelentem... az áldóját, nem elfelejtettem, hogyan kell jelenteni... Hijnye, az áldóját! — Miközben beszélt, folyton jobbra rángató­zott a feje. Az Alezredes egy ideig mereven bámulta a Kiskatonát, mire aztán ő is kapkodta a fejét. — Nem baj, fiam, annyi baj legyen ... Te már befejezted, te már révbe értél... — Tovább kapkodta a fejét. — Mondd csak, muszáj ezt csinálnod!? — Nem akarom, de muszáj... — Sajnállak, fiam, szánlak is, de azért deréktól lefelé szívesen cserélnék véled ... — Az áldóját. Alezredes uram, az áldóját! — mondta a Kiskatona bambán vigyorogva. — Bizony, bizony, az áldóját, Kiskato­na!... Azon kívül, hogy sajnállak, fiam, más egyebet nem tehetek érted ... Háború után majd megfizet néked a drága magyar haza a szerencsétlenségedért, biztosan megfizet! — Hát... el is várom... — vigyorgott tovább a Kiskatona, s rángott a feje, mintha acélrúgó lett volna beleszerelve. — Kapok földet, lovat, szekeret, vagy gőzekét... asz­­szonynak valót, szépet... sok gyereket, ugye kapok, Alezredes úr...? Az Alezredes sajnálkozva, már-már együttérzőn nézett fel a Kiskatonára. — Kapsz, Kiskatona, biztosan kapsz, csak ki kell várni a végét. — Kivárom, azt már kivárom, nagyon tu­dok ám várni! — Most is inkább aludnál, mint hogy itt botlogsz — mondta az Alezredes jóindulatú­an. — Gyorsabban repül az idő, ha alszik az ember. Zsóka asszony nem bírta tovább cérnával: — Hagyd már abba, Kiskatona, ne etesd őt a marhaságaiddal, a nagyapád lehetne. Négy unokája van ... A Kiskatona Zsóka asszonyhoz rángató­zott. — Aligha látja őket viszont —■ súgta vi­gyorogva. — Jobban is vigyázhatnál a nyelvedre, hallod-e!... Most már nekem is érdekem, hogy ép bőrrel megúszd! — Nyugodt lehet, megúszom. — Úgy legyen. Közben az Alezredes a lányokhoz fordult: — Nos, melyiktek kísér föl? — Mind a ketten, kisöreg, felelte Gréta mosolyogva. — ilyen kemény legénynek meg sem kottyanunk ketten ... — Közrefogták és felballagtak vele a lépcsőn. A hallban szinte ordított a csend. Néhány perc múlva Zsóka asszony törte meg: — Te mért nem alszol, Kiskatona ? — Nem tudok ... Hiába néz rám olyan gyanakodva, nem és nem jön álom a sze­memre. — Hát te tudod... — vonta meg a vállát a fönökasszony. Felállt, kikecmergett a pult mögül, nagyot nyújtózott, és ásítást nyomott el a tenyerével. — Én viszont olyan fáradt vagyok, hogy alig állok a lábamon... Me­gyek a fiam szobájába, kicsit lepihenek ... Te meg, Pali, tartsd nyitva a szemed, vigyázz mindenre, míg nem mennek el a vendégek. Ha valami közbejönne, kelts fel... — Lassan elment. Látszott rajta, hogy igen fáradt. — Nyugodtan pihenhetsz, tudom a köte­lességem — szólt utána Pali bácsi, magában meg azt gondolta, vigyen el az ördög, látni sem bírlak! Mikor magukra maradtak a Kis­­katonával, megkérdezte. — Izgulsz?... Ta­lán félsz is? — Nem tagadom, izgulok is, meg félek is egy kicsit. — Fiatal vagy, van mit féltened, nekem meg már mindegy, az öt is páros — mondta Pali bácsi. — Szóval hajnali három óra har­minc perckor megkezdődik a tánc... Egyébként minden elő van készítve: gép­pisztolyod a pinceajtó mögött, és Szergej is bevetésre készen vár. ^ — Hát a Szent Atya? — Ne félj, ő is itt lesz idejében ... Csak ne hogy elszúrjunk valamit. Egyikük sem csúsz­hat ki a kezünkből, főleg a német Ezredes meg a nyilas Százados nem! — Nem fogjuk elszúrni. Pali bácsi. Az Ezredes kegyetlenségeiről sokat tudná­nak mesélni a tömegsírok a Szovjetunióban, Lengyelországban, Franciaországban meg Szlovákiában... A nyilasról meg a főtér kövezete tudna mesélni, meg ki tudja még mi minden más. Vigyáznunk kell! — Tudom, Pali bácsi. — Hírhedt alakok, a megtorlások nagy­mesterei. Nem is értem, miért ide, erre az aránylag nyugalmas helyre tették őket. Rop­pant észen kell lennünk ... Most pedig menj és öltözz át, s várj felkészülten! — Megyek, Pali bácsi... — mondta a Kiskatona és elment. Ha akkor tudta volna, hogy milyen következményei lesznek az átöl­tözésének, inkább civilben várta volna be az eseményeket. • * • Pontosan három óra harminc perckor megszólaltak az ágyúk, aknavetők, félelme­tesen fuvoláztak a katyusák, kattogtak a gépfegyverek, golyószórók, később feldübö­rögtek a tankok, lánctalpaik csikorogtak, csörögtek az utca kövezetén. Pali bácsi a pulton könyökölve felkattintot­ta a villanyt, kezében pisztolyt szorongatott. Szergej előjött a pincéből és lövésre tartott géppisztollyal várakozott. Nem kellett sokáig tétlenkednie. A tiszturak sebtében magukra kapkodott öltözékben rohantak lefelé a lép­csőn, de amikor megpillantották a szovjet kiskatonát, megtorpantak és visszafordultak, de nyomban gyökeret eresztett a lábuk, mert ott fenn meg a Kiskatona állt lövésre tartott fegyverrel, mosolyogva. Zsóka asszony is kikukkantott egy pillanatra, de ijedten visz­­szaszökkent a szobába. Pali bácsi nem moz­dult a helyéről. Onnan szemlélte a fejlemé­nyeket. ' — Fel a mancsokkal, uraim!... Nyomás lefelé! — adta ki a parancsot a Kiskatona. — Mozgás, mozgás, mert ideges találok lenni, és akkor nem állok jót magamért!... — A tiszturak levánszorogtak a hallba. — igazodj, és feljebb a mancsokkal!... Pali bácsi, a pisztolyaikat! — Ezer örömmel, Kiskatona ... — mond­ta Pali bácsi, és pillanatok alatt leszerelte a tiszturakat. — Mindig ilyen szép pisztolyokra vágytam. A Kiskatona néhányszor elsétált a tisztek előtt. Élvezte ezt a fonákjára fordult helyze­tet, ezeket a soha vissza nem térő pillanato­kat. Megállt az Alezredes előtt. — Hát... hogy vág a bajusz, kisöreg ? — Van neked istened, Kiskatona? — Hogyne volna — vigyorodott el a pán­célos. — Nem régen még én voltam a jobbkeze, bizony, és most ezzel az áldott kezemmel fokozom le, ha nem haragszik meg érte ... — Egyetlen, határozott mozdu­lattal letépte az egyik hajtókájáról a rangjel­zést és zsebre vágta. — Emlékbe ... A többit meghagyom a tovarisoknak, hadd örvendez­zenek neki. , — Nem szégyelled magad!? — méltatlan­kodott a kis pocakos. — Hazaárulásra adtad a fejed? — Mit lehet tenni, kisöreg. én már csak ilyen vagyok. — És most már nem muszáj...? — Az Alezredes rángatni kezdte a fejét. — Úgy látszik, csoda történt velem ... Nem hiába bámultam egész este a csillago­kat. Az Alezredes — látva a kilátástalan hely­zetét — megjuhászodott: — Néhány jó szót azért szólhatnál az érdekemben, hiszen én emberségesen bán­tam veled, édesfiam. — Mi a fene! Most édesfiam vagyok!? — kérdezte a Kiskatona gúnyosan mosolyogva. — Bezzeg, mikor bevonultam, piszkos, felvi­déki kommunista voltam! — Hát nem voltál az? — Nem... és most sem vagyok az, de még lehetek! — Folytatjuk — 14

Next

/
Thumbnails
Contents