A Hét 1988/1 (33. évfolyam, 1-26. szám)
1988-04-01 / 14. szám
A vasútállomás és környéke Ágcsernyő (Čierna nad Tisou) vasútállomásán sínpárok megszámolhatatlan rengetege, tehervagonok, mozdonyok, és hát a kék egyenruhások, a vasutasok sincsenek kevesen. A resti a nyitvatartás egész ideje alatt hangos, legtöbben kék egyenruhások fordulnak meg benne. A szolgálati idő letelte után jólesik egy pohár sör, egy falat étel vagy a kényelmes pihenés. Hogya Györgytől, a Csemadok Tőketerebesi (Trebišov) Járási Bizottságának szakelőadójától tudom, hogy az ágcsernyői vasutasok hazafelé tartva képesek Bélyben megállni, a Tisza presszóba betérni, ahol mindig kapnak csapolt vagy üveges pilzeni sört. De nem akarok én most Ágcsernyőröl Bélybe menni, a vasútállomáson időzöm, ahol az újságárus arra panaszkodik, hogy kevés az Új Szó, a Hét, s hasztalan koptatja a ceruzáját, többet nem küldenek a keresett lapokból, a vevőknek be kell érniük a semmivel, nem tehetik azt, amit a vasutasok legtöbbje, hogy ha nincs sör a restiben, mennek kilométereket a Tisza presszóba, ahol minőségi sört fogyaszthatnak. Az újságolvasó koptathatja a lábát akármilyen irányba, örömben nem lesz része, sehol nem nyomják a kezébe a kedvelt lapját. A hiányzó sajtótermékek nyomába se akarok eredni Ágcsernyőröl. A városban nézek szét mintha most már csak arról az egyről szeretnék meggyőződni, élnek-e, laknak-e, dolgoznak-e mások Ágcsernyőn a vasutasokon kívül? Nem nehéz megállapítanom, hogy igen. Ágcsernyő lélekszáma úgy növekedett a múló évekkel, ahogy a vasútállomás. Környékén többemeletes lakóházakat emelt az emberi igyekezet, sajnos a sivárságot is ott felejtette közöttük, a karbantartó gondoskodásnak nyoma veszett, a háztömbök megkoptak az időben, kívülről legalábbis tatarozásra szorulnának. Rossz rájuk nézni, nem derűt, hanem inkább kényszerű sorsukat vállaló szomorúságot árasztanak. Bizony ráférne Ágcsernyő belsejére a csinosabb külső, és lehet, meg is kapja majd ezt a formáját. Most még olyan benyomást kelt, mint az új ruháját elnyűtt ember. Üzlethálózata elég jó, sok mindent vásárolhat boltjaiban a helybeli és környékbeli lakos, nagy áruházában szinte minden beszerezhető, hús- és hentesáru üzletében viszont szegényes a kínálat, az elárusítók a vásárlóktól magukra hagyatottan beszélgettek ottjártamkor, mégcsak a szokásost sem kérdezték meg tőlem: Mit parancsolok? Van szemem, láthatom, nincs semmijük az aszott szafaládén kívül. Ágcsernyő nemzetiségileg majdnem fele arányban megosztott, s ahogy a városban, itt is, ott is hallottam, magyar nemzetiségű polgártársak iskolát kérnek a gyermekeik számára. A kerületi illetékesekhez továbbították kérésüket, a helyszíni vizsgálat már meg is történt, jogosnak ismerték el kérelmüket, segíteni azonban egyelőre nem tudnak, mivel nincs megfelelő épület, amelybe beköltöztethetnék a magyar tanítási nyelvű iskolát. A távolság e/vise/tetője Ágcsernyő elég messze esik a Duna parti várostól. Határszéli település, ahonnan már csak visszafordulni lehet, ha az embernek nincs a zsebében érvényes útlevél. Rettenetesen nagy ez a távolság. A vasparipák sínpályáját követve is 540 kilométer. Gyorsvonaton tíz óráig tartó út! Egy ilyen hosszú úton tudja igazán csodálni az utas azokat a vasidegzetű embereket, akik gyalog, kerékpáron, evezős csónakon vágnak neki a végtelennek tűnő távolságoknak. Jó Petőfi Sándorunk lovaskocsin utazta be fél Magyarországot, s az utazás unalmasságáról nem nagyon ír, inkább az érdekességéről az elragadtatás hangján! Pedig akkor, az ő idejében ugyancsak zötyögtetőek voltak az „országutak"! Nagyot változott a világ azóta, és utazni ma is szeretnek az emberek Ilyenképpen változásról nem is beszélhetünk, esetleg csak az utazás hogyanjáról. Mert napjainkban már a gyorsaság döntő szempont, mielőbb célba akarunk érni. Ez pedig a nem éppen nyugodt idegállapotunkkal hozható összefüggésbe. Ötszáznegyven kilométert utazni nappal, vagyis ébren, rágondolni is hátborzongató! Milyen szerencse, hogy éjszakai járatok kötik össze az ország minden részét. Ágcsernyőre történetesen 22 óra 25 perckor indul Bratislavából hálókocsis szerelvény, az alvás lehetőségét kínálva utasának. Az ember örömmel foglal benne ágyat, abban reménykedik, hogy majd végigalussza a hosszú út tetemes részét és frissen száll ki a vonatból. Elég hamar csalódnia kell a feltevésében. Rá kell döbbennie, régen volt, amikor jó szülei a bölcsőben ringatták, s a vagon ringása nem is hasonlítható a hajdani bölcső ringásához, igencsak zajosan csattognak a kerekei, a váltókon keresztül haladva meg olyan érzése támad az utasnak, hogy a feje és a lába más-más irányba indulnak el. Egyszóval zavarja az alvást az olykor már elviselhetetlen csattogás, a váltók rémületkeltő taszítása, az ember ide-oda fordul az ágyán kínjában, szeretne álomba merülni, de nem tud. Múlnak a percek, az órák, s álom nem jön a szemére. S mert hárman szenvednek a hálókocsis fülkében, már az is bosszantó, ha valamelyikük felül az ágyán, felgyújtja az éjjelilámpát, vagy kimegy a folyosóra, hátha elálmosítja a sötét éjszakába bámulás, aztán rájön, hogy ez sem segít, visszabújik a helyére, s ha csak egy pillanatra is, betódítja maga után a fényt a folyosóról. Kiveri az álmot társai szeméből. S kezdik a folyosóra járást ők is. így megy ez hajnalig, amikor már sem a kerekek csattogása, sem a vagon ritmuszavarban szenvedő ringása, sem a ki bejárás nem számít, az utas ájultan hull bele az álom mély vizébe, de akkor meg az addig is virrasztó szomjasok ténferegnek el a hálókocsis vagon büféjétől, és mivel részegségükben nem találnak vissza a fülkébe, dülöngélve és hangoskodva nyitogatják az ajtót, felkapcsolják a villanyt, keresik a helyüket. Egyikük-másikuk odáig megy el a szemtelenségben, hogy miután beleszagolt a levegőbe, bele is kiabál a csöndbe: Mi ez az istállószag? S olyankor az éppen elszenderedett utasok úgy ülnek fel riadtan, mintha istállószolgák lennének és a gazda süvítő hangját hallanák. Temető a dombon Nem kerülöm el a temetőt, ha Királyhelmecen (Kráľ. Chlmec) járok. Tolvaj Bertalan barátom, hajdani sárospataki iskolatársam immár több mint tíz esztendeje halott. Mindig megállók néhány csendes percre a síremléke előtt, nézem a fejfát, a fényképét, olvasom a nevét, a születési és elhalálozási évszámát, és sok mindenre gondolok, ami összekötött bennünket. Elsősorban is a sárospataki diákéletünkre, amikor én elsős prepás voltam (így hívták a tanítóképzősöket), ő meg ötödéves, s az 1947— 1948-as tanévben még úgy illett szólítanunk a végzősöket, hogy tanító úr! Őket már a tanárok is úgy vették, mint kollégáikat, érthető, ha mi első évesek is megkülönböztetett tisztelettel tekintettünk rájuk. Akik a mi szemünkkel nézve már mindent tudtak: tanítani, zongorázni, és úgy orgonáini, hogy közben énekeltek és pedáloztak. És ami különösen naggyá tette őket a szemünkben, hogy viselkedni is tudtak szépen, udvariasan, a falujukból hozott nyersességnek már nyoma sem látszott rajtuk. Tolvaj Bertalan meg nemcsak a tanárok, hanem minden évfolyam tanulóinak a szemében is kimagasló fiatalember volt. Egy olyan híres iskolában, mint a sárospataki, végig kitűnő volt a bizonyítványa. Rendkívül nagy pontosság jellemezte már akkor is, amikor megismertem. Egy álló esztendeig szobafőnököm volt a tanítóképző internátusi részében, az ő felügyelete mellett készültünk a soha ki nem kerülhető másnapokra, hozzá fordultunk könnyebb-nehezebb kérdéseinkkel, és ő mindig a segítségünkre volt, türelmesen magyarázta a számunkra érthetetlent, elsőrendű feladatának tartotta a sötét foltok száműzését agyunk legrejtettebb zugából is. Tanított és nevelt, végtelen türelmet tanúsított irántunk, hitt abban, hogy egyszer majd rádöbbentünk a tanulás, a tudás értelmére. És akkor jó lesz minden. Tolvaj Bertalanokká válunk valamennyien, olyanokká, akik már az iskola padjaiban elhatározták, hogy másokért fognak élni! Ahogy Tolvaj Bertalan is tette haláláig. Tanított a katedrán állva, népgyűléseken, folyóiratok hasábjain, az összetartozás tudatát erősítette, ennek fontosságát hirdette élete utolsó pillanatáig. Éveinek nagy részét a szeretett szülőföldön élte le, a bodrogközi síkságot tudta maga körül, és azt a népet, amely annyi vihart élt meg történelme során. A királyhelmeci temető a dombon van. A Tolvaj Bertalan sírja a temető közepén. Személyiségét, súlyát megillető helyen. Míg élt, jó pásztorként szavával, tollával akarta együtt tartani a nyájat. Most már csak fellegnyájak gyülekeznek fölötte, meg a szeretettel és tisztelettel rá emlékezők a sírja körül. MÁCS JÓZSEF 13
