A Hét 1988/1 (33. évfolyam, 1-26. szám)
1988-03-18 / 12. szám
LOVICSEK BELA 14. Zsóka asszony kézbe fogta a hosszú cigarettaszipkát és rágyújtott. A kékesen gomolygó füstön át nézte az egykedvűen mosolygó fiút. — Azt hiszed, hogy beveszem ezt a gyermeteg mesét? — kérdezte látszólag szelíden. — Na, nem, Kiskatona, annyira azért ne nézz hülyének! Régen kinőttem már a pelenkás korból, és nem tejecskét eszek piskótával... — Erélyesen dörrent a hangja. — Hadd hallom, mivel örvendeztetted meg a madárkát!? — Rendben van, őszinte leszek — komolyodott el a Kiskatona. — Azt hazudtam neki, hogy holnap hajnalban alighanem bejönnek az oroszok és mi akkor... tetszik érteni ? — Marha! — Miért, Zsóka asszony?... Manapság egy éjszakányi boldogság is sokat jelent, nem? — Hogy te miket tudsz kitalálni... — csodálkozott rá a fiúra a fönökasszony. — Talán nem is vagy akkora marha... És holnap mit hazudnál neki ha lenne rá alkalmad? — Újra kitalálnék valamit. — Mit például? — Például azt mondanám neki, hogy... hogy: „Nem hiszem, Klára, hogy a Zsóka asszony meg akarja fojtani magát..." — A fönökasszony döbbent csodálkozással nézett a fiúra, aki így folytatta. — Ez alighanem többnapos boldogságot jelentene a számára — mondta ironikusan. — És miért ne szerezzen örömet az ember másnak, ha megteheti, „ s ha pénzébe sem kerül, nem igaz? — Milyen igazad van, te nyomorult!... Akkor jött volna rám a nyavalya, amikor befogadtalak! — Zsóka asszony, kedves, nem akarok én magának semmi rosszat, higgye el! — Hiába is akarnál, nem lesz rá módod, sem alkalmad — mondta Zsóka asszony határozottan. — Nem fogod keresztülhúzni a számításaimat, arra mérget vehetsz... — Pillanatnyi szünetet tartott, hogy még nagyobb hangsúlyt kapjon a következő mondata. — Holnap virradat után leléculsz, azaz eltűnsz, mint a tavalyi hó, érted!? Itt a cim — mondta, s egy papírcetlit adott át. A Kiskatona átvette és elolvasta: — Galambos Istvánná ... Temető utca 45. — Vénasszony, de aranyból van a szive... Anyád helyett anyád lesz ... — Nagyon kedves magától, hogy ennyire szívén viseli a sorsomat, de én már csak maradok — mondta a Kiskatona vérforraló nyugalommal. — Nagyon jól érzem magam itt, a lányok között, meg aztán a maga társaságának a hiányát is nehezen bírnám elviselni... Mit kezdenék a nyugtalan véremmel ott, a vénasszonynál!? Zsóka asszonyt majdnem szétvetette a méreg: — Téged fojtalak meg, mikor alszol, nem Klárát — sziszegte. — Vagy beretvával vágom el a nyakad, te nyomorult! — Ugyan már. Zsóka asszony, miért éppen az én nyakamat tekerné ki, hiszen az én begyemben nincs vagyont érő gyémántkő!? ... Nincs jobb ötlete? Abban a pillanatban hatalmas csetepaté kezdődött odakinrys tartott vagy tíz percig. Rettentő nagy robbanások rázták meg az örömtanya ódon falait. Mikor végre elcsendesedett a lövöldözés, a Kiskatona csendesen megjegyezte: — Néhány perccel előbb is rázendíthetett volna a nagy zenekar, fene a pofájukra! — Persze, mikor hazafelé iszkoltam, mi?... — Az én nótámat húzhatták volna el ugye, te senkiházi!? — mondta a főnökaszszony félig viccesen, félig komolyan, majd ízesen elnevette magát. — Annyit már tudhatnál, te észkombájn, hogy csalánba nem üt a mennykö!... Az imént az ötletről fecsegtél valamit. Neked talán akadna? — Alighanem, ha egy kicsit megerőltetném ezt a suhintott agyamat. — Hát akkor rajta, erőltesd meg, Kiskatona! — mondta Zsóka asszony váratlanul megváltozott magatartással és hangsúllyal. — Szárazon nehezen fog menni... — mondta a Kiskatona. Nem tudta mire vélni a változást. s — Te piszok, te piszok!... Ha nem tévedek, az ötcsillagos konyakra vásik a fogad, mi? — Éppen most sajnálja tőlem, amikor kezdünk szót érteni, Zsóka asszony?... Ejnye, ejnye! — Biztos vagy benne, hogy szót értünk? — Mindig kettőn áll a vásár! — Szent igaz — helyeselt a főnökasszony, s elővette az üveget. — Legyen ez az ital az áldozati bárány.. . Gyorsan üsd csapra és tölts, hátha megokosodunk tőle! A Kiskatona előbb nagy áhítattal megcsókolta az üveget, s csak azután bontotta fel és töltött a két pohárba. — Isten, isten, Zsóka asszony! — Az okoskodásodra, Kiskatona! Pali bácsi éppen abban a pillanatban lépett be a hallba a konyhából. Felcsillant a szeme. — De jókor jövök! — rikkantotta el magát. — Áldassék érte a kivételes szaglásom! — Majd megáldlak én téged, csak kotródj vissza gyorsan! — támadt rá a fönökasszony. — Dehát... — Mars vissza! — Pali bácsi mormogva eliszkolt a közelükből. — Mindig akkor tolja ide a pofáját, amikor ez ember a legfontosabb ügyeit intézi. — Felháborító! — vágta rá a Kiskatona huncutkodva. — Azért hagyunk neki is egykét kortyocskát, megérdemli, nem igaz? ... Micsoda ital! Szétárad az emberben, mint a tűz. Ha bevágjuk a javát, tán még a derekát is megropogtatom! — Menj te hóbortos! — vágta hátba Zsóka asszony a Kiskatonát játékosan. — Tölts hát, mire vársz!? — Ezer örömmel... Most pedig az egyességre igyunk! — Milyen egyességre, te tűzrevaló!? — Olyan egyességet kellene kötnünk, hogy a kecske is jóllakjon, meg a káposzta is megmaradjon. — Helyeslem. — Mondjuk ... fele-fele ... rendben? Zsóka asszony elgondolkozott. — A javaslat nem rossz, elfogadható, de mi a biztosíték arra, hogy osztozkodáskor valóban megkapom a felét? — Az, Zsóka asszony, hogy minket békében hagy, és nem spekulál arra, hogy megkaparintsa az egészet. Zsóka asszony kerekre nyíló szemmel, kérdőn nézett a Kiskatonára. — Nem értem pontosan, pedig sosem voltam nehéz felfogású, állítólag ... — Nagyon szívesen megmagyarázom ... — kortyintott az italból a Kiskatona. — Szóval: ha abban mesterkedik, hogy megkaparintsa az egészet, minket hidegre kell tennie, már pedig egyedül nem bír meg velünk, az hétszentség!.. . No, mármost, ha a nyilas századossal köt egyességet, s vele akar elintéztetni minket, ö is megköveteli a maga részét, ha nem az egészet, mert rettentő telhetetlenek ám ezek a pribékek! Abban az esetben a Zsóka aszony hoppon maradna, de még az volna a jobbik eset. — És a rosszabbik? — Az is elképzelhető, még pedig minden túlzás nélkül, hogy esetleg maga is a főtér kövezetén fejezné be dicsőséges pályafutását... Képzelje csak el, kedves Zsóka aszszony: ott folyna el az a drága, piros vére! — Isten bizony irigylem az észjárásodat! vallotta be a fönökasszony őszintén. Kesernyés szájízzel ismerte el. hogy a Kiskatonának minden szava elhihetö, s olyasmit feszeget, amire ö soha nem gondolt volna. — Valóban irigyli, Zsóka asszony? ... Hát nézze: apám daloló kedvében volt, édesanyám meg a csillagos égben gyönyörködött . . . Nem csoda, ha ilyenre sikeredtem. — Fantasztikus! — csóválta a fejét a fönökasszony. — Azért én mégis nyugodtabb lennék, ha az a kis bőrönd az én szobámban lapulna. Ne higgye, Zsóka asszony!... Ezernyi ördög lapul abban a bőröndben, s könnyen tévútra csábíthatnák azok a lelketlen patások — mondta a Kiskatona mosolyogva. — Elrejtettem én jól, nem született olyan ember a földre, aki megtalálná!... Elvégre az én meg Klára biztonsága se kutya, nagyban függ attól a bőröndtől... — mondta, de azt, hogy elrejtette csak hazudta. Ma lesz a napja, hogy valóban elrejti. — Most már csak hisz nekem, kedves Zsóka asszony?! — Hiszek, hogy a varjak vájják ki a szemedet! Koccintottak. — Valamire még szeretném felhívni a figyelmét. Tegnap délelőtt, mikor benyitottam a fia szobájába, azt ordította a szemembe, hogy gyűlöl, s hogy legszívesebben a pokolba küldene. ' . — Nem szép tőle ... — Én megértem öt, sajnálom is, de nem én tehetek arról, hogy szerencsétlenül járt... Az én bőröm is volt a vásárban, de megúsztam, csak a lábszáramat lyukasztották ki. Szóljon neki, hogy csillapodjék és ne gyűlölködjön. Nagyon bántó a viselkedése. — Ennyire érzékeny vagy, Kiskatona? — kérdezte a főnökasszony bántó gunyorossággal. — Eddig azt hittem, hogy téged csak nagyfejszével lehet megsérteni... Jó, jó, ne höbörögj, majd szólok neki, s nem fog többé cirkuszolni... — mondta, s gondolkozott egy sort. — Te, Kiskatona! Az a bőrönd valóban jó helyen van? — Akár a csecsemő az anyja ölében! — Te mindig fején találod a szöget, nyavalya a bőrödre! — mondta Zsóka asszony elgondolkodva, két tenyere közt hengergetve a pohárat. — Igyekszik az ember... Szóval megegyeztünk? — Meg. — Hát akkor úgy gondolom, erre a címre most már nincs semmi szükség — mondta a Kiskatona és átadta a papírcetlit. . — Jól gondolod — bólintott Zsóka aszszony. Apróra tépte a papírt és beleszórta a tálnyi hamutartóba. — Fáradt vagyok ... egyre jobban és gyakrabban elfáradok ... Megyek, lepihenek egy kicsit... —' Előbb eltette a félig kiürített üveget, s csak aztán vonult be a szobájába. A Kiskatona alig várta, hogy becsukódjon utána az ajtó. Felszaladt az emeletre, megállt a tizenhármas szoba előtt, körülnézett, majd lenyomta a kilincset. Az ajtó nem volt kulcsra zárva. Micsoda könnyelműség! A szekrény aljában megtalálta a kis bőröndöt. Átvitte a saját szobájába, az ötösbe. Egyelőre jobb helyen van itt, alkalomadtán majd elrejti a pincében, gondolta. Rágyújtott. Hanyatt vágta magát az ágyon, s elmosolyodott. Elégedett volt önmagával. Éjfél van. Olyan csendes a falu, mintha kihalt volna. Még a kutyák is hallgatnak, pedig bőven van belőlük az udvarokban. — Nem álmos, Klára?... Megcsinálom ám a helyét. — Szemernyi álom sincs a szememben — feleli Reiner Klára, s valóban frissnek látszik. — Különben sem azért jöttem magához, hogy alvással töltsem el az időmet. Bemennek a konyhába és kávét főznek. Együtt. Mintha egész életükben azt csinálták volna. A kanáripár békésen szunyókál a kalitkában. — A jó szíve tartotta vissza akkor a Zsóka asszony házában, vagy valami más? — kérdi Klára asszony váratlanul kávézás közben. — Nem tudom mire céloz? — Az embert sok minden viszatarthatja valahol... — Például? — Például... — húzza fel a vállát Klára asszony. — Sok minden... Azt magának kell tudni. — Miért éppen nekem? — Én nem tudhattam, hogy maga mit gondol és mit érez — mondja Klára asszony Meggyes arcát fürkészve. Meggyes József rejtélyesen elmosolyodik: — Hát... hogy is mondjam ... Egyrészt azért maradtam vissza, mert féltettem magát, másrészt pedig azért, mert „parancsot" kaptam rá ... Most már elégedett ? — Parancsot?... Ugyan kitől? — A Szent Atyától, akinek a bátyja a nagytemplom esperese volt... Hivatalosan úgy tudták, hogy az Atya az oroszok elől menekült a városba. Valójában szovjet őrnagy volt. Február vége felé járt az idő. Az égbolt kitisztult, s napfény öntötte el a háztetőket meg az utcákat. Megcsordultak az ereszek is. Jó ízekkel telt meg a levegő. A Kiskatona megtudta Pali bácsitól hogy kegyetlen harcok dúlnak Székesfehérvár térségében, hogy a Gellérthegyen és a várban bekerített németeket felmorzsolták, azt is megtudta, hogy az oroszok átkeltek az Oderán, s alig ötven-hatvan kilométernyire állnak Berlintől. Szívből örült a kedvező híreknek. Bújkáló örömét azonban megzavarta, s aggodalommal töltötte el egy váratlan esemény: Klára megbetegedett. Mozdulatlanul feküdt, magas lázától lángolt az arca, a szája kicserepesedett, szomorú szemében mintha gyertyafények imbolyogtak volna. — Folytatjuk — 14
