A Hét 1988/1 (33. évfolyam, 1-26. szám)
1988-03-18 / 12. szám
gatóság, mert így is növelni tudja a tanulók létszámát mindkét tagozaton. Miután az új épületkomplexum minden zegét-zugát bejártam a biológia-földrajz szakos, barátságos és készséges igazgatóval, aki immár huszonhetedik éve tanít megszakítás nélkül a királyhelmeci gimnáziumban, régi ismerősöm, Csurkó Dezső irodalmi és nyelvi kabinetjét tekintem még meg. Nagy magyar írók képei függnek a falon, évfordulókra emlékeztető dátumok vannak a táblán, egyszerre felmelegedik a lelkem, ahogy alaposabban körülnézek a teremben és a folyosón. Csurkó Dezső barátom harminchat éve tanít, sokáig a helmeci nyolcéves ’alapiskolában volt igazgatóhelyettes, kilenc esztendeje meg már a gimnázium tanára. Örökmozgó ember, talán el sem tudnám képzelni nélküle a Kazinczy Nyelvművelő Napokat. Jön egyedül, s jön a diákok kíséretében. — Tanítványaim már az alapiskolából is országos versenyeken vettek részt és díjakat is nyertek — mondja Csurkó Dezső. — Vers- és prózamondó, valamint kiejtési versenyeken vesznek részt a gimnázium tanulói is. Tavalyelőtt a versmondó és kiejtési verseny döntőjében szerepeltek a diákjaim. De számos alkalommal részt Tarr Ferdinand és Fazekas Tibor III. C osztályos tanulók az üvegek birodalmában vettünk már Sárospatakon, a Rákóczi Gimnázium versmondó versenyén és irodalmi vetélkedőjén, s tanulóink ott is az elsők között szerepeltek. A hangsúly a tanulókon van, a dicséret őket illeti, de a szülőknek is szól, lássák, jó kezekbe kerülnek azok a gyerekek, akik a helmeci gimnáziumba jönnek. A volt tanítványok közül körülbelül tízen élnek orvosi hivatásuknak a királyhelmeci kórházban, s magában a gimnáziumban is tíznél többen tanítanak volt tanítványok, az alapiskolákban jóval többen. Mérnökök is akadnak szép számmal! Változott a külső az új épületkomplexumot illetően, változott a szülők nézete is. Most már nem erőltetik a szakközépiskolákat. Gimnáziumba íratják a jó előmenetelő gyermekeiket. MÁCS JÓZSEF Fotó: Molnár János Szombaton Mintha nem is az idei télen történt volna: szikrázó a hideg, ropog, muzsikál a hó a talpam alatt. Szombat van, ám Ladmócon (Ladmovce) ma sem igen érnek rá az emberek nap közben unatkozni, pihenni. De nézzük csak: országos műszak lévén a kenyérkereső nők és férfiak zöme munkahelyén szorgoskodik, azonban az otthon lévők is találnak maguknak dolgot, elfoglaltságot eleget. Fázósan sétálgatok a falucska kanyargós főutcáján. Dideregve nézelődöm a nyúlfarknyi mellékutcákban. Sok portán nagy a sürgés-forgás, több háznál a hízó torkának eresztette ma reggel a böllér az ölőkést. A hósapkás háztetők kéményei vígan pöfékelnek. A kocsma előtt, a vakító napfényben néhány javakorabeli férfi tereferél, ha jól számolom, sörösüvegeikbe kapaszkodva négyen múlatják édes semmittevéssel az időt. Mihelyt azonban megpillantják fényképező masinámat, négyfelé rebbennek. — Fiam, nem jössz még haza, mikorra készítsem az ebédet? — állítja meg kérdésével a helyi nemzeti bizottság elnökét az édesanyja. — Jaj, mama — torpan meg egy röpke pillanatra Bárány István, emeletes lakóháza előtt —, sok még a tennivalóm, de ígérem, igyekezni fogok ... Tizenegy óra felé jár az idő. A községháza épületében névadó kezdődik. A hnb-elnök a cigány Karulya család újszülött csemetéjét köszönti szép szavakkal. A kis Slavomír tágra nyílt szemmel les, figyel a díszterem közepére penderített habszínű bölcsőben. Ma már mindössze egyetlen cigány család él a községben. Pedig valaha, régen ... hajaj! Pár esztendeje is sok roma-koma lakott a kőbánya menti péróban. Még 1980-ban is mintegy 60 família tengette életét a putrisoron. A szegényes viskók eltűntek, a nemzeti bizottság felszámolta a telepet, a cigányok többnyire városi lakásokba költözhettek. Pár esztendő leforgása alatt a falu teljesen megváltozott. Valaha, régen a falu másutt volt. Lent, a kertek alatt tovahömpölygő Bodrog túlpartján sorakoztak a házak. A víz pedig menetrendszerűen minden tavasszal elöntötte a községet. Az emberek végül aztán elunták a folyó garázdálkodását, s a biztonságot nyújtó Somos-domb oldalára költöztek. — Ladmóc nevének eredetét homály fedi — panaszolja az elnök takaros hivatali szobájában —, a régi, eredetmagyarázó krónikáknak ugyanis az idők sodrában nyoma veszett. Négy éve a feleségem látott hozzá szülőfalunk múltjának feltérképezéséhez. Mi tagadás, Báránv Istvánné kemény fába vágta a fejszéjét! — Fogy, egyre apad a község — kesereg a „polgármester" —, negyven esztendeje 800 lakosunk volt, most meg már csupán 500 körül mozog a lélekszámúnk. . A fiatalok a tanulóévek alatt elszoknak a falutól, aztán pedig városon telepednek le. Nálunk, helyben sokáig alig-alig akadt kereseti lehetőség, s igényes szórakozást sem tudtunk biztosítani. Az utóbbi hónapokban azonban, úgy látom, csökkent az elvándorlás. Erőre kapott az állami gazdaság, mészörlő üzem létesült, meg a kőbánya is üzemelni kezdett. A vállalatok dolgozóinak zöme pedig idevalósi fiatal. Bárány István Ladmóc szülötte Jó hír még Ladmócon: az utóbbi öt esztendőben 10—15 családi ház épült fel, holott az előző években sokáig senki sem vállalkozott új ház alapjainak a lerakására. A szomszédos Bodrogszerdáhely (Streda nad Bodrogom) a központi község, ám a falunak saját hnb-hivatala, boltja, kocsmája és postája is van. Alapiskola nincs a településen. A tanulók Bodrogszerdahelyre ingáznak. A buszforgalom azonban nem kielégítő, iskolajáratok nincsenek, sok esetben a kis elsősök is fél órákat kénytelenek hóban, fagyban, esőben az útszélen ázni-fázni, toporogni, várakozni. Bárány István szereti Ladmócot. — Ezerkilencszázhetvenkilenc óta irányítom a kis, ám kies település közéletét — mondja —, sokszor még este is bekopognak hozzám ügyes-bajos dolgaikkal az emberek. Nyugodt természetű vagyok, szívesen meghallgatom a panaszaikat, persze, mindenkinek nem tudok a kedvére tenni. Ezért vannak, akik kicsit omolnak rám a faluban. A tömegszervezetekre tereljük a szót. — A legeredményesebben — tudom meg — a Csemadok, a Vöröskereszt és a Nöszövetség alapszervezetei tevékenykednek. Egyedül a maroknyi ifjúsági szervezet munkájával vagyok elégedetlen. Persze, értem is őket, hisz nincs hol összejönniük, szórakozniuk. Művelődési házunk egyetlen teremből áll. Polgáraink szervezeteink műsoros estjeire nem kíváncsiak. A Thália tájoló előadásaira azért eljön vagy száz, százötven ember. A lakosság „szellemi pallérozásának" újabb lehetőségeiről sokat beszélgetünk mostanság a tanácsüléseken. — A község — pillant ki Bárány István az ablakon — mészkő sziklára épült, hát a faluban csak alig zsebkendönyi területeket lehet művelni. Minálunk érdekes módon a konyhakertek is a szőlőhegyen sorjáznak. A közelmúltban alakult kertbarátok szervezete máris 75 tagot számlál, s az emberek a mezőgazdasági termelésre alkalmatlan aprócska, eleddig ugaron hagyott, gazos szalagparcellákat, csip-csup földnyelvecskéket is megművelik. Évente rengeteg szilvát, barackot és bormeg csemegeszőlőt adnak el a ladmóciak a felvásárló üzemeknek. Érdemes lenne gyümölcsfeldolgozó üzemet vagy szeszgyárat létesíteni a faluban. Az apró vegyesboltban az alapvető élelmiszerek többnyire kaphatók. Egyedül a kenyér minőségére panaszkodnak gyakorta az emberek. A luxuscikkeket úgyis a környező városokban veszik meg az ingázó dolgozók. Ha marad záráskor a ladmóci boltban tej vagy kenyér, az állami gazdaság nagyvonalúan felvásárolja az egyébként veszendőbe menő készletet. A ladmóci futballisták a járási bajnokság III. osztályában kergetik a börlabdát. Tudják maguk is: a felsőbb osztályba kerüléshez már nem elég a lelkesedés, oda pénz is kellene... A falu határában lévő több hektáros Kasvár-dombhát természetvédelmi terület. A „tavaszi fejesvirág" kizárólag ezen a helyen él meg. — Bizony — szögezi le búcsúzóul a nemzeti bizottság elnöke —, égető szükségünk lenne vezetékes vízre. A sziklás talajba jgyanis szinte lehetetlen kutakat ásni. Zömmel módos, ám tisztességtudó, vendégszerető népek lakják a Bodrog menti községet. A helyi nemzeti bizottság elnöke saját termésű borával kínált, az Erdélyi portán meg hazai izeket idéző ételféleségeket kóstolhattam. Ladmócon a vének is előre megsüvegelik, köszöntik az idegent... ZOLCZER LÁSZLÓ A szerző felvételei 13