A Hét 1988/1 (33. évfolyam, 1-26. szám)
1988-03-18 / 12. szám
KÖVETKEZŐ SZÁMUNK TARTALMÁBÓL Lacza Tihamér: TANKÖNYV LESZ! Zsigárdi László: (VAD)ÁLLATBARÁT Gergely Péter: EGY PEDAGÓGUS EMLÉKEI IRODALMI TÜKÖR Palágyi Lajos: IKAROSZ HALÁLA Zolczer László: MEMENTO: DACHAU L Gály Olga: KISÖRDÖGÖK Címlapunkon Nagy László felvétele A Csemadok Központi Bizottságának képes hetilapja. Szerkesztőség: 815 44 Bratislava, Obchodná 7. Telefon: 332-865 Megjelenik az Obzor Kiadóvállalat gondozásában, 815 85 Bratislava, ul. Čsl. armády 35 Főszerkesztő: Strasser György Telefon: 332-919 Főszerkesztő-helyettesek: Ozsva/d Árpád és Balázs Béla Telefon: 332-864 Grafikai szerkesztő: Krát Petemé Terjeszti a Posta Hírlapszolgálat Külföldre szóló előfizetéseket elintéz: PNS — Ústredná expedícia tlače, 813 81 Bratislava, Gottwaldovo nám. č. 6 Nyomja a Východoslovenské tlačiarne n. p., Košice. Előfizetési díj egész évre 156,— Kčs Előfizetéseket elfogad minden postahivatal és levélkézbesítő. Kéziratokat nem őrzünk meg és nem küldünk vissza. Vállalati hirdetések: Vydavateľstvo Obzor, inzertné oddelenie, Gorkého 13, VI. poschodie tel: 522-72, 815-85 Bratislava. Index: 492 11. KOVÁCS LÁSZLÓ főépítésvezető — Kortársak vagyunk, ugyanabban a faluban, Vágkirályfán (Kráfová n/Váhom) nőttünk fel. Úgy emlékszem, te annak idején, a hatvanas évek elején ácsinasnak szegődtél el... — így volt. Bevallom, nem álmodoztam arról, hogy ács legyen belőlem, de igen meg tudtam csodálni, ha egy telken nekiálltak a férfiak, aztán egy idő után ezen a helyen már ház állott. Ráadásul: a falunkban ekkor kezdték el építeni a kultúrházat, javarészt kalákában, ami így utólag mérlegelve nemcsak ebből a szempontból lehetett fontos a pályaválasztásomban, hanem azért is, mert egy közösség közös akarata öltött testet ebben az épületben. Ez példaadó volt ugyebár. Jól tanultam, gimnáziumba készültem, s inkább ábrándoztam arról, hogy érettségi bizonyítványom legyen. Mégis — talán a kellő tájékozódás híján — ácsnak mentem. — Sajnálod, bánod talán? — Nem, dehogy, hiszen később már csak akarat kérdése volt, hogy úgy irányítsam az életemet, ahogy jónak látom. Ez azt jelenti, hogy mára már régen ott ülhetnék egy tervezőintézet műtermében, ilyen-olyan épületeket tervezhetnék, s bosszankodhatnék azok nem mindig eszményi kivitelezésén, satöbbi. Távol tehát az építészettől... — Ez azt jelenti, hogy a mai közelséged több ennél? — Kétségtelenül. Ma — miután persze ehhez az idők során megfelelő képesítést és gyakorlati tapasztalatot szereztem — ma tehát egy olyan helyen dolgozom, ahol nemcsak egy tegnap tervezett épület holnapi kivitelezésében vehetek részt, hanem egy régen felépült épület, épületek teljes felújításának is részese lehetek. — Konkrétabban... — A Bratislavai Építőipari Vállalatnak van egy üzeme, amely a szokványosnál igényesebb építőipari munkák elvégzésére hivatott. Feladataink jelentős része külföldre szóló megbízatás. Csehszlovákia diplomáciai vagy külkereskedelmi képviseleteinek épületeit építjük vagy újítjuk fel, de sok esetben a nálunk levő, hasonló képviseletek otthonaira is vállalunk megbízatást. Itt vagyok én építési főágazatvezetö, de a felsoroltakon kívül nem kevés munkát végzünk el Szlovákia fővárosának óvárosi részén, ahol immár szemmelláthatóan folyik a régi, sokáig elhanyagolt épületek stilushü felújítása. Azt mondhatom, hogy az építőipar legszebb területének látom a magamét, azt, amiben részt vehetek, mert túl azon, hogy izgalmas, bizonyos miszsziós jellege is van ennek a munkának. Annak megmentése, ami a századok során létrejött — kétségtelenül nemes feladat. Több buzgalmat igényel, több tiszteletet az egykor oly nagy szaktudással elvégzett iparos-kézműves munkák iránt, no meg persze nagyobb igényességet is önmagunkkal szemben. És próbatételt is. Túl mindezen pedig abban a szerencsés helyzetben lehetek, hogy nemcsak egy-egy szakmunka gyakorlati részét irányíthatom, hanem az összesét, ami annak nehézségei mellett azzal az előnnyel jár, hogy teljességében vehetek részt a kivitelezésben. Az az igazság, hogy nálunk nem elég, ha egy kőműves tud falazni meg vakolni. Ennél sokkal többet kell tudnia. Nem elég, ha egy ács fel tud állítani egy nyeregtetőt, el tud készíteni egy lépcső-zsaluzatot. Mert ennél sokkal bonyolultabb szerkezetek megépítését kell vállalnia. Olykor tornyokat, kupolákat... — Szereted tehát a hivatásodat De tudom, nem játszod meg a szakma arisztokratáját, mert hiszen az ácsfejszét is gyakran a kezedbe veszed. — Méghozzá nagy örömmel. Odahaza, a szülőfalumban élek, ahol a régi, már a gyerekkorban kialakult kortársi-baráti közösségem zöme is él. Ők még nem hagyták el a falut, mint a nálunk fiatalabbak egyre népesebb hányada teszi. Többségünk odahaza épített, épít családi házat s ebből a hétvégeken a legtermészetesebb módon kiveszem a részemet. Persze, a kölcsönösség elvei szerint. Bizony sok háztető van már a faluban és a környéken, de itt, a fővárosban is, amelynek mestergerendájába belecsaphattam volna a fejszémmel a monogramomat. Szeretek dolgozni. No és az is jelentős része az életemnek, hogy tizenöt éven keresztül gyakorlati ácsmunkát végeztem. Ez idő alatt szereztem meg a felsőbb képesítést, de meg kell vallanom, a magam munkaterületén a szervezési adottságokon túlmenően magát a gyakorlati tapasztalatot is nagyon fontosnak tartom. — Nem az ács készíti ugyan a kocsikereket mármint a parasztszekérét — de hadd kérdezzem meg: tudnál-e kocsikereket csinálni. — Igen. Bár fiatal vagyok még, de azt mondhatom: én még megtanulhattam ezt is. Jó szakemberek között nevelődtem, meg aztán tudvalevő az is, hogy az ácsok, a jó ácsok mindig is az iparosok elitjéhez tartoztak, tekintélyes szellemi munkát is végeztek. — Ingázó vagy. Napi hetven kilométer oda és vissza... — Megszoktam. Ha csak tehetem, hazamegyek, bár itt a fővárosban is van szállásom. Családcentrikus ember vagyok. Odahaza feleségem, két lányom van, s túl azon, hogy szeretek velük együtt lenni, szeretek együtt lenni az otthoni barátaimmal is. Kölyökkorom óta tagja vagyok a Csemadoknak, eljárok az otthoni Csemadok-klubba, összejövünk nemcsak dolgozni, beszélgetni is. Sajnos, a színjátszást épp az ingázás miatt már abbahagytam. De bármennyire is kötődöm a szülőfalumhoz, meg kell vallanom, annak ma már meglehetősen kiterjedtek számomra a határai. A nagyobbik lányom itt a fővárosban elsőéves főiskolás, építész lesz. Öcsém, Kovács Kálmán, a Nemzeti Színház és az Ifjú Szivek karnagya itt él Pozsonypüspökin (Pod. Biskupice) s a bátyám is itt dolgozik egy bratislavai vállalatnál. Ô is ingázik. De sokan vagyunk itt a falumból. — Munkád természetéből adódóan nagyobb távolságokon is utazol. — Igen. Hosszabb-rövidebb ideig dolgoztam Budapesten, Szófiában, Moszkvában, Bécsben, olykor csak néhány hónapig. De Pesten két és fél esztendeig voltam. Néhány hónapja pedig Törökországban jártam a feleségemmel. Kálmán öcsémet látogattuk meg, aki ott volt vendégkamagy. Szeretek világot látni, mert túl azon, hogy más tájak építészetét is megismerhetem, embereket ismerhetek meg, ami rendkívül fontos és izgalmas. — Gyerekkorunkban — emlékszem — buzgó tűzoltók voltunk. — Bizony. És tedd hozzá: buzgó Csemadok-tagok, méghozzá gyerekkorunkban. Tudod, apám egyetlen színdarabból se maradt ki. A tűzoltósdi sem volt csak játék, hanem a közösséghez tartozás lehetősége, no meg persze az, hogy Antus bácsi felnőttszámba vett bennünket. Emlékszem, megtörtént, hogy éjszaka felébredtem, beöltöztem a tűzoltóruhába, és a fontosság öntudatától dagadó mellel magánőrjáratra indultunk Morovics Imivel. Vagy éppen tűzoltóruhában akartam aludni... Gyönyörű volt. — De már nem vagy tűzoltó? — Már nem. — Szórakozás, kultúra... — Szeretek olvasni, de restelkedve kell beváltanom, hogy a magam életformája mellett erre egyre kevesebb idő és energia jut. Emiatt sok a lelkiismeretfurdalásom, jó lenne behozni a lemaradásokat. Gyakran elmegyek az operába —, nemcsak a karmester öcsém, hanem az érdeklődésem miatt is. Itt is, külföldön is, ha éppen külföldön járok. — Családi életed? — Már említettem, hogy családcentríkus vagyok. Szeretek otthon lenni, de hát kevesebbet lehetek otthon, mintsem szeretnék, így aztán a családi együttlétek meglehetősen tömények, de annál kellemesebbek, mert hiszen nem elég, ha csak együtt étkezik a család. Beszélgetni is kell — túl azon, hogy a közös dolgokat meg kell beszélni, a beszélgetés a kötetlen beszélgetést is jelenti. Sokat mesélek a lányaimnak a gyerekkorunkról, ha lehet kisétálok velük az erdőbe, a Vág partjára. Szívesen emlékezem, és szívesen emlékeztetek, mert megtanultam, hogy ennek nemcsak a gyermekeink nevelése szempontjából, hanem önmagunk személyiségformálásában is rendkívül fontos szerepe van. Jó partner ebben a feleségem, a barátaim, meg a közösség, amelyhez tartozom. De ugyanígy elmondható ez a szélesebb családról, özvegy édesanyámról, fivéreimről. S mindezen túlmenően részben a futó ismerősökről, a munkatársakról, az ingázó-társakról is. Nyitott, szívesen beszélgető ember vagyok, mert beszélgetni, gondolatot cserélni, mesét hallgatni és mesélni nagyon szeretek. KESZELI FERENC Fotó: Gyökeres György 2
