A Hét 1988/1 (33. évfolyam, 1-26. szám)
1988-03-11 / 11. szám
zalékos erőbedobással küzdeni. Elvezet volt a liga legjobbjaival együtt focizni. Meg akartam mutatni, hogy én is közéjük tartozom. Alaposan felmértem a helyzetem, miután beválogattak: hol vannak a hiányosságaim, miben javulhatnék, mit vár tőlem a szövetségi kapitány? Számomra a válogatottság mindennapos munkát jelentett, aszerint éltem és edzettem. Én voltam a legeslegutolsó, a védekezéssel leginkább törődő hátvéd. Megpróbáltam felkészülni rá, mit tegyek, ha egyszerre két támadóval találom szemben magam, miképpen próbáljam védeni a kapunk előtti teret... BATTA GYÖRGY Nagy László felvételei Noteszlapok 7. Közönyeink 2. Filmkockák 3. Lakáscsere üzenete Januárban történt, hogy a bratislavai Főpályaudvar előtt kifosztottak egy asszonyt. Fényes nappal, forgalmas helyen történt a bűncselekmény. Többen hallották a károsult sikoltozását, s csaknem ugyanannyian látták a saját szemükkel, hogy mi történik. Megdöbbentő viszont, hogy szemtanú mégsem jelentkezett. A vakmerő támadókat — szaknyelven a gyanúsítottakat — elfogták ugyan, de bizonyítékok hiányában a rendőrség kénytelen volt szabadon engedni őket. Eddig a napihír, amely fölött — sok más hírrel együtt — egyszerűen nem lehet napirendre térni. Nem azért, mintha a rablók valami tetemes zsákmányra tettek volna szert. Ami megdöbbentő, az a mások részvétlensége, közönye. Az a sok ember, aki látta, hallotta a történteket, otthon bizonyára élményként kiszínezve mesélte el azt. Az üggyel kapcsolatos rendőrségi felhívásra azonban senki sem jelentkezett, mondván: jobb, ha senki nem ártja bele magát mások ügyébe, elvégre ettől még nem kerül elő az ellopott pénztárca. A tanúnak viszont néhány órája is eltelhet a kihallgatással, miközben inkább saját ügyeit intézhetné ... Mi tagadás, tanúskodni nem kellemes. Még az is előfordulhat, hogy megváratják, fölöslegesnek tűnő kérdésekkel zaklatják, netán barátságtalanul fogadják az embert. Ennél fontosabb szempont viszont, hogy az ilyen esetekben tanúskodni lényegében magánérdek. Meglehet ugyanis, hogy csak a véletlenen múlott, és a rabló a tanúskodástól ódzkodó ember táskáját éppen úgy elkaphatta volna, ahogyan a mellette állóét ragadta el. Akkor most ő volna a károsult, ő futkosna fűtől fáig, hogy a közelben tartózkodók közül valaki mondja el amit látott, adjon személyleírást a rablóról. De visszatérve a fényes nappal kifosztott asszony esetéhez elárulhatom: egyelőre úgy tűnik, hogy a gyanúsítottak ezúttal megúszhatják a dolgot! Pusztán azért, mert nincs ellenük bizonyíték. A bűnjelként felhasználható pénztárcát idejében „átpasszolták" kereket oldott társuknak; tanúk nem lévén pedig nem indítható ellenük büntetőeljárás. A törvény ugyanis megszabja, hogy még gyanúsítani is csak olyasvalakit szabad, aki ellen bizonyítékot tudnak felmutatni a bűnüldözők. Nem szeretném az ördögöt a falra festeni, de megtörténhet, hogy bárki a most közömbösen továbbsétálók közül majd akkor érzi fontosnak szóba hozni a pályaudvar előtt történtekkel kapcsolatos, ám eladdig kényelmesen elhallgatott, tanúvallomás értékű bizonyítékokat — ha egyszer maga is károsulttá válik. Gondolom, kár is lenne szépítgetni, hogy mai, rohanó világunkban bizony nem ritka jelenség a közöny, a közömbösség minden iránt, ami nem kimondottan személyes ügyünk. Ez pedig az emberségünket megkérdőjelező, hibás gyakorlat. Ugyanis senki sem tudhatja: kinek, mikor lesz, mikor lehet szüksége a többiekre. És aki ma szemrebbenés nélkül hagyja, hogy a másikat megkárosítsák, vajon minő jogon, milyen alapon várja el, hogy holnap neki legyenek a segítségére?! Ő ugyanis azzal, hogy nem ment el tanúskodni, nem segített a károsulton, hanem a gyanúsítottaknak nyújtott meg nem érdemelt segítséget — ami polgári kötelességgel elegy embertársi segítségnyújtás helyett, már-már bűnrészességgel határos cinkosság. Mozijainkban hónapok óta játsszák Richard Attenborough kitűnő filmjét, a Chorus Line-t, azaz a Tánckart. Aki már látta, nyilván igazolhatja, a néző egy különösen kegyetlen küzdelemnek: a tánckarba jelentkezettek szelektálásának lehet tanúja, hogy majdan a lehetséges legjobb produkciót hozhassák létre. A selejtezés állandóan ismétlődő pillanatai torkot szoritóan izgalmasak. Eleinte csupán ritmusváltó betétként hat, hogy a szereplőknek időnként az életükről kell vallaniuk. Felszínes megközelítésben ugyanis érthetetlen, hogy a közös táncra szövetkezettek jelleme és magánélete miért fontos a tervezett táncprodukció szervezőjének. Ám egyszerre mégis érthetővé lesz minden: egy lélegzetű, szilárdan összeforrott, a közös célokért valóban küzdeni képes kollektíva — a rendező felfogása szerint — csak olyanokból toborzódhat, akik eredeti egyéniségek, akiknek személyiségét a közösség ennek ellenére nemhogy elnyomja, hanem felszabadítja és kiteljesíti. Ha könnyed formába öltöztetve is, de nagyon komoly üzenet ez nekünk, a mai harminc- és negyvenévesek nemzedékének, akik mindig is úgy éreztük: számunkra ne legyen kötelező semmiféle tánckar semmiféle koreográfiája. Annál is inkább éreztük, érezzük ezt, mert hajdanán — még elem ista korunkban — valamiféle ingatag értékrend azt diktálta, hogy a magántörekvéseket szinte gyökerestől irtani illik; s minden, ami ezt az alávetettséget nehezen viseli, az önzés, megengedhetetlen kilógás a sorból — ez pedig megtorlandó, vagy legalábbis lecsiszolandó. Elég nyitott szemmel járni az országban, hogy leszögezhető legyen: mára sok mindent újragondoltunk ezzel kapcsolatban. Kevésbé erőltetjük a közösségi elképzelések ajánlottan kőtelező szükségszerűségét, szélesebb körben tartjuk tiszteletben az emberek magántörekvéseit, és elnézőbbek vagyunk akkor is, ha valaki lépést téveszt, vagy nehezebben alkalmazkodik a közösségi ritmushoz. Persze, e tekintetben is megfelelő arányérzékre van szükség, hiszen a túlzott tolerancia gyötrő hiányokhoz, bántó tévedésekhez vezethet. A Tánckar mondanivalójának lényege is arra figyelmeztet, hogy társadalmi méretekben azért szükséges a közösségteremtő akarattal párosuló megszállottság, hogy az megannyi magáncélt egyesítve szélesüljön magával ragadó, sodró áradattá. A személyiség tiszteletben tartása ugyanis nem ott kezdődik, ahol lemondanak a közösségteremtésröl, mint amiként a kollektíva sem attól erős, ha megcsonkul tagjainak személyisége. Az igazi személyiség csak közösségben bontakozhat ki. A kettő feltételezi egymást, egyik a másik nélkül nem létezik, avagy csak csökkent értékűen. A közösségteremtés nagyszerűsége, személyiséget gazdagító lehetősége éppen abban rejlik, hogy az egyénekben külön-külön is szunnyadó akaratokat is egyesíti, a személyes képességeket is fejleszti, tehát kitűnő forrása az önmegvalósítás önként vállalt eszközének. Ezt üzeni nekünk egy tánckar a Tánckar című filmben, amit egyébként a szórakozás okán is érdemes megtekinteni. A szemközti bérház negyedik emeletéről elköltözött egy család. Nem nagy ügy, mondhatja bárki, elvégre naponta sokan teszik meg az országban, hogy régi otthonukat újra cserélik. Kisebbre, nagyobbra, komfortosabbra, vagy éppenséggel szerényebbre. Az általam említett család esete azonban más. Némi sarkítással akár azt is mondhatnám, hogy az Örkényi abszurdok szintjén valósították meg a lakáscserét, hiszen két és fél szobás, parkra néző, tömbházi otthonukat két és fél szobás, parkra néző, tömbházi lakásra cserélték a város másik végébe. Kisfiúk új iskolába került, az asszony naponta legalább egy fél órával többet utazik munkába menet és jövet, a férj pedig munkahelyváltoztatáson töri a fejét. Erről a férfiről mindeddig nem mondtam el, hogy gyógyult alkoholista. Harmadik elvonókúrája után azt mondhatja, hogy sikerült: egy korty nem sok, de kilenc hónapja annyi szesz sem folyt le a torkán. A sors iróniája, hogy a bélyeget, miszerint alkoholista, épp mostanában sütötték rá. Amikor harmadszor is bevonult az önként vállalt elvonókúrára, a szomszédok összesúgtak a háta mögött, gyerekeiknek megtiltották, hogy átjárjanak hozzájuk játszani. A feleséget behivatta a kisfiú osztályfőnöke, hogy megvitassa az anyával, mint mondta, a gyermek veszélyeztetettségét. Az elvonókúra után a férfi is nehéz helyzetben találta magát a házbeliek előtt. A második emeleti szomszéd például nem hívta többé a szokásos kártyapartira. Nem akarok rosszmájú lenni, de úgy látszik, hogy a lapjárás közben sörözgetö, fröccsözgetö társaságnak teher volt a narancslét kortyolgató ember látványa. Sajnos, nem egy gyógyult alkoholista mesélhetne hasonló történeteket a saját életéből. Arról, hogy környezetük éppen akkor fordult el tőlük, amikor a legnagyobb szükségük lett volna támogatásra, baráti és segítő szándékra, hiszen az alkoholizmus olyan kór, amelynek társadalmi vonatkozásai is vannak, ezért az egészségügy nem tud egymagában megbirkózni vele. Igaz, mindennapi életünkben polgárjogot nyert e népbetegségnek a veszélyeire intő, illetve a megszabadulás lehetőségeit ismertető fölvilágosító és nevelő munka. Ehhez kapcsolódik az utógondozás és a gyógyulás bázisait jelentő alkoholellenes klubok tevékenysége. Az egykori alkoholisták talpra állásának legfontosabb támasza azonban a társadalom és a közvetlen környezet segítsége. Persze, a jegyzetemben említett férfi küzdelme szintén példamutató. De gondoljuk meg: nincs mindenkinek ereje és módja költözködni. És ez nem is lehet az igazi megoldás. MIKLÓSI PÉTER I 13
