A Hét 1988/1 (33. évfolyam, 1-26. szám)
1988-03-11 / 11. szám
x / 13. Klára kissé csodálkozva, kissé megbotránkozva nézett az öreg, őszhajú bölcselkedőre, aki így folytatta: — Bizony, Klára, bizony, emberek vagyunk, gyarlók, elesettek, gyengék, hajlamosak a bűnre, habár szerintem ez a ház soha sem volt a bűnök tanyája. Itt mindig szigorú rend és fegyelem uralkodott. Klára ugyan érdeklődéssel hallgatta Pali bácsit, de egyáltalán nem tudott egyetérteni vele. — Ez a forma, ez az életmód, ellenkezik minden erkölcsi normával és felfogással. — Igazán ?... — mosolyintotta el magát az öreg. — Mit gondol, kislány, mi lesz akkor, ha ennek a háznak véglegesen bezárulnak az ajtajai? — Nem tudom, fogalmam sincs... — Ugyanaz, ami most, csak nem itt, hanem kívül a falakon, kisebb-nagyobb családi házakban, bárokban, mulatókban, különböző találkahelyeken, melyeknek nem lehet hivatalos nevet adni... Hiába, kislány, mi már csak ilyenek vagyunk és leszünk is, amíg világ a világi — Gondolja? — Megnyugtathatom, Klára, a maga által elképzelt erkölcsi normákat eddig is sokan felrúgták ezeken a falakon kívül is. — Ilyen rossz volna a világ. Pali bácsi ? — Ki tudja? — vonta meg a vállát az öreg elgondolkodva. — Hátha éppen így teljes és tökéletes? A Kiskatona lassan leballagott a lépcsőn. A magatartásából és a mozdulataiból arra lehetett következtetni, hogy egész jól beleilleszkedett, illetve beleélte magát ebbe az előkelőnek hitt, különös világba. — Jó reggelt! — köszönt hűvösen. — No, én megyek, megnézem Zsázsát — állt fel Pali bácsi mormogva, s a konyha felé vette az irányt. 2r — A Robika? — kérdezte a Kiskatona, miután magukra maradtak. — Alszik ... Zsóka asszony pedig a városba ment. A Kiskatonát meghökkentette a hír. — Hát nem mondom, ez eléggé meglepő, ennek még komolyabb következményei is lehetnek. — Milyen következményei? A Kiskatona nem válaszolt a kérdésre. Mintha nem is hallotta volna. — Beszélni akar velem, tessék, itt vagyok! — Hát maga?... Maga nem akar? — Most már nincs miről... — Hiszen tegnap még ...!? — Az tegnap volt. Azóta megváltozott a helyzet. — Megváltozott?... Mi történt? — Zsóka asszony ki akarja tenni a szűrömet. — És maga persze hajlandó elmenni... ? — Sajnos nem én vagyok ennek a háznak a tulajdonosa — felelte a Kiskatona olyanformán, mint aki beletörődött a sorsába, pedig valójában esze ágában sem volt. — Egész éjjel azon töprengtem, hogy... — Nem valami mással volt elfoglalva!? —■ kérdezte a lány kesernyés gúnnyal, csípősen. Hát ez meg mi akar lenni? ötlött fel a gondolat a Kiskatonában, tán csak nem féltékenységi jelenet? Maga is nevetségesnek tartotta a gondolatát. Annak ellenére, hogy Klára most éppen olyan senkicske és kiszolgáltatott volt. mint ö, mégis érezte vele szemben azt az áttörhetetlen válaszfalat, ami a származásukból, illetve volt társadalmi helyzetükből emelkedett közéjük. Ezt a kisebbségi érzést talán a béres sorsú őseitől örökölte, amitől soha az életben nem tud megszabadulni? Nem tudja véglegesen kilökni magából, mint a gyomor a megromlott ételt? Milyen istencsapása ez rajta? Miután átzúgtak rajta ezek a gondolatok, nem csoda, ha nevetségesnek tartotta a féltékenységnek még csak a sejtetését is. Nem is reagált a lány megjegyzésére. — Azon töprengtem, hogy mitévő legyek. — És természetesen úgy döntött, hogy elmegy és engem itt hagy. — Tud jobbat? — Ezt nem teheti meg velem! A Kiskatona maga sem tudta, hogy miért akarja megkínozni a lányt, nem tudta, hogy milyen rejtett érzések és erők kényszerítik rá, s bár sajnálta a szive legmélyén, mégsem tehetett mást: — Nézze, Klára, én a magamét megtettem, többre nem vagyok képes ... Különben is úgy látom, hogy jól érzi magát és révbe ért, rám már nincs semmi szükség ... így aztán legjobban teszem, ha csendben lelépek, s nem zavarom senkinek sem a nyugalmát... Klára csalódottnak és kisemmizettnek érezte magát, de haragudni mégsem tudott a majori fiúra, ellenkezőleg: egyre szimpatikusabbá vált a számára, egyre jobban kívánt a közelében lenni, s talán éppen azért fájt neki a Kiskatona közönye. Sími kezdett. Hangtalanul. Csak a könnye folyt, mint a patak. Csupa maszat lett az arca. — Nem érzem magam jól és egyáltalán nem értem révbe, ellenkezőleg: szörnyű kétségek között hányódom ... — Ne mondja. Klárika kisasszony! — Ez újabb tűszúrásként érte a lányt. — Akinek szörnyű kétségei vannak, az nem mosolyog örökké, mint a piros rongy, és nem röpköd, mint a kalitkából szabadult madár.. . Néhány nap óta olyan, mint aki újjászületett. Klárika kisasszony! — Persze, újjászülettem!... Azt nem vette észre, hogy kezdem megtanulni az alakoskodást, amire maga biztatott, vagy már nem emlékszik rá? — kérdezte a lány szipogva. — Nem mondom, egész jól csinálja. — Nagyon szépen kérem, ne gúnyolódjék — mondta a lány könyörögve, majd rövid szünet után így folytatta. — Azt ugye tudja, hogy Róbert viselkedése szinte kibírhatatlan volt egy ideig? — Tudom, hiszen állandóan panaszkodott rá. — Néhány nap óta teljesen megváltozott. — Megváltozott!? — ütött szöget a Kiskatona fejébe ez az újság. — Milyen értelemben? — Végtelenül kedves, előzékeny, itallal, cigarettával kínál, nem kéri tőlem az ágytálat, tegezés helyett magáz ... egyszóval úgy viselkedik, mint egy igazi férfi, aki teszi a szépet, s talán szerelmes is... — Mi a manó! — kiált fel a Kiskatona, s majdnem elneveti magát. Kis idő múlva azonban elkomolyodva folytatja, mintha szándékosan akarta volna haragra gerjeszteni a lányt. — Erre fel aztán magában is kigyúlt valami, és most azt szeretné megkérdezni tőlem, mi a véleményem erről a ... hogy is szokták mondani a magafajta úri társaságban? Ne törje a fejét, megvan: mi a véleményem erről a kibontakozó szerelemről? Igazam van? Klárának a felháborodásában haragosan villant a szeme: — Hogy tételezhet fel rólam ilyen képtelenséget, ilyen undorító .,.! Szégyellje magát! — Jó, majd megpróbálom ... — A Kiskatona tényleg elszégyellte magát. Maga is úgy érezte, hogy kissé túllőtt a célon, amit nem lett volna szabad. Nagyot hallgattak. Mindketten a saját gondolataikkal voltak elfoglalva. — Egyéb mondanivalója nincs? — kérdezte a lány sokára. — Éppenséggel volna ... — Hát akkor miért nem beszél? — Ma szombat van, igaz? — A lány bólintott. — Véletlenül nem szerdán következett be ez a, ez a nagy változás? — kérdezte a Kiskatona. — Pontosan szerdán... Honnan tudja? — A magamfajta suttyó legényke mindig kombinál... Mondja, Klára, hol tartja a kis bőröndjének a kulcsát!? — Nem is tudom ... — nyílt kerekre a lány szeme. — Talán benne van a bőrönd zárjában ... Miért fontos ez? — Talán nagyon is fontos. — Gondolja? — nézett nagyot a lány. — Valami még eszembe jutott: Zsóka asszony szerda óta mindig rámzárja az ajtót. — Na, ugye, máris helyben vagyunk — bólintott a Kiskatona. A feltételezése kezdett beigazolódni. — Ha például egy szép napon azt mondaná a fiatalúr, hogy legyen a felesége, mit válaszolna? — Inkább a halál! — No-no, még az is bekövetkezhet! — Ijesztget? — Nem, csak kombinálok. — Hagyjon már fel az örökös kombinálásával — jajdult fel a lány. — Beszéljen világosabban, mert az egészből semmit sem értek! A Kiskatona töprengve járt fel s alá, majd megállt a lány előtt. — Gondolkodjék egy kicsit, Klára!... Ha nem tudná, felhívom a figyelmét arra az egyszerű tényre, hogy óriási varázsereje van a bőrönd tartalmának. Kisebb értékekért is öltek már, még pedig békeidőben, nem háborúban, amikor minden a feje tetején áll... Ha látszólag nyugalom is van itt, akkora feszültség vibrál a levegőben, hogy az nem közönséges. Ezt magának is éreznie kell, Klára ... Higgye el nekem, hogy itt most mindenki a jövőjére gondol, és Zsóka aszszony sem tétlenkedik ... Mit gondol, miért akar engem mindenáron lerázni a nyakáról, vagyis eltávolítani a maga közeléből? Klára agyában derengett valami. Valami riasztóan sötét kép kezdett kirajzolódni előtte, de nem tudta szavakba önteni az érzéseit és a gondolatait. Sokszor — és most is — olyan naivan tudott viselkedni és gondolkodni, mint akit valóban üvegbúra alatt neveltek. Hallgattak. — Én megmondom — folytatta a Kiskatona hosszabb szünet után. — azért, Klára, hogy utána kénye-kedve szerint elbánhasson magával. Most már érti, hogy miről van szó? — Ez szörnyű! — Nem valami rózsás a helyzet... — És nem lát semmilyen kiutat? — Egyelőre nem *■.. Klára szemrehányó féle mozdulatot tett: — Most vegye elő a kombináló készségét, most, amikor a legnagyobb szükség van rá ... Éppen most hagyta cserben ? — Elképzelhető ... Klára szemét ismét elöntötte a könny. — Ahhoz, hogy segíthessen rajtam — ha egyáltalán lehet segíteni —, itt kellene maradnia, de maga nem akar. A legnagyobb bajban hagy magamra ? A Kiskatona nagyot hallgatott: dehogy akarja magára hagyni. Viszont azt sem akarta nyíltan kimondani, még félreérthette volna a lány. Megnyugtatni azonban mindenképpen meg kellene, gondolta. — Nagyon keveset ért maga a világból... Hiába nőtt fel nagyúri családban, hiába akart művésznő lenni, nem lát bele az emberekbe — mondta a Kiskatona szomorkásán. — Nem értem ... Mit akar ezzel mondani? Talán fél...? — Félek hát! ... Akkor is féltem, amikor beszálltam a harckocsiba, féltem az idevezető úton, és most is félek... — mondta a Kiskatona meggyőző, őszinte hangon. — Nekem is kedves az életem, ha szegény vagyok is... Szeretném ép bőrrel megúszni ezt az egész istenverte helyzetet, de hogy egy másik embertársam élete árán, azt nem, Klára, azt nem tudnám megtenni... — Ez azt jelenti... — mondta Klára a reménykedéstől felderülő arccal —, azt jelenti, hogy velem marad? —- Amilyen bolond vagyok ... — felelte a Kiskatona megvonva a vállát. — Hogyan köszönjem meg, hogy háláljam meg...? — Hagyja, Klára, nincs erre most semmi szükség. Klára váratlan elhatározással a Kiskatonához ugrott, átölelte és csókolta, csókolta, ahol érte. — Ne, ne csinálja ezt... semmi értelme ... ne, ne ... nincs szükségem a hálájára ... — tiltakozott a Kiskatona, de hiába: a lány ujjongó örömében tovább csókolta. Már-már fölemelkedett a karja, hogy átölelje a lányt és visszacsókolja, de félúton megállt és lehanyattott. A kisebbségi érzéséből növő válaszfal közibük ékelődött, ami valósággal megbénította. Abban a pillanatban lépett be a hallba Zsóka asszony. — Hol a helyed, Klára!? — sipította dühösen. — Róbert elaludt... alszik ... csak egy pillanatra jöttem ki, és ... — dadogta a lány, azzal elfutott. Zsóka asszony pedig jött, mint a végzet. — Mi volt ez, Kiskatona? — Semmi... — Semmi ?... Ezek után is azt mered állítani, hogy semmi közöd hozzá!?... Beszélj, ha kérdezlek! — Közben levetette a bundáját, a pultra dobta, s megigazította a haját a nagy tükörben. — Jó hírt mondtam neki, azért ugrott a nyakamba ... örömében ... Ez az igazság, Zsóka asszony. — Igazán, jó hírt? Kérdezte a fönökaszszony gúnyosan. — Az én fülembe is beleduruzsolnád? — Nem titok, beleduruzsolhatom ... Egyszerűen azt mondtam neki, hogy úgy látom, szerelmes bele a Róbert fiatalúr. — Folytatjuk — 14
