A Hét 1988/1 (33. évfolyam, 1-26. szám)
1988-02-26 / 9. szám
A KULTÚRA ÉS AZ ÁTALAKÍTÁS A kultúra az ember önmegvalósítását jelenti, azt hogy a kultúra tárgyi formái a személyiség részévé válnak. Ebben az átalakulásban fontos szerepet játszik az ideológia, mint az ember értékorientációjának eszköze. A szocialista társadalom objektív érdeke, hogy a szocialista értékekre való nevelés ösztönözze az ember sokoldalú fejlődését mind intellektuális, mind pedig érzelmi síkon. Nemcsak arról van szó, hogy kulturáltan viselkedjünk embertársainkkal szemben és tudatosítsuk, hogy néhány cselekvésnormát nem lehet büntetlenül megsérteni, hanem elsősorban arról, hogy kialakítsuk a társadalmi szükségletet, a társadalom kollektív céljai és elérésük körülményei iránti érzéket. A szocialista módon gondolkodó ember számára nem lehetnek közömbösek a politikai események, meg kell értenie jelentőségüket, s érzelmileg is kötődnie kell hozzájuk. Ugyanakkor a szocialista társadalom értékeit nem azonosíthatjuk az eszményekkel. A szocialista társadalom értékeinek tagadása a szocializmus társadalmi alapjainak megsértéséhez vezet, mert ez a rendszer objektíve új értékviszonyokat teremt. Felszámolásuk csak ezen értékviszonyok anyagai és szellemi hordozójának felszámolásával képzelhető el. A korunk társadalmi értékei körüli vita tehát a két különböző társadalmi rendszer alapelvei körüli vitával egyenlő. A CSKP hosszú távú stratégiai irányvonala az emberi tényező növekvő szerepét és a kultúra ezzel kapcsolatos társadalmi jelentőségét a társadalmi folyamatok intenzív fejlesztésére, a munka minőségének javítására és hatékonyságának fokozására irányítja. A társadalom tagjainak kultúrája kétségkívül hazánk szociális-gazdasági fejlesztése meggyorsításának kulcsa. „Az intenzifikáció útjára való mielőbbi rátérés szükségességét az ember gondolkodásmódjának és pszichológiájának megváltoztatásáért vívott nagy küzdelem kíséri... Az a tény, hogy társadalmunk a fejlődés új jelentős szakaszába lép, nagy feladatok elé állítja a kultúrát és a művészetet is. Mindkettő jelentős szerepet játszik a szellemi élet gazdagításában, az emberek alkotóerejének és képességének fejlesztésében, eszmei és erkölcsi növekedésükben." — állapítja meg a CSKP XVII. kongresszusának politikai beszámolója. A fejlődés új szakasza megköveteli, hogy bírálóan értékeljük a kultúra feltételeit, lehetőségeit és eredményeit, mégpedig sajátos társadalmi hatásának hosszú távú kritériumai alapján, a CSKP és a szocialista állam kultúrpolitikájának keretei között. Különösen a tudományos-műszaki és a szociális fejlődés szükséges ütemének összehangolása terén növekszik meg szerepe, szem előtt tartva a kultúra nagy és pótolhatatlan történelmi szerepét, amelyet a Szlovákiában végbemenő változások során játszott és játszik a szlovák nemzet és az itt élő nemzetiségek egységének megszilárdításában. Az elkövetkező időszakban a kultúra hatásában végrehajtandó lényeges változások általános feltétele, hogy a kultúra mindenki számára hozzáférhető legyen. Ebben a tekintetben a kultúrára, mint a társadalom anyagi és szellemi gazdagsága szocialista bővített reprodukciós folyamatának szerve és meghatározó részére kell tekinteni. Erre a területre is vonatkozik tehát az intenzív fejlesztés szükségessége. El kell érni, hogy a kultúra területén is a minőségi kritériumok domináljanak, mert ez rendkívül sürgető ideológiai és szociális feladat. A CSKP XVII. kongresszusa megvitatta, hogyan lehetne lényegesen javítani és hatékonyabbá tenni a társadalmi fejlődés dinamikáját, miképpen lehetne gyökeres változásokat végrehajtani a pártmunkában és a társadalmi élet többi területén. Miképpen lehetne elérni, hogy a szocialista építés jelenlegi szakaszának megfelelő értékrendszer, az emberi kapcsolatok, erkölcsi szabályok új értelmezése érvényesüljön. A csehszlovákiai szocialista forradalomnak is erőt kell merítenie a nagyszabású feladatok megoldásához. A CSKP és az egész társadalom erőfeszítéseinek előre kell mutatniuk, a társadalmi problémák megoldásába mindenkinek be kell kapcsolódnia. A reális távlatok felvázolása nem helyettesíthető a valós lehetőségektől és eszközöktől elszakított olcsó szemfényvesztéssel. A jövőről való gondoskodásnak a politikai kultúra szerves részévé kell válnia. Jól tudjuk, hogy a program kidolgozása és főleg megvalósítása a múltban is és most is a párt és a társadalom életének legbonyolultabb, legjelentősebb és semmivel sem pótolható tevékenységi formája. Erről tanúskodnak történemi tapasztalataink, amelyeket a felszabadulás után, a szocializmus alapjainak lerakása és a fejlett szocialista társadalom építése során szereztünk. Az elért gazdasági és kulturális színvonal — a megoldásra váró kérdések ellenére — nagy lehetőségeket nyújt a gazdaság, a szociális-politikai és szellemi-kulturális szféra összehangolt fejlesztéséhez. Ahhoz, hogy fejlődjenek a szocialista társadalmi viszonyok, a népgazdaság, teljes mértékben érvényesüljenek a szocialista társadalmi rendszer előnyei, növekedjen a szocialista öntudat, tiszteletben tartsák rendszerünk értékeit és normáit. A dolgozó tömegek CSKP vezette harcában, ma sokkal inkább mint a múltban, arról vah szó, hogy ezek az előnyök egyre jobban érvényesüljenek. Lenin nem egyszer hangsúlyozta, hogy a szociális szempontból igazságos társadalom nem lehet csupán a társadalom legöntudatosabb és leghaladóbb erőinek a müve. Ez a társadalom a tömegek milliói alkotó aktivitásának eredménye. Többször meggyőződhettünk arról, hogy a fejlett szocialista társadalom építésének vi-KINCSÜNK AZ/W/WELV Hányféleképpen beszélünk magyarul? Ha egy külföldi megkérdezné tőlünk, hogy mondják magyarul azt az érzékszervet, amellyel látunk, gondolkodás nélkül rávágnánk, hogy szem. Ha annak a cincogó, nem túlságosan közkedvelt kis rágcsálónak a nevére volna kiváncsi, amely a macska kedvenc eledele, azt mondanánk: egér. Ha a magyarul beszélni próbáló idegen úgy kezdene el egy mondatot, hogy Elmegyek Feri..., mindenki úgy egészítené ki, hogy Ferihez vagy Feriékhez. Mert hiszen mindnyájan tudjuk, hogy ez így van helyesen magyarul. Pedig lehet — főleg ha falun nőttünk föl —, hogy szüléink, nagyszüleiek, akiktől gyermekkorunkban ezeket a szavakat tanultuk, sohasem a szemüket fájlalták, hanem a szemüket vagy szömüket; egér helyett azt mondták, hogy eger vagy pocik, esetleg gező; Feriékhez véletlenül sem mentek, hanem inkább Feriékhö, Feriékhó, Feriékhé; esetleg Fenéknél is mehettek, vagy Ferinyi, attól függően, az ország mely vidékén éltek. Ők nem magyarul beszéltek volna? Vagy talán nem helyesen beszéltek magyarul? Szó sincs róla; akik ilyen alakokkal élnek, azok is magyarul beszélnek, s még csak nem is helytelenül, csupán másképp: a mindennapi életben a magyar nyelvnek egy másik változatát használják. Az ilyen, vidékenként eltérő nyelvváltozatokat a nyelvtudomány nyelvjárásoknak vagy tájnyelvnek nevezi; a nép leggyakrabban a tájszólás szót használja. Nyelvünknek ezt a fajta tagolódását vízszintes (vagy földrajzi) tagolódásnak nevezzük. Hogy a földrajzi távolság miért jár együtt nyelvi különbségekkel, azt nem nehéz megértenünk, ha arra gondolunk, hogy mennyire elszigetelten élt a régi korok egyszerű falusi embere; sokan voltak olyanok (főleg a nők között), akik egész életükben ki nem mozdultak a falujukból, legföljebb a szomszéd községek és a legközelebbi mezőváros lakóival voltak érintkezésben. Ilyen körülmények közt nem csodálkozhatunk azon, hogy a mindig és mindenütt változó nyelv az egyes vidékeken nem változott teljesen azonos módon; az új nyelvi jelenségek nem terjedtek el az egész nyelvterületen, s így az egyes vidékek nyelvében különbségek alakultak ki. Azonban nemcsak a nyelvterület más-más részein élő emberek nyelve tér el egymástól ; azok az emberek sem beszélnek egyformán, akik nem ismernek semmilyen nyelvjárást. Amit pl. az újság „Rendőrségi hírek" rovatában úgy olvasunk, hogy XY-t tettleg bántalmazta egy ittas egyén, azt egy „közönséges halandó" egészen másképp közölné az ismerősével, mondjuk úgy, hogy XY-t megütötte (vagy megverte) egy részeg ember; a fiatalabb korosztályok egynémely tagja pedig — „haver"-jával beszélgetve — bizonyára inkább piás pacákot, ürgét, manuszt stb. és meggyapálást, megruházást emlegetne. Eltérések vannak tehát a különböző műveltségű, foglalkozású, helyzetű társadalmi csoportok nyelvhasználatában is. Ezt a fajta tagolódást függőleges (vagy társadalmi) tagolódásnak nevezzük. Az ilyen különbségeknek természetesen nem a földrajzi távolság az oka, hanem a — mondhatni — társadalmi távolság. A mai fejlett társadalmak sem valamiféle egynemű alakulatok, azok is számos társadalmi rétegre, csoportra kis- és nagyközösségre bomlanak. Ezeket sok tekintetben különböznek egymástól, s ennek következtében a nyelvhasználatuk is. Az egy csoportba tartozó emberek egymással viszonylag többet érintkeznek, mint a más csoportokba tartozókkal, így érthető, hogy beszédmódjukban kialakulnak bizonyos, főként rájuk jellemző sajátságok. A társadalom egyes elkülönülő csoportjaink nyelvét, nyelvhasználatát csoportnye/veknek nevezzük. Ezek persze nem „nyelvek" a szó szoros értelmében, hiszen nincs önálló nyelvi rendszerük; főleg a szókincsben vannak rájuk jellemző eltérések. (Szemben a nyelvjárásokkal, amelyekben nemcsak szókincsbeli különbségeket találunk, hanem — amipt fönti példáinkból láttuk — hangzásbeli és nyelvtani különbségeket is.) A csoportnyelvek legjellegzetesebb képviselői az ún. szaknyelvek (szakszókincsek), az azonos szakmában, tudományterületen stb. dolgozók, ill. az ugyanazt a kedvtelést űzők nyelve (pl. földművesek, asztalosok, acélmunkások; ügyvédek, orvosok, barkácsolók nyelve). Részben a szaknyelvekhez tartozik a diákok. katonák, sportolók sajátos nyelvhasználata is. — A szaknyelvek keletkezését az magyarázza, hogy minden szakmában van egy sereg olyan fogalom, amelyet a szakmán kívüliek nem ismernek, s igy nem is neveznek meg (szerszámok, eljárások, tudományos fogalmak stb.). Ilyenek pl. a következő, viszonylag közismert fogalmak, ill. szakkifejezések: korrektúra, flekk, tördel (nyomdászat); csille, akna, vájat (bányászat); bűnvádi eljárás, alperes, - szolgalmi jog (jogászat); dugványozás, gyomirtás, évelő növény (kertészet); futó, sáncolt. matt (sakkozás) stb. A sportnyelvek között vannak olyan nyelvváltozatok is, amelyeket nem csupán ilyen belső szakmai, tudományos szükségletek hívtak életre, hanem egyfajta elzárkózásra, sőt: különcködésre, olykor titkosságra való törekvés is. Az ilyen csoportnyelveket zsargonnak nevezzük. — A zsargon egyik legjellemzőbb változata az ún. tolvajnyelv vagy argó, amely eredetileg az alvilági elemek (tolvajok, hamiskártyások, prostituáltak) sajátos nyelvhasználata volt. Ez a nem zsargon jellegű szaknyelvektől abban különbözik, hogy nemcsak az egyes „szakmák" sajátos fogalmaira alakultak ki külön szavak (ilyen pl. a markecol: „ittas embert kifoszt", szajré: „lopott holmi", falaz: „cinkosairól eltereli a figyelmet"), hanem a legmindennapibb, a minden nyelvváltozatban használt fogalmak egy részére is (pl. lóvé: „pénz" alma: „nincs", zsaru: „rendőr"). Ezzel nemcsak kölönállásukat akarják hangsúlyozni, hanem arra is törekednek, hogy a kívülállók ne értsék meg őket. — Jellegzetes zsargon volt az ún. szalonnyelv is, amelyet a hajdani felsőbb társadalmi rétegek és az őket követő középosztály használt (pl. hercig, nett, party, szervíroz). Számos zsargon elemet tartalmaz a sportolók, katonák, diákok nyelve is. Hogy a diáknyelvből vegyünk példát: az olyan szavak, mint pl. feleltetés, jelentés, szülői értekezlet stb., sőt: puska, puskázni a diáknyelvi „szakszókincs" elemei, a diákélet, az oktatás jellegzetes fogalmait nevezik meg, tehát nem zsargon jellegűek. Azonban számtalan olyan (nem egyszer igen hangulatos, ötletes) szó is része a diáknyelvnek, amely közismert fogalmat nevez meg más szóval (pl. suli, gimi, diri, biosz, matek — nálunk matika — stb., valamint rengeteg argó eredetű kifejezés, pl. begyullad, bepörög, átver valakit, ciki stb.). Az ilyen szavak használatával a diákok ha titkosságra nem is, de az összetartozás, „szolidaritás" kifejezésére törekednek, s ebben nincs is semmi kivetnivaló. Tulajdonképpen azt mondhatjuk, hogy 10
