A Hét 1988/1 (33. évfolyam, 1-26. szám)
1988-02-26 / 9. szám
— Valóban kitűnő, 37 beruházói és 50 kivitelezői vállalatban tömörülő, de ami ennél is fontosabb: a felújítási munkálatokban jártas szakembergárda szolgálja most az ország fővárosát Ha egyszer szélnek eresztenénk, többé aligha terelhetnénk össze őket. Mindennek tudatában fontos, hogy nemcsak az állami költségvetés segíti a homlokzatok visszaállítását, a tetőszerkezetek megerősítését, hanem Prágában egyszerűen közügy lett a régi értékek mentése. Amikor például tavaly, november 23-án átadtuk rendeltetésének az egykori Királyi út első, már felújított szakaszát, tízezrek jöttek el az Óvárosi téren rendezett nagygyűlésre. Az óriási tömeg láttán engem valami olyan érzés kerített hatalmába, mint amilyen hangulat kereken negyven évvel ezelőtt, a februári események döntő napjaiban volt ugyanitt. 2. Békés, szinte tavaszias volt az idei esztendő januárjának utolsó szombatja hazánk fővárosában. Az Óvárosi téren is telet hazudtoló a nyüzsgő forgalom, a hömpölygő emberáradat. Olyan meghitten kedves itt a hangulat, mintha valóban március végét mutatná már a naptár. Nem tudom, Karel Ingriä, prágai lakos, a- Nem az udvariaskodás, nem is az ország fővárosa iránti kötelező tisztelet mondatja velem, de szeretem Prágát. Őszintén kedvelem, mert szép, mert különleges, mert gazdag történelmű világváros; mert egyre csinosodó belvárosának bűvös szava nem a bontás és a rombolás, hanem a múlt értékeit őrző városesztétika lett. A Libuše és Pfemysl alapította város kockaköves utcáit, hídjait járva lépten-nyomon a történelem szele suhintja meg az embert. Hát még ha fölsétál a Hradzsinba, s onnan pillant le a Moldva partjára! Rövid nézelődés után kirajzolódni látszik a város ősi, román stílusú alaprajza, amit a gótikus és a reneszánsz stílus töltött meg szebbnél szebb épületekkel, a barokk pedig mindezt ki is díszítette... És innen föntről elég két-háromszor körbepillantani a Károly-híd, az Óvárosi téren álló Orloj, vagy a Vencel tér felső csücskét záró Nemzeti Múzeum kupoláinak látképén, és az ember máris megszereti ezt a várost. Otthon érzi magát az udvarházakkal s kolostorokkal, kápolnákkal és sörözőkkel, vendégfogadókkal s egykori kézművesboltokkal szegélyezett utcáin — és egyszerűen vissza-visszavágyik ide. Jómagam is ki tudja hányadszor lépdelek most az óváros szűk utcáiban. Percekkel később hideg szél kap oldalba a Károly-hídon, ahol feltűrt gallérral ballagok a Malá Strana felől a Moldva túlsó partjára. Hideg a folyam fölött suhanó szél, de nem túl éles, hiszen Prágában is szokatlanul tavaszias volt az idei január. Komótosan lépdelek hát ezen a hatszáz évesnél is idősebb műemlék hídon — amelynek kövei közé állítólag Vencel király kardját rejtették s pilléreinek kötőanyagát tojásokkal tették erősebbé —, és azon tűnődöm: vajon miért van az, hogy rohanó életünkben egyre inkább figyelünk városaink múltjára ?... Kérdőn pillantok a hídkorlát peremén álló kőszobrokra, ám a szobrok — akárcsak a világon mindenütt —, Prágában is némák. Bár épp ez a némaság rejti magában a remélt választ. Azt, hogy a kövek tanúságából sok minden kiolvasható, hiszen éppen a mélyen hallgató emlékek a legomlékonyabbak. A történelem okos tanítása, hogy vallomásra bírható akár a jeltelen föld is, ha makacs tudnivágyás tesz valakit illetékessé a kérdezésre. És Prága kőtömbös emlékei szívesen vallanak a múltról, hiszen e város ősidők óta fontos történelmi utak metszéspontja, ahová igazak és kalandvágyók mindig bizakodva igyekeztek az évszázadok szerencseforgató tülekedésében. Csoda hát, ha a belváros utcáiban ma is még ott suhog a múlt szele; ha a hajdanvolt időket idéző városrészekben sétálgatva a mai szemlélőben is tisztelet ébred?. Pontosabban: az évszázados óváros csinosan felújított terein és korhűen rekonstruált házsorai között mendegélve ... Ma sem tagadom, hogy nagyjából tíz esztendeje — a Prága belvárosát felújító munkálatok legelején — azt írtam: a történelmi városmag megújítása legalább olyan nehéz, mint táncra bírni egy százéves aggastyánt. E megjegyzést távolról sem blikfangos riporteri hasonlatnak szántam, hiszen az Óvárosi téren, a Vencel téren és a környező utcákban buzgólkodó kőművesekre a házak alapzatainak megerősítésén, a falak vakolásán túl a hatásosan taglalt architektúra megtartása, az ablaksorok, a párkányok, az épületek előtt világító kandeláberek, nomeg az oszlopok, az árkádok, az ilyen-olyan tornyok és tomyocskák különböző méreteinek őrzése is várt. A fő- és alvállalkozók úgymond lámpással keresték a díszítőbádogosokat, rézműveseket s egyéb, manapság már ritkaságszámba menő szakmák avatott kezű mestereit. A sokaknak kissé hosszadalmasnak tűnő munkálatok végeredménye mégis lenyűgöző — akár a százesztendős aggastyán sihedereket megszégyenítő tánca. Tény: a prágaiak a régi és az új látnivalókat figyelve visszaszámolnak ... Időben nagyjából egy-másfél évtizedet távolodnak a mától, hogy onnan ismét előrelépjenek. Ami akkor kezdődött, azon eleinte sokan csodálkoztak, de azután megszokták, hogy a házakat állványzatok veszik körül, hogy a centrumból — a célforgalmat és az áruellátást leszámítva — szinte teljesen kitiltották a gépkocsiforgalmat, hogy „elterelték" az errefelé közlekedő villamosjáratokat, hogy „berendeződtek" a járdák, hogy a főváros történelmi magjában a szürkeséget felváltotta az átgondolt sokszínűség. Képzőművészek hagyták új köztéri szobrokon, szökőkutakon, csobogókon, domborműveken névjegyüket. A lakóházak egykoron díszes kapualjaiban, lépcsőházaiban munkát leltek a díszfestők, a precíz munkához értő kovácsok. A városesztétika fővárosi jelentése annyi lett, mint a múlt értékeinek őrzése, a szépség becsempészése, a korábbi korok hagyományainak ébresztgetése, a kényelem, az egészséges környezet megteremtése a hétköznapokon. — Nem szabad megállni a felújításban, hiszen őseinktől gyönyörű épületekből álló városközpontot örököltünk — vélekedik Blahomír Borovička professzor, aki szaktudását s tekintélyét tekintve akár Prága műépítészeinek nesztora is lehetne. 4