A Hét 1988/1 (33. évfolyam, 1-26. szám)

1988-01-01 / 1. szám

A KÖLTÉSZET

Oh szent költészet, mint le vagy alázva. Miként tiporják méltóságodat Az ostobák, s ép akkor, amidőn Törekszenek, hogy fölemelkedjenek.

Azt hirdetik föl nem kent papjaid.

Azt hirdetik fennszóval, hogy terem vagy. Nagyúri, díszes, tündöklő terem.

Hová csupán csak fénymázas cipőkben Lehet bejárni illedelmesen.

Hallgassatok ti ál hamis próféták, Hallgassatok, egy szótok sem igaz.

A költészet nem társalgó-terem.

Hová fecsegni jár a cifra nép,

A társaság szemenszedett páré ja;

Több a költészet! olyan épület.

Mely nyitva van boldog-boldogtalannak. Mindenkinek, ki imádkozni vágy,

Szóval: szentegyház, ahová belépni Bocskorban sőt mezítláb is szabad.

165 éve született a nagy magyar költő. PETŐFI SÁNDOR.

Versei

közlésével

rá

emlékezünk

EURÓPA CSENDES, ÚJRA CSENDES . ..

Európa csendes, újra csendes.

Elzúgtak forradalmai...

Szégyen reá! lecsendesü/t és Szabadságát nem vívta ki.

Magára hagyták; egy magára A gyáva népek a magyart;

Lánc csörög minden kézen, csupán a Magyar kezében cseng a kard.

De hát kétségbe kell-e esnünk.

Hát búsuljunk-e e miatt?

Ellenkezőleg, oh hon, inkább Ez légyen', ami lelket ad.

Emelje ez föl lelkeinket,

Hogy mi vagyunk a lámpafény.

Mely amidőn a többi alszik.

Ég a sötétség éjjelén.

Ha a mi fényünk nem lobogna A véghetetlen éjen át.

Azt gondolhatnánk fönn az égben. Hogy elenyészett a világ.

Tekints reánk, tekints, szabadság. Ismerd meg mostan népedet:

Midőn más könnyet sem mer adni. Mi vérrel áldozunk neked,

Vagy kell-e még több, hogy áldásod Nem érdemeden szálljon ránk ?

E hűtlen korban mi utósó Egyetlen híveid valánkf

SZILVESZTER ÉJE 1847-BEN

Fotó: KÜRT PÉTER

Hej, vannak ma számadások! Háziasszony, házigazda,

Mit bevett és kiadott az Év folytában, összeadja.

Vizsgálják a pénzes erszényt,

Mennyi volt benn s mennyi van még. S törlik le a verítéket.

Mellyel azt a pénzt szerezték.

Feleségem, lásd, milyen jó,

Hogy minékünk nincsen pénzünk: Nem piszkotjuk be kezünket,

S nem csorog a verítékünk.

Amazoknak a ládáik.

Minekünk szíveink telvék . ..

Az milyen szegény gazdagság!

Ez milyen gazdag szegénység!

2 , Még csak egymagám valék Tavaly ilyentájban,

Az idén már kettecskén Vagyunk a szobában.

Furcsa lesz, ha már ez egy Darabig majd így mén:

Esztendőre hármacskán Azután négyecskén.

3

De félre, félre a tréfával.

Hisz beteg mellett állunk;

Beteg, haldoklik az esztendő,

Ez a mi drága kedves jóbarátunk . .. Fonjunk áldásból liliom füzért, Megkoszorúzni haldokló fejét.

Ő adta össze kezeinket,

Válhatatlanul, örökre.

Ő szállító föl lelkeinket Nem ismert és nem sejtett örömökre... Fonjunk áldásból liliomfüzért. Megkoszorúzni haldokló fejét.

Az a kevés bú, mit koronként Szívünk rácseppente.

Nem keserűé boldogságunk.

Sőt azt még sokkal édesebbé tette... Fonjunk áldásból liliom füzért. Megkoszorúzni haldokló fejét.

Haldoklik ő, már csak néhány halk Szívdobbanás van hátra,

S az örök éj borúi e szemre.

Mely boldogságunk hajnalfényét látta...

Fonjunk áldásból liliomfüzért. Megkoszorúzni haldokló fejét

4

Az esztendőnek a halála Oly ünnepélyes egy halál!

Ilyenkor minden jobb halandó Elzárkózik, magába száll,

S nem hogy barátnak, hanem még az Ellenségnek is megbocsát.

És ez valóban nagyszerű, szép;

De én is Így tegyek-e hát?

Csak a zsarnok s a szolgaiélek,

E kettő az én ellenem,

S én zsarnokoknak s rabszolgáknak Bocsássák meg. . . nem, sohasem!

Az isten ítélőszékénél.

Még ott sem mondok egyebet:

„Hogysem ezeknek megbocsássak, Inkább elkárhozott legyek!"

15