A Hét 1988/1 (33. évfolyam, 1-26. szám)
1988-02-05 / 6. szám
KISFALUDY KÁROLY VERSEI A hazafi Aki szeretőjét. . . Aki tehetségét idegen földekre pazar/á. Méltóságra mehet, nyerhet aranyt, híreket. Ó, de múló fény az, minden balesetben eloszlik, Mély gyökeret nem hajt, véle enyész neve is. A haza oltárán örökön ragyog a nemes élet. Mely szentelve magát, néki javára hevült; És ha magas bért nem lelsz is mindjárt, ha korodnak Irigylő nyelvén érdemed alkonyodik, Hátra ne lépj, inkább kettőztesd minden erődet, S egy buzgóbb maradék áldja hideg porodat. Alkonyi dal Aki szeretőjét Igazán szereti. Legyen bármi sötét. Mégis felkeresi. Sötét van az erdőn, Ha búcsúzik a nap, Kincsem mégis eljön. Ha édes csókot kap. Nincs virág a mezőn A nagy téli fagyban, De ha kincsem eljön. Akkor melegem van. A konyha füstölög: Fergeteg lesz talán; Galambom könyörög. Ne nézzek más után. Nem nézek én másra, Habár szeretne is. Csak szép galambomra — Elég baj az egy is. Szülőföldem szép határa Szülőföldem szép határa! Meglátlak-e valahára ? Ahol állok, ahol megyek, Mindenkor csak feléd nézek. Ha madár jön, tőle kérdem. Virulsz-e még, szülőföldem ? Azt kérdezem a felhőktül. Azt a suttogó szellőktül. De azok nem vígasztalnak. Bús szívemmel árván hagynak; Árván élek bús szívemmel. Mint a fű, mely a sziklán kel. lm kedvesem édes! kék hegyeken túl A nap remegő súgára leszáll, És tiszta gyepágyon lágy pihenésre Oly biztosan int a berki homály. Kisded hajlék, hol születtem. Hej, tőled be távol estem! Távol estem, mint a levél, Melyet elkap a forgószél. Ott gyenge fuva/mak játszva susognak, S hű párja körül a fülmile zeng, És illatözönben zöld koszorúkkal A boldog aranykor képe dereng. Ott messze irigylő vizsga szemektől A földi szokás rabféke szakad: Csak a szerelemnek égi hatalma Vesz kényeket és új kénybe ragad. S mint parti virággal víg ölelésben A feldagadó habba vegyül. Úgy kéj/edez éltünk egybeömölve, Míg a gyönyörűség mé/yibe dűl. S mint a füzes ingó lombjai által A holdnak ezüst világa ragyog: A teljesülés szép álma felettünk Még bájos alakban lengeni fog. Jer, kedvesem édes! a tavasz illan, S a fülmile nyájas zengezete múl. Majd éji lehelltén a komor ősznek A csermélye fagy, a rózsa lehull. Mig bátor erőben kérkedik a lét. És a üget ernyős rejteket ad. Most éljük az éltet, hervad is az bár, A múltnak azért emléke marad. Nézd a magas égnek csillagírását Mely érzeni és szeretni tanít! Ó hadd szemeidben visszaragyogni, Mit lelkem epedve s égve gyanít. FOTÓ: V. PŔ1BYL liS Ä lÄ 15
