A Hét 1988/1 (33. évfolyam, 1-26. szám)
1988-01-01 / 1. szám
LOVICSEK BELA 3. Liláskéken ereszkedik az alkony. A frissen locsolt virágok illata lengi be a verandát. Kígyóinak az utcai lámpák, s a kert alatt a folyó solyóján bukdácsolva csobog a víz. Az alkonyi csendben idehallik a verandára. — Megkínálhatom egy kis itallal? — Köszönöm, most nem kérek! Meggyes József ismét a múltba röppen gondolatban. — Én akkor azt hittem, hogy egy hajasbabával játszadozó kislányt kell magammal hoznom — mondja elmosolyodva. — Akkor lepődtem meg, amikor a főorvos úr bemutatta magát Resten, és irtunkra bocsátott... — Nekem sem volt mindegy: féltem magától. — Mégis velem jött. — Nem volt más választásom — mondja Reiner Klára nagyot sóhajtva. — Azt az utat soha nem fogom elfelejteni. Valami egészen új kezdődött akkor az életemben . ., Beesteledett. Ketten ballagtak a Szabadosiba vezető úton. A húszéves, koromfekete hajú, megkapóan szép arcú Klára meg a Kiskatona. A lány kucsmája és bundája valódi szőrme, a drága, magasszárú, kávébarna színű cipője sem tucatáru volt. A Kiskatonán a harckocsizók egyenruhája feszült, azaz köpeny helyett posztóujjas, háromnegyedes bőrzakót viselt. Kezében egy-egy bőröndöt cipelt. Az egyik nagyobb méretű, a másik jóval kisebb, amolyan útött-kopott, filléres ócskaság. Rövidebb, hosszabb gépfegyver-sorozatok, aknázások és ágyúzások hallatszottak. A Kiskatona megállt és belefülelt a levegőbe. — Lőnek... errefelé is lőnek, a jóistenit neki! — mormogta. — Már bocsánatot kérek, hogy így beszélek, de nekem nem volt gyerekszobám. A lány elengedte füle mellett a célzást. — Az nem jó nekünk, ha lőnek? — Majd megtudja, ha ideküldnek egy csomagot!... Sehogy sem tetszik ez nekem ... — morfondírozott magában a Kiskatona. — Mintha a folyón túl durrogtatnának. — Én meg azt hittem, hogy túl vagyunk már a nehezén. — Akkor mondhatjuk, hogy túl vagyunk a nehezén, ha odahaza átlépjük a küszöböt... Különben ki tudja? — húzta meg a vállát a Kiskatona. Ismét megállt és fülelt. — Lőnek és lőnek. Karácsony estéjén sem nyughatnak a bőrükben a nyavalyások! Hát nem bolondok? — Parancsra teszik, nem gondolja? — Mindegy: lőnek és kész! — Messzi van még a város? — Nemsokára odaérünk. Kicsit megpihenünk, aztán ... — Aztán? — Átmegyünk a hídon, és megrohamozzuk az utolsó útszakaszt. Hogy fütyülve-e, az attól függ. Majd meglátjuk ... Egy ideig szótlanul lépkedtek egymás mellett. A lány törte meg a csendet. — Magának mindig jókedve van ? — Mit csináljak, sírjak? — Igazi a jókedve, vagy csak megjátssza a becsavarodottat?... Előttem nem kell alakoskodnia. — Gyakorolnom viszont kell!... Ha nem tudná, gyakorlat teszi a mestert! Csillagtalan, sötét volt az est. — Azért mégsem kellene túlzásba vinnie — mondta a lány szemrehányóan. — Amit például azon a teherautón csinált az apácák között, az enyhén szólva ...! — Jól megfogdostam azt a fiatalkát, mi?... — kérdezte a Kiskatona kuncogva. — Jó, hogy nem tépte le róla a ruhát. — Egy dilisnek mindent szabad ... — mondta a Kiskatona még mindig vigyorogva, amit azonban a lány nem láthatott. — Tudja mit mondok én magának? ... Tetszett a cirógatás annak a szentlelkű ártatlanságnak. Csak úgy tüzelt a szeme! Maga nem vette észre? — Nem vettem észre, mert szégyenkeztem ... — mondta a lány. Nagyon fáradt volt már. Alig vonszolta magát, de a világért sem tett volna említést róla. — Mondja, Klárika kisasszony! — szólalt meg sokára a Kiskatona. — Ne kisasszonyozzon, kérem! — Rendben van, nekem mindegy — füjt nagyot a Kiskatona. — Mondja, Klára, milyen állatnak képzeljem magam!? — Nem minden bolond képzeli magát állatnak. — Hát akkor mi legyek? — Kiskatona. — Nem jó... Azt a bolond is láthatja, hogy az vagyok. Tudja mit?... Én leszek az Úr jobbkeze ... Az Úr jobbkeze! Jól hangzik, mi? — kérdezte a Kiskatona elvigyorodva. — Maga annyira vallásos? . — Egy nyavalyát! — felelte a Kiskatona. — Bár, ami igaz az igaz, én is jártam az istenek házába, jártam bizony — fűzte hozzá kuncogva —, csakhogy azt nem templomnak nevezték. — Hanem minek? A Kiskatona kitérve a válaszadás elöl, feltekintett az égre, majd elörenyújtotta a kezét. — Szállingózik a hó ... Utóbb fehér karácsonyunk lesz ... Szép is a fehér karácsony! ... Különösen kinn, a határban, ahol még érintetlen a hó, s olyan békés csendesség veszi körül az embert, hogy az nem közönséges ... Úgy szoktam magam érezni, mintha az égbe emelkednék... A lány nem kis meglepetéssel tekintett a Kiskatonára. — Hogy maga milyen álmodozó természetű! — Ugyan már, hagyja a csudába!... Nem mondom, tudok egy kicsit kombinálni, szépeket kigondolni, de tovább nincs. Váratlanul egy öblös hang dörrent rájuk a sötétből. Egy vastag fatörzs mögül-e, vagy az árokból, nem tudták. — Állj! — Ne gyulladjon be! — súgta a Kiskatona. Egy másik irányból jövő hang: — Nem hallod, hékásl? A Kiskatona jobbra-balra kapkodta a fejét: — Ne ordibáljatok, hiszen állok már! — Pofa be!... Ki vagy? — így az előbbi öblös hang. — Nem éppen a názáreti Jézuska, de majdnem: én vagyok az Úr jobbkeze, ha nem vettétek volna észre! A másik járőr felröhögött: — Tényleg?... Én meg azt hittem,, hogy magával az úristennel beszélgetek. — Szigorúbb hangon. — Honnan jöttök? — Pestről... Budapestről, ha így érthetőbb ... — Hülyének nézel bennünket!? — Ugyan már, az Úr jobbkeze senkit sem néz hülyének. — És csak így, gyalogszerrel jöttök ? — Repülőgéppel akartak küldeni, de én szédülök a magasban. így csak teherautóval, trénszekérrel, de leginkább gyalogszerrel. Ez a legbiztosabb jármű, szerintem ... — Ez hülye! — mondta az öblöshangú. — Alighanem húzatott a pasas — kontrázott rá a másik. — Szabadságos levelet, nyíltparancsod van? — Nincs. — Ahá! Szóval lógunk, kiskatona, lógunk!? — Lóg ám a micsodátok, nem én! — Nincs papírod és még neked áll feljebb!? — gurult dühbe a mérgesebbik járőr. — Hát idefigyelj, te rohadék! — Egy pillanat, kiskomám! — Komád neked a hóhér, nem én! — Nekem mindegy — vonta meg a vállát a Kiskatona —, keresztapasággal is megtisztelhetlek, ha az jobban tetszik. Most ti figyeljetek : egy szóval sem mondtam, hogy nincs semmilyen papírom ... — Zsebéből elővette az okmányát és megíobogtatta. — Tessék, nézzétek meg és olvassátok el, tessék! ... Tudtok olvasni? — Ha nem fogod be a pofád, ülepedbe rúgom a bugyogód! — Milyen papír az? — kérdezte a másik járőr. — Leszerelési... kiszuperáltak ... szívesen cserélnétek velem ugye, hékások!? — Nagyon szépen kérem, ne feleseljen velük — suttogta a lány reszketve a félelemtől. t . — Rá se bagózzon. eztán jön még csak a java! — súgta vissza a Kiskatona. A két járőr röviden tanácskozott valamiről. Úgy tűnt, hogy élvezik ezt a furcsa ízű eszmecserét. — Vagy totál hülye ez a pasas, vagy pedig ... — Miért szuperáltak ki, hékás? — kérdezte a másik. — Talán holdkóros vagy, netán ágyba vizelsz!? — Hová gondoltok! — hördült fel a Kiskatona. — Úgy nézzetek rám, hogy nekem úri betegségem van. Az orvosok szerint... — Bediliztél! — Hogy a jó istenbe találtad ki!? — Nem volt nehéz. — Még ilyen marha észt! — mondta a Kiskatona elismerően. — Hát, halljátok ...! — És te hiszel az orvosoknak? — Mi mást tehetnék? Tudjátok az úgy volt... mondhatom? Az öblöshangút nevetés ingerelte. — Mondjad csak mondjad! — Hát akkor mondom ... Ellentámadásba indultunk Pest alatt, Vecsésnél. Éppen be akartam ugrani a járgányomba, amikor ... — Milyen járgányba? — kérdezte a járőr érdeklődéssel. — Harckocsizó páncélos voltam, civilben meg gözekés a majorban — dicsekedett nagy hangon a Kiskatona. — Ahá! Aztán .. ,?s — Valaki megkocogtatta a vállam, igy ni, simán ... — Ki volt az a valaki, hékás? A Kiskatonának vigyorgásra húzódott a szája, de azt nem vehették észre a sötétben. — Nem fogjátok elhinni — mondta. — Szent Péter bátyó személyesen. Térdig ért a hófehér szakálla ... Felemelte a görbéjét, így ni, látjátok, igy ni, és azt mondta: „Nagy baj éri a járgányodat, de én melletted leszek és megvédelek" ... Akkor semmi vész, gondoltam, azzal beugrottam a Turánomba és neki az oroszoknak! — Kilőttek, mi? — Mint a huzat!... Millió darabra hullott szét az ócska pléhdoboz. Mint az uborkás üveg, ha köre ejtik: zutty! — mondta a Kiskatona, és földre ejtette a kisebbik bőröndöt, amiben valami megcsörrent. — Mit törtem össze? — kérdezte súgva a lánytól. — Semmit, ne törődjön most azzal! — És veled mi történt? — kérdezte az öblöshangú járőr sürgetően. — Minden égett körülöttem: a föld, a vas, az emberek, én meg csak ültem, ültem, mint a kotlóstyúk és bámultam a lángokba .. . tudjátok, mint a tűzimádók ...? — A Péter bátyó nem sietett a segítségedre? — Azon nyomban megjelent és azt mondta, hogy most már röhögjek, amíg szusszal bírom, s a többivel ne törődjek... Három hétig röhögtem egyfolytában, éjjel-nappal, még evés közben is ... — Aztán bizottság elé állítottak? — Finom, művelt emberek voltak, de azért őket is megröhögtettem. Ahányan voltak, annyi felé dűltek a vén szivarok ... Jaj, csak rám ne jöjjön újra a röhögés! — Végül kiszuperáltak? — De ki ám!... Egy orvosszázados azt mondta, hogy a nagy robbanás egy csipetnyit kisepert az agyamból... igy mondta: egycsipetnyit, aminek következtében nem vagyok alkalmas többé katonai szolgálatra, mivel hogy jelenlétemmel csak rontanám a sereg harci szellemét. Szépen mondta, mi? — Nagyon szépen ... — felelte az öblöshangú szelíden és együttérzően, majd igy folytatta. — Most aztán hogyan tovább, Kiskatona ? — Hazamegyek és összeházasodok ezzel az én kis liliomszálammal... Úgy nézzetek ám rá, hogy okleveles ápolónő! — Mi a csuda! — röhögött föl a mérgesebbik járőr. — Hajlandó feleségül ménni hozzád? — De még mennyire! — Érdekes, pedig egész normálisnak látszik — mondta az öblöshangú felröhögve. — Mint egy finom úrinő — kontrázott rá a társa. — Fattyú a szerencsétlen — mondta a Kiskatona mély sóhajjal. — És húzatott is egy kicsit. Az a rögeszméje a szépségemnek, hogy neki a hercegprímás az apukája. Mit szóltok hozzá? A járőrnek alighanem megesett rajta a szíve, mert együttérző részvéttel szólt hozzá: — Kár érted, kiskomám, illetve ... hogy is mondjam ... ne higgy az orvosoknak, nem vagy te bolond! — Tudom én, pajtás, nagyon is jól tudom — mondta a Kiskatona hihető meggyőződéssel. — Manapság nehezen értik meg egymást az emberek ... Szerintem az a legbolondabb, aki^normálisnak tartja magát, nem igaz? — Igaz ... Aztán hol az otthonod, Kiskatona? — Túl a folyón, a Szilvás majorban ... Folytatjuk
