A Hét 1988/1 (33. évfolyam, 1-26. szám)
1988-01-29 / 5. szám
OZSVALD ÁRPÁD VERSEI A gyémántpaiota előtt A száműzött Dante Magányos hattyú A sárkánykirály hetedik lányát, a legkisebbet kellene még felkeresnem, de már egyre kevesebb az időm, erőm is fogyóban, az égigérő fa hetedik ágán éli egyhangú világát a sárkánykirály hetedik lánya, ha elmennék hozzá, ráncos arcomat meg se ismerné, ősz hajamat meg se simogatná, borral, ebéddel nem marasztalna. Itt állok az égigérő fa hetedik ágán, a gyémántpalota előtt, de már nem nyomom le soha az ajtó kilincsét. „ .. .komoran kérlelhetetlenül és metszőén tekint előre, mintha jéghegyek börtönéből néane."(CARLYLE) Mert előzte magától a város, megtagadta hő fiát Firenze, mert kiűzte magából a város, koldusként menekült, megtépázott babérral, senki se védte, senki sem kísérte, egyedül vágott neki a hosszú útnak, a hajnal bíborszínében haragtól sápadt arca fénylett, a poklok kínjait először érezte oly közel megbántott szívéhez. A dombról vissza-visszanézye, a messziségben eltörpült a várfal, a büszke tornyok játékként hevertek előtte. Botjára támaszkodva, megállt egy pillanatra, Beatrice kék szemét kereste a távolodó pirkadatban, aztán csuklyáját fejére rántva, elindult és a bűnös város Dante arcát többé sose látta. Magányos hattyú kering a vízesés alatt, szótlanul akár a partmenti fák, valaki kenyérdarabokat dobál az örvénylő vízbe, a hattyú kimérten nyúl utána, aztán visszafordul — nem fogad el könyöradományt! Erdőtűz Fáklyaként lobogva, állva égnek a fák, mint Barcsai fehér gyolcsba takart, szurokkal leöntött szeretője. Nincs kegyelem, ártatlan boszorkányok lelke bűnhődik a gomolygó füstben, futnak a rémült őzgidák, imát duruzsolnak a száraz ágak, fekete madarak tétován köröznek s Johanna sovány arcáról lassan peregnek a könnyek.
