A Hét 1987/2 (32. évfolyam, 27-52. szám)
1987-10-16 / 42. szám
HOL KÉSIK A CET? (Krausz Tivadar: Szövetségek) A kötet verseit olvasgatva egyre csak azon tűnődöm: vajon érdemes-e, s egyáltalán lehetséges e ma, a huszadik század utolsó évtizedének küszöbén — felsőbb utasítás és iparengedély nélkül — önkéntes prófétának felcsapni? Annak idején Jónást határozottan felszólították erre, s ő, olykor talán akarata ellenére is, végrehajtotta küldetését. Manapság azonban efféle parancsokat nem kézbesítenek, mert a feladó, ha volna is ilyen, maga sem hisz az egészben. Elvétve mégis akad költő — hiszen csak költő lehet ennyire fanatikus —, aki valahol a lelke legmélyén regisztrál egy ki sem mondott hangot, s nekivág a háborgó tengereknek, hogy eljusson a maga Ninivéjébe, ahol szavai nyomán kivirágzik a mező, kiderül az ég és megbékélnek az emberek. Ilyesmiről álmodozik a huszonnégy éves Krausz Tivadar is, aki persze tanult már egyet - mást a történelemből, s fiatal kora ellenére sok mindent látott és megélt már itt közöttünk, így önkéntes prófétasága mentes mindenfajta naivitástól. De ettől válik még rokonszenvesebbé az elhatározás, amelyre a nyilvánvaló szereplési vágy sem vethet árnyékot, legföljebb megmosolyogjuk egy kicsit a rosszul leplezett pózokat. Néhány esztendeje, az iródiások első összejöveteleinek idején még magam is csupán egyszerű mutatványnak véltem Krausz szóbeli és írásos megnyilvánulásait, időközben azonban egyre inkább önmaga és pályatársai fölé nőtt, s ma joggal tartják őt nemzedéke legígéretesebb képviselőjének és szószólójának. A prófétai jegyek leginkább az Irodalmi Szemlében publikált kritikáiban ütköznek ki; ezeket a szemtelenül szókimondó, ugyanakkor a mások iránt érzett szeretettől áthatott írásokat olyan valaki vetette papírra, akinek nemcsak véleménye van a világról, s legfőképp ember- és pályatársairól, hanem kimondatlanul is a világmegváltás lehetőségével kacérkodik, magabiztosan ostoroz és ítéletet mond a maga sajátos hangvételével, amelynek legfontosabb stílusjegye az irónia. Legjobb verseiben ennek a szellemes iróniának egy kifinomultabb változatával találkozunk, amely általában poénként csattan az utolsó sorban. Krausz Tivadar számára a világ nem a megismerés tárgya elsősorban, hanem egyfajta kirakójáték, amelynek elemeit a maga módján szeretné összerakni, segítségül híva ehhez a szavakat is, a nyelvet, amelyet pályatársainál mélyebben ismer és sokkal biztosabb kézzel is bánik vele. Mindez olvasottságának is köszönhető, rá nehezen vonatkoztatható Tőzsér Árpádnak az iródiások címére küldött korholása, nevezetesen hogy nagyon keveset és ismeretlen szerzőket olvasnak, nincs kellő kitekintésük és esztétikai műveltségük. Krausz becsülettel végigolvasott mindent, Celant, Füst Milánt, Vonnegutot, Ezra Poundot, sőt még a Bibliát is, ennek megfelelően kellőképp eklektikus is, hiszen az expresszionizmustól a szürrealizmuson át egészen a kétsoros falszövegig mindennel megpróbálkozott. Teljesen hibátlan verse azt hiszem egy sincs, inkább csak jól sikerült so-v. rokra emlékezem, de szövegeiből mégis valamilyen egyedi hangulat árad, ami a jellegzetes krauszi szemtelenségnek és az önmagát sem kímélő, ugyanakkor KINCSÜNK A NYELV Blaskovics József: ímő ((mely, írnél') A község a Komáromi járásban fekszik, Komáromtól (Komárno) mintegy 20 km-re északra. ímely területén, a közeli Udvardon és másutt az utolsó évtizedekben régészeti ásatások folytak. 1969-ben a falu belterületén, egy építendő ház alapjainak kimélyítése közben egy régi sírra bukkantak. Az építőmester Kovács Károly elbeszélése szerint a sírból csont-, szerszám- és edénydarabok kerültek elő. Ebből arra következtettek, hogy valószínűleg egy avar kori vagy honfoglalás korabeli előkelő személyiség sírjáról van szó. A község határában talált leletek azt bizonyítják, hogy a falu ősrégi település volt már a bronzkorban, a rómaiak és a népvándorlás korában is. A község neve hivatalosan ímely, imef, de a nyelvhasználatban ímő alakban él. Az 1570—1664-es évekből származó török adóösszeírások következetesen ímö alakban írják. A 13—14. századi oklevelekben ínő, 1404-ben Enö, 1408-ban Eme, 1438-ban Emee, imee, 1786-ban imöl, ímel alakban van feljegyezve. Az Inő névalak és a 11—12. századi feltárt ómagyar sírok a nomád avarokat és a honfoglalás korabeli magyarokat juttatják eszünkbe. Mivel az avaroknak és a régi magyaroknak a török (türk) népekéhez hasonló életmódja, szokásai, törzsi szervezete és harcmodora volt, kézenfekvő az a feltevés, hogy szálláshelyeiket és településeiket ezek alapján nevezték el. Az avar népnevet, méltóságneveiket (baján, kagán) és a magyarok törzsnemzetség-, személy és méltóságneveinek nagy részét a török (tűik) nyelvek segítségével tudjuk megfejteni és értelmezni. Az is feltehető tehát, hogy a ímö helynevet is ezen az alapon tudjuk megmagyarázni. Figyelembe véve az -ó, -ő végződésű régi szavaink és helyneveink fentebb ismertetett történeti hangzófejlödését és a régi írásbelileg rögzített helynévi alakokat, felvázolhatjuk az ímö helynév fejlődését is: 11—12. sz. ineü, inöü — 13. sz. Inő — 15. sz. imö ótörök inek — ómagyar ineg iné--------- iné- ime Ezek után meg tudjuk magyarázni az ínő — ímö. Eme, Emee, ímee névalakokat is. Az ínö—ímő alakokban mutatkozó n — m hangváltozás is történelmi fejlemény a magyar nyelvben, ami más szavakban is előfordul, pl. ing — ümög. konkoly — komkoly, Turmusz — Tornóc, de gyakori a török nyelvekben is. pl. konsu — komsu (szomszéd), onurga — omurga (hátgerinc), sőt egy törökből átvett kölcsönszó: kökem — kökény szóban is. Az Eme, Emee, ímee névalakok magyarázatához az úgynevezett í-ző nyelvjárás segítségére van szükségünk, amely ímelyen és környékén is elterjedt. Eszerint a kék. négy, méz, béka, édes stb. szavaknak kik, nígy, míz, bika, ídes a kiejtésük. A nyelvhasználatban és főleg az írásban ezeket „visszahelyesitjük" az irodalmi alakokra. Hasonlóan történhetett az ímö, íme helynévvel is. Az írnok azt hitte, hogy ezek a „műveletlen" szóalakok helytelenek, ezért Emö, Eme, Emee, ímee alakra „helyesbítette". Ehhez a régi helyesírás fejletlensége, tökéletlensége is hozzájárult, mert nem tett különbséget a rövid „e" és a hoszú „é" írása között. Ezeket tehát íme, ímö, ímei-nek kell olvasni. Csakhogy az ímei szót, az erdei, mezei szavak mintájára a nyelvhasználatban ímejinek, mezejinek, erdejinek ejtik. Az „ímeji" kiejtés nyomán keletkezett az ímej nominatívuszi szóalak analogikus redukció folytán. Ezt a redukált ímej alakot aztán az írnokok a hely, amely, király, Mihály szavak helyesírása alapján „javították ki" Imelyre. Ezek a szavak eredetileg -I hangra végződtek, amely a nyelvfejlődés során -ly-re változott. Ez az alak a helyesírásban megmaradt, de a kiejtésben tovább változott -j-re, pl. Mihál — Mihály — Miháj, királ — király — kiráj, konkol — konkoly — konkoj, seregéi — seregély — seregéj, stb. Ez a változás másokkal szemben elviselhetöen tapintatlan iróniának a keveréke. Ezekben a versekben nem egyszerűen állapotot rögzít; ennél nagyratörőbb tervei vannak önmagával és a költészettel is, csak még nem tudjuk egész pontosan, hogy mik ezek. Egy rozoga lélekvesztőn hányódik és a cet felbukkanásában reménykedik: hátha elnyeli öt és Ninive partjainál isfnét szabadon engedi. Csakhogy a deus ex machinában egy önkéntes próféta már csak elvből sem reménykedhet, meg aztán a cet itt tulajdonképpen jelkép, a költői mesterség szimbóluma. Ezt a.szakmai tudást kellene még jobban elsajátítania, s főleg a jól sikerült soroktól el kellene már végre jutnia a versig. Szerencsére ehhez neki minden esélye megvan, hiszen vitathatatlanul tehetséges, de még túlságosan a szavak, az ötletek bűvöletében él és ír, eredeti látásmódja, egyéni hangja elnagyoltan megmunkált, olykor erőszakolt képzettársításoktól sem mentes szövegekben rejtőzik. Nem a hagyományok nagyobb tiszteletét és nem is a jőlfésültséget kérem én rajta számon, hanem a benne kétségtelenül meglévő gondolati feszültség igényesebb és adekvát formai kifejezését. (Madách, 1987) LACZA TIHAMÉR már a 12. században kezdődött és csak a 18. században vált általánossá. Tehát az ímely, ímej alakok is csak ekkor szilárdultak meg. A szó belsejében is megtaláljuk ezt a hangzóváltozást, pl. goló — golyó — gojó, góla — gólya — gója, selem — selyem — sejem, stb. Van-e és mi az értelme, jelentése az ímely helynévnek? Erre a kérdésre a török (türk) nyelvekben találunk magyarázatot. A név történeti fejlődéséből láttuk, hogy az „inek" ótörök alakra megy vissza. Az inek (inak) szó és mélyhangú párja inak, számos török nyelvben megvan. Jelentése „barát, bizalmi ember, bizalmas, megbízható ember", azaz akiben bízni lehet. Az üzbég nyelvben inok alakban a történelmi időkben, a törzsfők méltóságneve volt. Több török nyelvben van egy ina, inán, inál ige, melynek jelentése hisz, elhisz, bízik. A csagatáj inál szó jelentése „herceg". Az ímő, ímely helynév tehát annyit jelent, hogy „megbízható ember" és mint település- vagy szállásnév a törzsfő vagy bizalmi férfi, tanácsadó szállása. Ha figyelembe vesszük, hogy a község területén és a környéken avar kori és honfoglalás kori sírok vannak, akkor bizonyosra vehetjük, hogy a falu neve az ótörök inek méltóságnévből keletkezett. Több példa is van erre: Gyarmat, Tarján, Tarán, Tolmács, stb. Az ímely helynévnek az „imelo" (fagyöngy) szóból való származtatása a népi etimológián alapszik és téves. (Folytatjuk) 10
