A Hét 1987/2 (32. évfolyam, 27-52. szám)
1987-10-16 / 42. szám
••• Különösen prózai műfordítóink nehezményezik régóta — és joggal —, hogy munkájuk többnyire visszhang nélkül marad. A kritika jobbára csak udvarias és semmitmondó félmondatokban emlékezik meg róluk, s fordításaikat valóban ritkán értékelik igazán. Ezért részint az adósságtörlesztés óhajával, részint pedig a több évtizednyi fordítói életmű iránti tisztelettel a hazai magyar műfordítói gárda egyik kitűnőségétől: dr. Hubik Istvántól kértem interjút. — Hány kötetet fordított le, amióta ezen a pályán elindult? — Pontosan nem tudom, de körülbelül hatvanat. Első önállóan megjelent fordításom egy Kukucin-kötet volt, amelynek első húsz-huszonöt oldalát annak idején pusztán önszántamból készített próbafordításként küldtem el a mai Madách Kiadó elődjenek, az akkori Csehszlovákiai Magyar Könyvkiadónak. Válaszképpen az egész regény lefordítására kaptam megbízást, ráadásul rögtön állást is felajánlott a kiadó. Én örömmel kaptam az alkalmon, mert az írás, beleértve az újságírást is, eleve közel állt hozzám. így lettem 1954-ben szinte egyszerre belső szerkesztő és fordító. — Kezdetnek azonnal egy témába vágó kérdést szeretnék feltenni. Most hetvenévesen, sokévi gyakorlattal a háta mögött vajon hogy látja: mik a jó műfordító szakmai erényei? — Gondolom, találó lesz a válasz, ha azt felelem: hasonlítanak a jó riporteréihez. Udvariasnak kell lennie és szerénynek. Akkor jó a fordítás, ha a készítője minél kevesebb életjelt ad magáról, ha nem szigetelőként lép a mű és az olvasó közé; ha a fordító nem saját erényeit s írói becsvágyát akarja csillogtatni-villogtatni. Ez néha kompromisszumokat igényel, hiszen az ember lefordít néha olyan dolgokat is, amikkel nem ért egyet. A fordítónak azonban ilyen esetben is bele kell helyezkednie a szerző lelkivilágába, hiszen csak akkor tud úgy fogalmazni, hogy a szóban forgó szöveg egyenértékű legyen az eredetivel. A művészi hatás megőrzésének egyik legfontosabb eszköze így tényleg a szerénység, az azonosulási készség. Talán ebből is kitűnik: a pontos, mondhatnám úgy is, az alázatos fordítás híve vagyok. Az a véleményem, hogy a fordított könyv olyan legyen, amilyen az eredeti. — Eszerint a fordítót nem érzi az íróval egyenrangú alkotótársnak ? — Fogas kérdés, hiszen valóban nem biztos, hogy adott esetben nekem is eszembe jutnának a szerző gondolatai... Viszont ahhoz, hogy az adott szöveg magyarul szintén gördülékeny, olvasható legyen, az embernek legalábbis olyan állapotba, olyan kifejezési szintre kell hoznia magát, hogy a leírt szó vagy a leírt mondat mögött valósággal ott legyen a szerzői impulzus. Ha ez hiányzik, akkor az eredetiből magyarra ültetett szöveg hatástalan, néha egyenesen fád lesz. Fordítóként tehát akkor igazán értékes valakinek a teljesítménye, ha nem a szó szerinti PÁRBESZÉD dr. HUBIK ISTVÁN MADÁCH-DÍJAS MŰFORDÍTÓVAL • a műfordítói munka erényeiről, dilemmáiról és ihletettségéről • arról, hogy a fordítás nagy önfegyelmet és sok alázatot igényel • a fordítások szerepéről a cseh, a szlovák és a magyar irodalom közeledésében • arról, hogy tapasztalt s elismert fordítóként mit tanácsol pályakezdő kollégáinak szöveget, hanem a gondolatot próbálja átadni, miközben az élő nyelv fejlődési irányaira is tekintettel van. A kiadóban, szerkesztői munkám során, nemegyszer előforduló hibaként tapasztaltam hogy a fordítás „szebb" akart lenni az eredetinél. Ez legalább olyan bűn, mint a másik véglet, nevezetesen az, ha a fordító keze alatt a szöveg veszít eredeti csillogásából. Természetesen, szlovákul vagy csehül sok minden másképp cseng; de azt szintén érzékeltetni kell, hogy a szerző saját literatúráján belül is miben más, miben tér el társaitól. Már maga az irodalom is sokféle, ezért fordítani szintén sokféleképpen kell. Amolyan íratlan törvény, hogy az olvasónak nem szabad ráismernie, ki fordította a müvet. A fordítónak, tudása és tehetsége legjavát nyújtva, a háttérben kell maradnia. — Szerintem mindez már a fordítói igényesség kérdéskörébe tartozik. Akaratlanul adódik tehát a kérdés: mikor jó a prózai fordítás? — Ha vissza tudja adni az író hangját, akár a könnyedségét, akár a nehézkességét, a mű ízét, levegőjét, sajátosan jellemző hangulatait. Egyszóval: nemcsak a puszta szöveget, hanem az írót, illetve a mögötte levő életet is bele kell gyúrnunk a fordításba. A látszólag korrekt, de élettelenül szürke fordítás helyett mindig azt kell papírra vetni, ami valóban kívánkozik. A szavaknak ugyanis még csak-csak lehet pontos jelentésük, ám a mondatok már összefüggésekben jelentkeznek, és visszamutatnak az íróra. — Vajon hogyan képezi, fejleszti magát a műfordító? — Állandó elmélyüléssel, az élő nyelv folytonos figyelésével és a fordítandó anyagon végzett munkával. S minél jobb az anyag, annál inkább fejlődik az illető. — Hubik István egy ideig a Madách Kiadó főszerkesztője is volt Érdekes lenne hát megtudni, hogy nyugdíjazása előtt mi állt közelebb az egyéniségéhez: a kéziratszerkesztés vagy a fordítás? — Lényegében mindkettő. Igazában pedig az írás, a szövegcsinálás. Sajnos, sok esetben a szerkesztés is szövegcsinálás, mert néha bizony rengeteget kell javítani a beérkező kéziratokon. Az eredetieken és a fordításokon egyaránt. — Itt akaratlanul is adódik a kérdés: lehetséges-e tanítani a műfordítást? — Az ehhez szükséges dolgokat részben meg lehet tanulni, részben nem, hiszen bizonyos véna nélkül sem írással, sem fordítással nem lehet foglalkozni. Annál inkább lehet viszont szemináriumszerűen foglalkozni a fordítás gyakorlati kérdéseivel, akár egyetemi szinten is, ami egyúttal a tehetségesebbek felkarolásának egyik eszköze lehetne. Mert egy pillanatig sem mindegy, hogy olyanok fordítanak-e, akik ilyen-olyan nyelvtudásuk birtokában történetesen műfordításra adják a fejüket; avagy olyan irodalmat szerető és értő emberek, akik a művészi feladatot nemcsak a nyelvtudás felől közelítik meg. A műfordítás ugyanis egyben küldetés, amit kemény munkával állandóan tökéletesíteni kell. — Több mint félszáz könyv lefordítása után miben látja a műfordítás szerepét a cseh, a szlovák, illetve a magyar irodalom közeledésében? — A kölcsönös megismerés szándéka nélkül nehéz összebékülni, tényleg összebarátkozni, fokozatosan elsimítani a történelmi okokra visszavezethető nézeteltéréseket. Az irodalom nemcsak a szépérzékünkre hat, hanem egy-egy nemzet lényegét is tartalmazza, lelkét is mutatja, és ezért az esetleges gyanakváson, az eltérő történelemszemléleten alapuló válaszfalak áthidalásának nagyszerű eszköze. Ez egyrészt az érvek és ellenérvek tisztázását segíti, másrészt arra az elgondolkodtató tényre figyelmeztet, hogy a kétségtelen előrehaladás ellenére ma is nagyon keveset tudunk egymásról. Műfordításaimmal ezért elsősorban az emberekben lappangó komplexusok, a vélt vagy valós sérelmek, az esetleges félremagyarázások, a káros csökevények és az irodalmi tájékozatlanság ellen igyekszem megtenni a tőlem telhetőt. Úgy érzem, bőven van még cselekedni- és persze fordítanivalónk is ahhoz, hogy az évezredes szomszédságban és közös sorsban élő cseh, szlovák és magyar nép végre minél teljesebben megismerje és őszintén becsülje egymást. A művészi életben s ezen belül az irodalom szféráiban éppen úgy, mint az úgynevezett mindennapi életben. — Miben látja a csehszlovákiai magyar fordítás általános, de mégis sajátos problémáit? — A nemzetiségi lét különlegessége ebben a tekintetben nem egy nyelvhelyességi gondot állít elénk. Sok fejtörést okoz például a történelmi helységneveknek anyanyelvűnk törvényszerűségeihez igazodó és stilisztikaitag is kifogástalan használata. Aligha hagyható figyelmen kívül a különböző hatósági közlemények, hivatali felhívások, hirdetmények, tájékoztatók, ilyen-olyan hirdetések, reklámcédulák, ismertető füzetkék, munkavédelmi előírások, egészségvédelmi útmutatók vagy útikalauzok gyakorta bizony döcögöen magyartalan nyelvezete. Ezeket a kiadványokat a csehszlovákiai magyarok tízezrei akarva-akaratlanul elolvassák, és igy közvetlenül hatnak anyanyelvűnkre. Aligha közömbös hát, hogy ezek a hazai nyomtatványok milyen nyelvi szinten látnak napvilágot. Ha ugyanis rosszak, akkor széles körben tompítják a nyelvérzéket, szegényitik a szókincset és rontó hatásuk irodalmi nyelvünkbe is beszüremlik. Anyanyelvűnk tisztaságának őrzése, a csehszlovákiai magyar köznyelv és a hazai magyar írásbeliség nyelvi romlásának megállítása mindannyiunk lelkiismereti gondja! — Párbeszédünket ismét személyesebbre hangolva hadd kérdezzem meg: fordítóként hogy éled meg a jól végzett munka örömét? — Az a bizonyos jóleső öröm hirtelen fellobbanó szikraként már fordítás közben is meg-megcsillan az emberben. Hangsúlyosabban, jobban érzékelhetően azonban csak a vállalt feladat elvégeztével jelentkezik. Olykor egyenesen megnyugtatólag hat, hogy érdemes volt vesződni, hogy ismét sikerült letenni valamit a hazai magyar könyvkiadás közös asztalára. — Tapasztalt és elismert fordítóként mit tanácsolna pályakezdő kollégáinak ? — Hogy a fordítás nem könnyű kenyér, ezért türelemmel kell végigkínlódni a kezdeti lépések természetes nehézségeit. És az sem árt, ha valaki tisztában van vele, mire képes, mihez nyúlhat, hiszen a műfordítás örök kompromisszum: egyensúlyozás az anyanyelv és az író eredeti kifejezésmódja között. — Hogy fogalmazná meg műfordítói eszményét? — Ebben a kérdésben én Szenczi Molnár Alberthez igazodom. Szándékosan ügyelek a fordítás szépségére, de elsősorban arra törekszem, hogy fordításom szövege pontos legyen. Az, ami szlovákul vagy csehül, természetesen, a magyar nyelv törvényeinek megfelelően. Sokat számít annak tudatosítása is, hogy a fordító a szellemi közvetítő szerepét tölti be, s ez a szerep fordítói pályám kezdete óta érdekelt. MIKLÓSI PÉTER 11
