A Hét 1987/2 (32. évfolyam, 27-52. szám)
1987-07-24 / 30. szám
Elkóborolt végleg a barátunk. A festő elbolyongott a semmibe. Oda. ahol már nincsenek szülők, barátok, kortársak, cimborák. Ahol már árvaság sincs, színek sincsenek, ahol magányos sem lehet többé az ember. Ott már bolyongás sincs tovább, menekülés se segít, és nincs jelentése semminek. Mi, az egyelőre élve maradottak most összeszorult madárszívvel mondjuk: Pista, nem fogunk elfelejteni! Ijedtek vagyunk, kétségbeesettek, mert meghalt a barátunk. Elment valaki a fényben és sötétségben bujkáló gömöri dombok közül. Egy ember közülünk, akik az esztendők során ugyanarra a bárkára vetődtünk, mely bárka most olyan lakatlan, mint egy sziget. lélegzetvételt sem tartotta fontosnak. Vigasztaló, hogy életének utolsó hetei a fellángolt alkotókedv varázslatában teltek. És vigasztaló az is, hogy jel maradt utána, mégpedig messziről is jól látható jel. Mi, a barátai, akik arról a bizonyos bárkáról jöttünk most ide, mi azt szeretnénk, hogy ebben a mesebeli faluban sose feledjék el Dúdor Istvánt. Hogy emlékét, nevét sokáig őrizze szülőföldje is. Ha másért nem, hát viszonzásul, amiért Dúdor István ezt a falut a maga áldott tehetségének és szeretetének köszönhetően megőrizni volt képes a műveiben. Szerte a közeli s távolabbi tájakon — képtárak, családi otthonok falán fölfénylenek a dereski emberarcok. Dúdot István harmincnyolc esztendőn keresztül, nyitott mellkassal kóborolt ebben az ésszerű világban, ahol íme: meg kell halni. De így? így is meg lehet halni? Az ember azt várná, hogy a Föld se forogjon tovább, hiszen kimondhatatlanul szomorú esemény történt: meghalt a festő, aki a jóslatok és a legendák után most balladát költött az életéből. Mondják: sorsában örökkön ott bujkált ez a tragédia. Igen, így igaz. De tudjátok-e. hogy a tengert sosem láthatta meg. pedig a sorsában Odüsszeusz sorsa, minden hánykódása benne volt. azzal a különbséggel, hogy neki már ideje sem maradt a végső hazatalálásra. Sokszor Van Gogh. a festő jelent meg álmaiban, akivel mindig egy katedrálisban találkozott, s hívta, jöjjön el Dereskre festeni. Láthattátok őket: egy asztalnál ültek Csontváryval s akkor úgy tetszett: így együtt nem is annyira magányosak. Itt fekszik egyedül a koporsóban. Ebben az órában ő az, akit most a legjobban szeretünk. Siratjuk Dúdor Pistát, mert tudjuk, hogy sosem látjuk többé, és siratjuk magunkat is. mert most a csontunkig érezzük, hogy a szeretet csak az eleven ember életét válthatja meg. Bánjunk hát azzal, ami utána maradt olyan szeretettel és megbecsüléssel, mely tegnap talán még az életét menthette volna meg. Mert amíg élt. örökkön erre áhítozott, s kóborlásai során is mindig ezt kereste. Olykor, ha egymásra találtak — boldog volt. Ilyenkor lázasan dolgozni kezdett, rajzolt, festett, tervezgetett, és elevenebbek voltak az álmai. Amikor pedig a szeretet és megbecsülés elkerülte őt, akkor a hömpölyögnek a gömöri dombok. S mindez egy eleven emlékű művész tehetségének, szenvedélyének és szenvedéseinek, keserves pokoljárásainak jóvoltából. Sebzett testét most az a sárga föld fogadja magába, mely földből az itteni ősök — miként az ő nagyapja is — tányért és korsót korongoztak a teremtő szépség jegyében. Búcsúzunk tőled Dúdor Pista, csókolunk téged halott barátunk — akit irgalom nélkül űztek el Szabó Gyula és Bácskái Béla után. Tanítómestereid porladó csontjait helyettünk is öleld meg — ha lehet. Elhangzott a művész temetésén, 1987. június 25-én. IMM Szeressük egymást gyerekek .,. Maga nagyon csinos, Micike! Enni vagy nem enni? Ezt itt a kérdés 8
