A Hét 1987/2 (32. évfolyam, 27-52. szám)

1987-12-25 / 52. szám

fogod kitalálni, mit veszünk a fiam nak érettségire!" És kitalálom: ko csit. Naná, hogy kocsit! Csakhogy tele vannak aggódással, mert azt sze retnék, ha az övék lehetne az első

Skoda Favorit a faluban.

Nem vagyok irigy természetű, de a

120001

kötelező karácsonyi jólelküség eile nére sem kívánom, hogy sikerüljön a tervük. S ha mégis sikerül, hát nem bánom, legyenek tőle boldogok, ők is, a fiuk is.

••• „Úgy döntöttem, hogy leszámolok az áhítattal és csak annyit hagyok meg belőle, amennyi az ünnepi gyertyagyújtáskor magától is előjön. Tudom, ez szentségtörés, de nekem elegem van mindenből, amit az emberek java része összetéveszt a karácsonnyal."

Mindezt egy ismerősömnek mondom, kávé mellett. Régen nem találkoztunk s most, hogy a november végi tumultusban összefutottunk, leültünk egy-két mondatot váltani. Csakhogy a hangulat fagyos köztünk, mert látom az arcán, hogy szőrösszívűnek gondol, amiért ilyen eretnek módon nyilatkozom meg — neki, aki messzi vidékről jött fel a fővárosba, fiogy karácsonyi ajándéktömeg gyanánt vegye meg azt, amit tulajdonképpen nem is akar megvenni.

Mindegy! Látom, neki hiába magyarázom, hogy miből akarok kimaradni és miért. Úgy látszik, nagyobb a szakadék köztünk, mintsem gondoltam volna. Először is: tizenötezer koronát hozott magával, mert ennyit

Fotó: a szerző és Gyökeres György

rabakancsban. Mert bakancsom az van, kitűnő bőrbakancs és valószlnütlenül olcsó, kettőszáztíz korona, ráadásul évek óta folyamatosan kapható. Érthetetlen, hogyan tudja ezt ilyen alacsony áron előállítani a hazai cipőipar, miközben ennek a duplájáért, sőt háromszorosáért gyárt csapnivalóan rossz lábbeliket. Lehet, hogy túlinnováltak valamit? Nem tudom, nem sokat értek hozzá, de annyi bizonyos, hogy inkább veszek fel szmokinghoz bakancsot, mintsem hogy egy jó ideig még egyszer betegyem lábam egy cipőboltba. Még szerencse, hogy nincs szmokingom.

Külön szerencse az is, hogy most lesz a szalagavatóm, mert manapság oda már a szmoking dukál. Mondja is a vidéki ismerősöm, hogy karácsony előtt még „szalagavatják" a fiát, aki ebből az alkalomból osztrák sílécet kap csupán, karácsonyra pedig egy nemkülönben osztrák bakancsot. Nem nagy ajándék — mondja — mert az igazit majd érettségire kapja a gyerek. Azt mondja: „Nem

szán ajándékokra. Másodszor: ő vett a kedve szerint való férficipőt, mert ő halad a divattal, neki mindegy, hogy drága, hogy kényelmetlen, hogy aki tervezte, az nem látott férfilábat, aki pedig gyártotta, azt semmi más nem érdekelte, csak az, hogy a lehető legolcsóbban tudja legyártani, és a lehető legdrágábban eladni. Miközben én hónapok óta fogcsikorgatva keresek egy pár lábbelit — nemcsak a fővárosban, hanem gyakori utazásaim során másutt is. Hasztalan. Pedig nem is vagyok már igényes. Beérem azzal, hogy az a cipő egyszerűen csak használható legyen, tartsa a lábat, ne legyen csizmának való gumiból, és lehetőleg se hófehér, se lila ne legyen a színe. Mert azt, hogy a cipő beázik, már megszoktam az esztendők során, de egyre felháborítóbbnak tartom, hogy a hazai cipőipar már-már teljesen elszakad a fogyasztótól. Úgy látszik, mintha csakis a divatozó tinédzsereknek akarna imponálni, mellékesen pedig gyártani néhány darabot az aggastyánoknak is. Megfeledkezve arról, hogy azért mégiscsak jelentős fogyasztói réteget képviselnek az aktív keresők, akiknek már nem olyan a lábfejük, mint amilyen regrutakorukban volt, mert az esztendők során munkára, gyaloglásra, ácsorgásra használták. És az sem tetszik, hogy a mai cipők szinte már csakis olyan anyagokból készülnek, amilyen anyag ezelőtt két három évtizeddel még teljesen idegen volt a cipőipartól. Ma már nem idegen, de annál egészségtelenebb.

Lehet, hogy mezítláb fogok karácsonyozni? Szilveszterezni pedig tú4