A Hét 1987/2 (32. évfolyam, 27-52. szám)

1987-07-17 / 29. szám

benne, az Molnár Ferenc figurateremtő ereje. Alakjai jellegzetesek, egyéniek, megkülönböztethetők, tisztán és hitelesen megformálhatóak. Úgy érzem, adott esetben már csak a fölkínált szereplehetöségekért is érdemes eljátszani e darabot. A Mateszban Horváth Lajos állította színpadra a Dbktor urat, aki hadat üzenve holmiféle mondvacsinált modemkedésnek, nem kívánt a'groteszk látszatában tetszelegni; a bevezető és a zárókép kiötlésével mindössze idézőjelbe tette a produkciót. Ez nem is lenne baj, csakhogy miközben , — okkal — nem akart gúnyolódni a játék fölött, a sajátosan eredeti Molnár Ferenc-i matériát sem erősítette fel eléggé. Biztos érzékkel őrzi ugyan a bohózati fordulatokat, de az író által ábrázolt életforma és jellemrajz mélyben rejlő komikuma — ami azért lelke ennek a darabnak — alig észlelhető. Ennek következménye, hogy a múltba süllyedt világ fölötti természetes önirónia sem érvényesül következetesen, amit egyebek között az is jelez, hogy az első és a második felvonás végén a rendező egyszerűen elfelejti kitenni azt a bizonyos távolságjelzö idézőjelet; mindhárom felvonást viszont „macskakörömből" indítja. Itt jegyzem meg azt is, hogy mind a kedvvel játszó művészek, mind a kissé hosszú előadás közönsége mindenképpen nyerhetne egy hozzáértő dramaturgiai beavatkozással, ami zavartalanabbá tenné a produkció élvezhetőségét.

Ennyi a kifogás, lényegében egyetlen szóval sem több, hiszen a közönség végső soron így is remekül szórakozik. A cselekmény kibontakozása és a mulatságos szituációk felszikrázása közben a pesti ügyvéd: Sárkány doktor úr forgalmas, kellemes látványt nyújtó és színpadilag jól funkcionáló otthonában (a díszleteket Platzner Tibor tervezte, s végre élni tudott az új székház nagyobb színpadának térbeli lehetőségeivel) ütemesen robbannak a szóviccek, elevenen hatnak az íróilag jól kigondolt egérfogó-szituációk, miközben többé-kevésbé a néző figyelmét is lekötni képes kettős életet élnek a házban megfordulók. A legváltozatosabbat kétségtelenül a másfél tucatnyi lopásért elítélt, enyveskezű nímandként betoppanó Puzsér, aki a jólszituált emberek előkelő modorú kifosztója. Boráros Imre lendületesen, bölcs humorral, mindenkit lefegyverző kedvességgel, természetességgel és magabiztosan éneklő táncoskomikusként is jeleskedve játszsza el a könnyű pénzszerzés szakavatott szélhámoskirályának távolról sem egysíkú figuráját. Kitűnő társa ebben a színészi eszközökkel okosan gazdálkodó Turner Zsigmond, aki mulatságosan Ízléses paródiaként éli meg Cseresznyés férfiőrületét. A címszerepet az énekhangjával is bánni tudó Bugár Gáspár kapta, s bizony hosszabb idő után öröm öt ismét fontos szerepben látni. A pásztorórákra éhes Sárkányné figurájában megbízhatóan érvényesül Cs. Tóth Erzsébet karakterizáló készsége, de sűrűn ismétlődő bábszerű tipegését hibás rendezői instrukciónak tartom. Szentpétery Ari könynyed rutinnal viseli és szellemes játékötletekkel gazdagítja Marosiné figuráját. Pőthe István játéka talpraesett színészi eleganciáról árulkodik a rendőrtiszt, Csató szerepében. A szobalány figurájában Németh Ica érzékletesen teremti meg a kiszolgáltatottság és a szentimentális kacérság egyensúlyát. Kidolgozott, szociális érzékenységet sejtető alakítás az övé. Igazságtalan lennék, ha nem említeném, hogy az előadás többi szereplője: Benes Ildikó (Lenke), Ropog József (Bertalan), Bugár Béla (Földrajztanár), Tóth László (Igazgató), Bajcsi Lajos és Vörös Lajos (rendőrök) is szellemes, precíz figuraépítésre törekszik. Külön szót érdemel a Zsákovics László vezette négytagú zenekar is.

E kvartettnek nem kis érdeme van abban, hogy a Doktor úr komáromi bemutatója zajos tetszést arató, telt házakat vonzó előadássá kerekedett.

Úgy tűnik. Molnár Ferenc bohózata a következő évad egyik mozdonydarabja lesz. Ha már a színház, a szórakoztatás és a közönség háromszögében így mennek a világ dolgai, nincs ebben semmi kivetnivaló. Viszont a rendezőnek szigorral, a színészeknek önfegyelemmel kell majd ügyelniük arra, hogy a Doktor úr — a nemtudomhányadik előadáson — nehogy ripacskodással teli smoncává laposodjon.

MIKLÓSI PÉTER

Fotó: Szűcs Jenő

komponált, természetesen ezek nagy részét első alkotói korszakában, amikor kimondottan a szórakoztató ipar foglalkoztatta. A szerzemények többnyire valamilyen musical-hez készültek, amelynek Gershwin társszerzője volt. Kár lenne ezeknek a bugyuta zenés játékoknak még a címeit is felsorolni; maga Gershwin is érezte, hogy nem erre hivatott. Mindazonáltal tudta, hogy az amerikai életet, azt a nagy lüktetést és nyüzsgést, ami az európai embert egyszerűen elszédíti, csakis olyan zenével lehet hitelesen kifejezni, amely tele van ritmussal, temperamentummal, s az amerikai népzenéből, a nyomornegyedek, a külvárosok zenéjéből táplálkozik. Ez a felismerés volt az ö nagy felfedezése, s hogy ezt néhány művében valóra is tudta váltani — ez lett az elévülhetetlen érdeme. A daloktól fokozatosan eljutott a blues-hoz és a jazzhez, a zongoraimprovizációktól a világhírűvé vált szimfonikus művekhez (mint pl. a Kék rapszódia, F-dúr zongoraverseny. Egy amerikai Párizsban) s a primitív daljátékoktól az operáig. A néger környezetben játszódó egyszerre humoros és tragikus Porgy és Bess c. operáját a zenetörténészek föművének tartják, s joggal. A történet alapjául szolgáló regény megjelenésekor sikert aratott, de Gershwin zenéje nélkül aligha maradt volna akár egy fikarcnyi esélye is a fennmaradásra. Nincs még egy huszadik századi opera, amelynek dallamait annyian ismernék és dúdolgatnák, mint éppen ez. Gershwin nem idealizálja hőseit, nem úgy kíván rokonszenvet ébreszteni a négerek iránt, hogy angyaloknak mutatja őket. Közöttük is akadnak elvetemült gyilkosok és jellemtelen ügyeskedők, de becsületes, érző szívű és dolgos emberek is, akiknek ugyanúgy vannak álmaik mint a fehéreknek, s ugyanúgy szeretnének boldogok lenni. A nyomorék Porgy és a magára maradt Bess szerelme épp azért nem érhet révbe, mert a világ olyan, amilyen, az embernek magának kell kiharcolnia a boldogságát, csodára hiába is várna.

George Gershwint a siker csúcsán, nagy tervek megvalósításán fáradozva támadta meg a gyilkos kór, az agytumor és 1937. július 11 -én végzett vele. A zuhogó esőben sokezren kísérték koporsóját, a gyászszertartáson a Kék rapszódia zenéje szólt...

LACZA TIHAMÉR

KIEGSŰNKAMWEnA

BÁLINT GYÖRGY

A szavak felkelése

Azt álmodtam, hogy a szavak felkeltek és kivonultak, mint egykor Róma elégedetlen népe, a Szent Hegyre. Előzőleg már jó ideje forrongott az egész szótár, sisteregve és zizegve panaszolták el sérelmeiket a szavak, úgyhogy majdnem felébredtem. Dühös szavalókórusba tömörültek és ilyen szöveggel verték fel a csendet:

— Gyalázat! Napról napra jobban bántalmaznak minket! Elcsépelnek, kiforgatnak eredeti jelentésünkből. Egyre jobban kopunk, már egészen laposak vagyunk, és ha ezt tovább tűrjük, holnapra már nem lesz semmi értelmünk!

— Jó, hogy engem említenek! — kiáltott most közbe élesen az „értelem" szó. — Velem történik a legnagyobb igazságtalanság. Minden zagyva szajkó az ajkára vesz; minduntalan használnak, méghozzá a legaljasabb célokra. Higgyék el, uraim, hogy nekem már régóta semmi értelmem, és ez, lássák be, az én szakmámban végzetes.

— Igaza vanl — zúgta rá a szavalókórus. — Mások is ezt mondják. „Szellem" nevű kollégánk is panaszkodik: úgy helybenhagyták, hogy már nem is szellemnek érzi magát, hanem hazajáró kísértetnek, amiben senki sem hisz többé komolyan. A „szeretni" ige zokogva fenyegetödzik, hogy öngyilkos lesz, mert nem bírja már a rengeteg visszaélést. Olyan gyalázatos módon használják fel a leggyanúsabb érdekek szolgálatában, hogy folyton émelyeg a szógyöke. Legtöbb igénket hasonló sérelmek érik: szégyenteljesen ragozzák őket. Ami pedig a főneveket illeti, ezeket teherhordásra használják fel. Olyan fogalmakat kell cipelniük, amelyekhez semmi közük nincs.

A jelzők örjöngenek a felháborodástól, mert a piszkos munkában elvesztették, a színüket, és most már mindegyik egyforma szürke. Rossz írók. tudatlan kereskedelmi levelezők és gálád szónokok állati sorban tartanak bennünket. Hülyeségüket és gonoszságukat kell folyton szolgálnunk. Hát ezért elünk? Ezért viseljük legszebb képzőinket? Ezért fejlődtünk évezredeken át kőbaltás, szőrös testű indulatszavakból intelligens, tiszta, magasrendű kifejezőeszközökké?

— És ezért kellett minket elvonni? — hördültek fel fájdalmasan az elvont szavak.

Percről percre nőtt a zendülő szavak izgalma. Lázas agitátorok futkostak lapról lapra: a kötőszavak, melyeket a legtöbb sérelem ért. Az „és" szenvedélyesen rázta öklét, és tőle teljesen szokatlan, drámai pátosszal fogadkozott, hogy soha többé nem fog olyan fogalmakat összekötni, amelyek egyáltalában nem tartoznak össze.

— Nem leszek többé bűnrészese a világcsalásnak! — süvöltötte, és szerény társa, a néma kötőjel helyeslőén bólintott.

— Én is abbahagyom a munkát! — ordította magából kikelve a „de". — Ezentúl ott fejezem ki az ellentétet, ahol nekem tetszik. Mért kell például azt mondanom: „Szegény, de becsületes" — mért nem mondhatom néha ezt: „Gazdag, de becsületes?"

A feldúlt kötőszavak mellett a ragok szították leghevesebben a felkelést. Ezek sajnos csak dadogni tudnak, és így elég nehezen panaszolták el sérelmeiket. Az fájt nekik a legjobban, hogy tévesen alkalmazzák őket, például így: „A népnek" — holott az igazság ez: „A néptől." A határozók is kivették részüket a mozgalomból, szokott határozottságukkal. Egyre fenyegetőbben zúgott a szavak beláthatatlan tömege. Hullámzott, kavargott ez a tömeg, de egyre céltudatosabb ritmust, egyre egyenesebb irányt kapott a mozgása. Végül aztán feltartóztathatatlan menetben indultak el a felkelő szavak egy ismeretlen célpont felé. Percek alatt elnéptelenedett a szótár: csak néhány, magával tehetetlen agg maradt a helyén, mint például a „hehezet", a „sajátképpen" és a „mértékhitelesítés" vagy egy-egy szerencsétlen torzszülött, mint mondjuk a „géperejű bérkocsi". Az emberek körében hamarosan észrevehetővé váltak a lázadás következményei. Tehetetlenül kapkodtak és tátogtak, és nem tudtak rendesen hazudni, halandzsázni, csalni és népszerű olvasmányokat szerkeszteni. Később már rabolni és gyilkolni is alig tudtak, mert fejlett, differenciált világukban ez sem lehetséges szavak nélkül. Így azután meglepően rövid idő alatt összeomlott az egész civilizáció.

A szavak pedig ismeretlen, új hazájukban boldogan és szabadon éltek, elfelejtették a sanyarúság és a gyalázat éveit, gazdag és mély értelmet teremtettek maguknak, saját lelkiismeretük szerint, és egészen újszerű, színes és dallamos ragokkal gyarapodtak. Még ma is élnek, ha fel nem ébredtem volna.

A múlt heti számunkban közölt NYELVI TOTÓ megoldása

Az a) válasz a helyes, a dátumot tehát így kellett volna írni: május 28-án. Más sorszámnevek után azonban pontot teszünk, például: A mi versenyzőnk csak a 6.-nak futott be a célba; A fiam a 8.-ba jár; A Duna utca 4.-ben lakunk.

A második magyarázattal kapcsolatban álljon itt a helyesírási szabályzatnak a kérdést érintő szakasza: „Azokat a közneveket névmásokat és névmási szerepű hátározószókat, melyek a felszólított személyre vonatkoznak, szöveg belsejében általában kisbetűvel kezdjük : Légy szíves, barátom, látogass meg minket! Arra kérem (a) tanácselnök elvtársat, szíveskedjék ügyemet kedvezően elbírálni. Bárcsak itt lehetnél te is! Valószínűleg önöket is érdekük fejlesztési terveink. Örökké hálás

leszek neked a segítségedért. Melegen érdeklődött utánatok. Stb. Fokozott tisztelet kifejezésére azonban az ilyen esetekben nagybetű is alkalmazható: Szeretném, Apám, ha nem értene félre. A legfőbb érdem az Önöké. Szeretnék mindig Veled lenni. Stb. (A magyar helyesírás szabályai, 11. kiadás, 149. pont) A kisbetűs írásmód tehát nem helytelen.

Felhívjuk azonban a figyelmet arra, hogy a szlovákban a megszólítást nagybetűvel írjuk: Ty. Vy, Vás stb.

A Hét 22. és 24. számában közölt Nyelvi totó helyes megfejtői közül Póda Zsuzsanna dunaszerdahelyi (Dunajská Streda) és Pál Ildikó vágselyei (Sara) olvasónk részesült könyvjutalomban.

11