A Hét 1987/2 (32. évfolyam, 27-52. szám)

1987-07-17 / 29. szám

nem szégyellem, így bevallom: engem a revü nem tud lenyűgözni. Szerencsére ebből semmiféle problémám nem származik, mert mindig szabadon dönthetek abban, hogy elmegyek-e revűszínházba vagy sem, kikapcsolom-e a televíziót vagy sem, amikor ilyesmit mutogatnak. Vagy másfél évtizeddel ezelőtt mégis elmentem egy revűszínházba, méghozzá a világ legnagyobbikának mondott Takarazukába, ahol egyszerre tudnak színpadra állítani ezerkétszáz táncosnőt — de ha csak a felét, az is rengeteg. Mentem, mert vittek. Nem tehettem mást, hiszen csoporthoz szegődött turista voltam akkor Tokióban, s Takarazuka a kötelező programhoz tartozott. Szerencsére az már nem volt kötelező, hogy végig is nézzem a lábukat egyszerre emelgető görlök seregét, így aztán az előadás végéig a revűszínház épülete előtt várhattam meg a műsor végén lelkesedve kiözönlő útitársaimat. Azt hiszem, az idő alatt jöttem rá végérvényesen, hogy nemcsak nem szeretem, hanem egyenesen utálom a revűt lévén az csupán idomítás kérdése.

Én tehát egy revüellenes ember vagyok. Mitagadás, a teljes igazság ennél is több, hiszen a lelkem mélyén némi általános táncellenség is honol, de gyanítom, mindez csak azért van, mert jómagam táncolni végképpen nem tudok. Különben mivel

nükre lehetett volna. Az indoklást lásd föntebb.

Az értelmes beszédnél előttem nincs lefegyverzőbb. Márpedig ez a „táncbe széd" értelmes volt, mert amit közölt, s ahogy közölte, az sem a gondolattól, sem a szenvedélytől nem tudott, mert nem is akart eltávolodni. Ezt az elvet annak ellenére is sikerült tartani, hogy az alapvető művészi elképzelés némi formabontónak tetsző eszközökkel valósult meg. Először is: nem ragaszkodott sem az archaikus, a hiteles forrásanyag szentségéhez, sem a néptáncban éppen honos szakmai állásfoglalások valamelyikéhez, sőt még csak vitázni sem akart azokkal. Varga Ervin, a Szőttes koreográfusa és művészeti vezetője ugyanis tudta, hogy mit akar táncban megfogalmazni, és miért. Mielőtt ennek megvalósításába belekezdett, nyilván azt is tisztázta önmagával, hogy ez egyedül akkor sikerülhet a saját elképzelése szerint, ha sem a tánc gyakorlatában, sem annak elméletében honos dogmákhoz nem fog ragaszkodni. De vitézkedni sem állt szándékában, mi több, még csak versengeni sem. Gondolom, ez nem nagyképűségből. ellenkezőleg — a szerénységéből ered, egyfajta érzelmi engedékenységből, aminek viszont semmi köze nincs a

kishitűséghez. Felteszem, hogy a szakmai erények evidens voltán túlmenően ez a lélektani háttér jócskán belejátszik a siker magyarázatába. Az említett formabontás csupán látszólagos, nemkülönben az is, amit pontosabb azonosítás híján stilizálásnak sejtünk.

Úgy gondolom, hogy az örökségként ránk maradt népi táncok mindig egy-egy érzés, valamilyen emberi, közösségi állapot spontán megfogalmazásának foghatók fel. Igazi ösállapotukról a tánctörténet tudományának sem lehetnek igazán pontos adatai, hiszen e táncok születésének idejében még nem volt tánctudomány, s ami akkor született, az jó és rossz irányban sokat módosult az idők során. Lehet, hogy mindez laikus tévedés. Annyi azonban bizonyos, hogy a nép táncának bölcsője csakis egy adott életforma körülményei között jöhetett létre olyannak, amilyennek ma a leghitelesebb népi táncot felfoghatjuk. Az idők során mindez sokféle módosuláson ment által, kivált az újabb időkben, amikor igencsak eltávolodott attól, ami régen lehetett. Ezt korrigálandó jött létre a táncház-mozgalom értékmentő kultusza, mely nem véletlenül fordult elsősorban a Romániában élő magyarság tánckincse felé, ahol talán még ma is születhetnének táncok, népdalok.

Varga Ervin tudta: ahogy népdalt, úgy néptáncot sem teremthet. Érzéseinek,

igazolódott, hogy a legkézenfekvőbb módszert választotta, nevezetesen azt, hogy a Szőttes bemutatóját megelőző próbák során hagyta érvényesülni a táncosok spontán megnyilvánulásait, hagyta érvényesülni a mozdulatok törvényszerű építkezésének mechanizmusát, nemkülönben pedig azt, hogy a táncosok adott érzelmi állapota meg is fogalmazódjék. Látszólag ez azt is jelenthetné, hogy „mesterségesen" teremtett egyfajta „spontán" állapotot; hogy szimulálni próbálta a régi idők táncot termő helyzeteit és érzéseit.

Csakhogy nem ez történt. Mert ha így cselekszik, annak bombasztikus kudarc lett volna a vége. A valóság viszont az, hogy a Szőttes legújabb bemutatója példátlan siker lett.

Őszintén remélem, hogy a leírtak alapján már sejthető a siker magyarázata is. Megfogalmazni nem könnyű, de azért vágjunk bele: olyan táncosok táncolták el önmagukat és saját mindennapi érzelmeiket, gondolataikat, akik a néptánc állandó vonzáskörében a tánc anyanyelvének ismeretében és szeretetében felismerték, hogy ők nemcsak koreográfiái utasítások végrehajtására képesek, hanem sokkal többre is annál. Hogy saját bőrükben maradva is van „eltáncolnivalójuk" — mert

magyarázhatnám magamnak, hogy az el múlt huszonöt esztendő során nem egyszer tapsoltam lelkesen hazai és külhoni néptáncosainknak, elmentem a másfél évtizede indult táncházmozgalom budapesti klubjaiba, láttam Béjart, Gades és Markó Iván együttesét, nemkülönben pedig a tőlem állandó karnyújtásnyi távolságra dolgozó Szőttes eddigi bemutatóit.

Láttam tehát a Szőttes legutolsó bemutatóját is, a Nyugtalan ének című produkciót. aminek apropóján a jelen sorok is íródnak. Hogy miért kezdem mégis a tízezer kilométernyire levő Takarazukánál? Azért, hogy érzékelhetővé tegyem: az alábbiakban egy olyan ember lelkesedése fogalmazódik, akiben most végérvényesen feloldódott holmi táncellenes indulat — bár revű és paraszttánc között eddig is tudott némi különbséget tenni. E lelkesedés a továbbiakban sem tekinthető általánosnak, mi több: igen is szelektív. E lelkesedés ugyanis a Szőttesnek szól.

Hadd kezdjem rögtön az egyszerű okkal: hozzám még táncban ilyen érthető nyelven nem beszélt senki. Lehet, hogy a hiba az én készülékemben van, mert befészkelte magát némi elfogultság e készülékbe. Gyanítom: nem sok. Ezt abból tunyos kosztümök, tehát népviselet nélkül, fekete-fehér, egyszerű, akár utcainak is mondható ruhákban tartottak varázslat alatt egy zsúfolt nézőteret, ahol sem az egyszerű néző, sem a szakmát képviselő széksorban helyetfoglalók nem annak eldöntését tartották fontosnak, hogy most vajon néptáncbemutatót vagy táncszínházi produkciót láttak-e — hanem e varázslatos este titkával voltak inkább eldom, hogy az elfogultságnak a készülék- gondolatainak kifejezésére nem találta al- mondanivalójuk van. Ennek megfogalma- foglalva. Nem könnyű e titok megfejtése.

ben nem sok helye maradhatott, mert a kalmasnak a stilizálást, mint ahogy azt zása tiszta gondolatra, jó dramaturgiára, de aligha lehet valakinek kétsége afelől.

helyet már korábban elfoglalta mindaz, sem, hogy a néptánc jelrendszerének há- kitűnő táncosokra és a pályájának eddig hogy egy példátlanul szép, szenvedélyeamivel az előadás során feltöltödtem. El- tat fordítson. Már a produkcióból is sejt- csúcsteljesítményét nyújtó Varga Ervinre sen, ugyanakkor kidolgozottan. letisztulfogultságom, előítéletem inkább az eile- hető volt, majd a rákérdezéskor be is épült. Rövid harmincnyolc percben, látvá- tan előadott képi szimfóniát láthattunk.

12