A Hét 1987/2 (32. évfolyam, 27-52. szám)
1987-07-17 / 29. szám
A Doktor úr a Mateszban • Szezonzárás — zenés bohózattal Mi kell a közönségnek? Cs. Tóth Erzsébet és Boráros Imre a Doktor úr egyik jelenetében A jelenleg már lezártnak tekintendő 86/ 87-es évadban egyesek aggályoskodva, mások inkább csak kíváncsian figyelték a komáromi (Komámo) épületavató után új utat járni igyekvő Magyar Területi Színházat: vajon a másfajta igényekkel fellépő, másfajta műsortervvel dolgozó társulat vezetősége, nomeg az újszerű feltételek visszaédesgetik-e a közönséget, amely bizony az utóbbi esztendőkben játékszínünk nyugat-szlovákiai együttesét sem kényeztette el különösebb rokonszenvével. Mindennek tudatában aligha szorul bővebb okfejtésre, hogy a tavasz derekán miért került színházunk repertoárjára a „Facia Negra", tehát Jókai Mór: Szegény gazdagok című regényének dramatizált változata ; évadzáró darabként pedig Molnár Ferenc 1902-ben irt, könnyed, szellemes, fölényes színpadi bravúrral készült vígjátéka, a Doktor úr. Még pontosabban annak az a változata, amelynek zenéjét Zerkovitz Béla szerezte, átdolgozóként és versszerzöként pedig Kellér Dezső neve olvasható a színlapon .. . Tény, hogy ez a két premier egynémely tételt már az első körben bizonyít. Például azt, hogy a Matesz komáromi együttese ugyan nem akar profilt cserélni, ám a jövőben lényegesen több szórakoztató jellegű színmű bemutatására vállalkozik. Vagy például azt. hogy a vidámító színjátszást lehet ízléses humorral és a magyar irodalom drámai örökségére építve művelni. Igaz, nem az efféle könnyebb színművek képezik majd színházunk műsortervének gerincét; de manapság azt sem tagadja már senki, hogy a jó színvonalon produkált, szórakoztató jellegű előadás szintén elfogadható — és minden bizonnyal a nézők részére is tetsző színfoltja lehet egy-egy színi évadnak. Ebből a szemszögből vizsgálódva szent meggyőződésem, hogy a Matesz komáromi színésztruppjának évadzáró bemutatója nem akar egyebet, csupán felhőtlenül szórakoztatni. Ráadásul, egyfajta újkeletű hagyományt is folytat azzal, hogy a dramaturgia szezonzáró bemutatóként zenés darabot választott. Nyilván nem esztétikai szempontból (ha ebből az irányból közelítenénk a Doktor úrhoz, aligha találnánk mentséget a darabválasztásral), hanem valamiféle szociológiai és gazdasági szükségszerűségből. Manapság ugyanis a nagyközönség szinte elemi erővel kívánja, hogy szórakoztassák, s erre a kétségtelen igényre egy tájoló társulatnak a köszínházaknál is sűrűbben kell tekintettel lennie. Az érem másik oldalát tekintve viszont jó lenne eltöprengeni azon, hogy a publikum zöme vajon miért élvezeti cikként óhajtja csak a színházat; s vajon miért épp napjaink színházában élik reneszánszukat a századforduló és az azt követő esztendők félklasszikusai ?! A Doktor úr bemutatóján érdekes (és érdemes) volt megfigyelni, hogy milyen váratlan helyeken tört ki a taps; hogy a boldogság állapotába került publikum milyen nagyon akarta a sikert. El kell(ene) gondolkodni mindennek szélesebb összefüggésekben keresendő okán; de azon is, vajon a század elejéről származó darabok szerzői iránti adósságainkat törlesztjük-e csupán, avagy ezeknek a színdaraboknak szellemisége ott kísért ma is a polgárházakban — mégha azokat nemrég épült egy-két szintes otthonoknak, vagy lakótelepi háromszobásnak nevezik is ... Tudom, az eladósorba került, hozomány nélküli lányok, az üzletek pénztárgépeinél ülő elvált asszonyok nem angolkisasszonyoknál nevelkedtek, ám a „jó fejek" és a „menő hapsik" nyújtotta anyagi jólétről álmodozva az életeszményeik és romantikus életcéljaik jobbára rokonok a századfordulós színdarabok szereplőinek gondolataival. Ez nem bűn, hanem puszta tény, ami bizonyos értelemben indokolni látszik az akkori idők békebeli környezetében játszódó darabok alkalomadtán vállalt feltámasztásának igényét. A Magyar Területi Színházban ilyen nekirugaszkodás Molnár Ferenc vígjátékának komáromi színrevitele. A világszerte tisztelt szerző darabja szabályosan írt színmű. Sem naiv bája, sem látszólagos társadalombirálata nem emeli kora leglényegesebb színpadi alkotásai közé. Ha ugyanis lenne valamiféle megfogható társadalomkritikai éle, azt a kiegyező hangulatú, boldog vég rózsaszínné tett indulata amúgy is semlegesíti. Ami viszont így is fellelhető GEORGE GERSHWIN (1898—1937) Az európai ember — valljuk be őszintén! — még ma is igen keveset tud az amerikai komolyzenéről. Legföljebb egy-két név, néhány dallam és cím él a köztudatban. Egyesek szerint az amerikai zene nem elég eredeti, mások szerint nem elég komoly. Ami pedig eredeti, az nem komoly, hiszen a jazz és a blues nem való páholyos hangversenytermekbe, a magára valamit is adó zeneértö nem fog önfeledten tapsolni holmi analfabéta, kottát sem ismerő utcai zenészeknek. Persze akadnak, akik hajlandók elismerni, hogy azért egy-két jó muzsikus ott is található. Egyik zeneértö ismerősöm még dicsérő szavakra is ragadtatta magát, valahogy Így: „Remek karmester az a Bernstein, csak ne akarna minden áron zenét is komponálni!" Amikor George Gershwinről kérdeztem, megvetően legyintett, s csak annyit mondott: dilettáns. Ennyi előítélet és tájékozatlanság láttán bizony nehéz elhitetni a beavatatlanokkal, hogy az amerikai komolyzene mégiscsak létezik, s nemcsak kitűnő előadóművészek, hanem remek zeneszerzők is élnek ott, akikben épp az a tiszteletre méltó, hogy tudatosan nem európai indíttatású, hanem jellegzetesen amerikai zenét komponálnak. Közéjük tartozott az ötven évvel ezelőtt 39 éves korában elhunyt George Gershwin is, akit némi túlzással a XX. századi amerikai komolyzene megteremtőjének neveznek. Gershwin szülei az 1890-es évek elején telepedtek le Amerikában. A cári Oroszországból érkeztek, a jobb megélhetés reményében, s noha nélkülözniük soha nem kellett. életüket a nagyvárosi szegénynegyedek közelében élték, s gyermekeik is az utcán nevelkedtek. Különösen a másodszülött fiú, George csatangolt ott sokat, aminek természetesen a tanulás látta kárát, s ha a cipészmester apát megkérdezték volna afelől, mi a terve a fiával, aligha válaszolt volna mást, mint hogy a suszter maradjon a kaptafánál. Legendaként emlegetik, de talán igaz, hogy a kis George Dvorák Humoreszkjének hatására (amit véletlenül hallott meg az utcán, zuhogó esőben) kezdett el foglalkozni a zenével. Épp az idő tájt került a házba egy zongora is — a férjénél ambíciózusabb és műveltebb Gershwinné a legidősebb fiúnak szánta —, s mindenki nagy ámulatára az addig állandóan csavargó George-ot még bottal sem lehetett elkergetni mellőle. Mindenféle zenetanárok — rosszak és még roszszabbak — foglalkoztak a fiúval, végül egy tüdőbeteg fiatalember, bizonyos Charles Hambitzer vette kezelésbe, s nemcsak helyrerakta azt, amit az előző tanárok elrontottak, hanem még tisztességesen meg is tanította őt zongorázni. Nagynénjének Így irt a 16 éves George-ról: „Van egy új tanítványom, aki kétségkívül — zseni. Egészen belebolondult a zenébe, alig tudja kivárni, hogy órára jöhessen. Sohasem nézi az időt. Nagyon szeretne ezekkel a modern zagyvaságokkal, jazzel stb. foglalkozni, de egyelőre még nem engedtem Azt akarom, hogy először szilárd alapot kapjorTa klasszikus zene tanulmányozásával." Gershwin fokozatosan megismerkedik a klasszikus, romantikus és az impresszionista európai zeneszerzők műveivel (alig 16 évesen már Debussyt és Ravelt játszotta), de nem tudott és nem is akart elszakadni a „modern zagyvaságok"-tól, a jazztől, a bluestól, a kávéházi zenekarok slágereitől. Állítólag azt mondta egyszer Hambitzernek: „Ez az igazi amerikai zene. így kell az amerikaiaknak komponálni, és ilyen zenét szeretnék én is írni!" Kezdetben mégsem ilyeneket irt. Hogy pénzt keressen, különféle bárokban és lokálokban lépett fel zongoristaként, s közben a népszerű „song"-ok mintájára ő is egyszerű kis dalocskákat, érzelmes melódiákat fabrikált, amelyekből 12 egy tucat. Ekkor tájt tűnt fel viszont Irving Berlin (szintén oroszországi bevándorló) ritmikus szerzeményeivel, amelyek közül az Alexander's Ragtime Band még ma is gyakran hallható. Gershwint magával ragadt ez a muzsika, s új tanára, Kilényi Ede sem beszélte le róla, mert azt tartotta, hogy legyen az ember valamiképpen népszerű, akkor a komoly darabjait is el tudja fogadtatni. Gershwin élete végéig mintegy 700 dalt 10
