A Hét 1987/2 (32. évfolyam, 27-52. szám)
1987-12-04 / 49. szám
ra, élete számbavételére. Persze, mindehhez | rengeteg érzék és tapintat kell! — Egy orvos meg tudja szokni a halál | gondolatát ? — Inkább csak tudomásul venni, hiszen benne is, páciensében is inkább az életösztön munkál. Ezért az őszinte szót sem szabad túlzásba vinni, nehogy a beteg stresszben töltse hátralévő idejét. Egyetlen betegben sem szabad azt az érzést ébresztenünk, hogy adott körülmények közt az orvos megfoszthatja őt életétől. Ráadásul az emberek sokszor szinte kérik, hogy csapják be őket, mert annyira ragaszkodnak az élethez. Ezért ha egy menthetetlennek tűnő esetben csak j öt százalék esély kínálkozik az életben tar- j táshoz, meg kell kísérteni mindent, különö- j sen, ha fiatal az illető. Mindig az orvosilag j megítélhető jó érdekében kell dolgozni, hi- j szén egy-egy konkrét, egyedi problémát ] mindig könnyebb megoldani, mint az élet és | halál kérdéseire általános érvényű feleletet j adni. Az aneszteziológia és az intenzív terá- ! pia kutatásainak fő eredményeit sem szabad ] csupán a klinikákra kerülő páciensek sorsá- j ban látni, hanem abban a tudományos fejlő- j désben, amely egész orvosi szemléletünket ' alakítja és a további, talán sokkal eredmé- j nyesebb orvosi munka lehetőségét fejleszti ki. Természetesen, mindenki számára. Figyelem a fiatal szakorvos meditációra j késztető szavait, s nekem akaratlanul is még I egy hippokratészi mondás jut eszembe. A j híres görög orvos szerint: „A tudomány végtelen, az élet rövid, az alkalom múlandó, a j tapasztalat csalóka, az ítélet nehéz." Valóban nehéz. Egy eset az elmúlt napok krónikájából: egy fiatalasszony frontális ütközés következtében úgy zuhant ki a személygépkocsi ablakán, hogy az üveg átvágta bal oldalon a nyakát, az inakat, az izmokat, a fö ütőeret. Hála egy hirtelen keletkezett vérrögnek nem vérzett el a helyszínen, és a mentők sokkos állapotban a baleseti klinikára szállíthatták, ahol elsőként a pácienshez hívott aneszteziológus vette kezelésbe. A véletlen összjátéka, hogy az élethalálharc néhány közérdekű kérdéséről most én is éppen ezzel a doktorral társalgók. — Bizonyos, hogy a legtöbben a betegágyon tudatosítják az egészség igazi értékét. Az emberek zöme addig fatalista, ameddig kockázat nélkül az lehet. Illetve ameddig ez a kockázat csupán eszmei. Veszélyesen vezetnek, beugranak a jéghideg vízbe, alkohollal, cigarettával roncsolják a szervezetüket. Megfontoltabban gondolkodni, küzdeni az életért viszont itt tanulnak meg. nemegyszer bizony ijesztő izgalmak árán. Siker esetén a páciens és az orvosai együtt örülhetnek, hiszen mondjuk visszahozni valakit a klinikai halálból — ez csapatmunka a javából. Balsiker esetén viszont a párbeszéd rendszerint | egyszemélyes. Önmagunktól kérdezzük, vajon megtettünk-e minden tőlünk telhetőt. Az egymásrautaltság itt annyira nyilvánvaló, hogy senki sem blöffölhet. Az orvos igyekszik, a páciens pedig még elaltatás előtt is kérdez. — Mit? — Azt, hogy hogyan ébred majd ... — És mi a válasz? — Mindin megnyugtató. Mert annak felelőssége, hogy leállíthatjuk a beteg légzését, elvehetjük a tudatát, átmenetileg kikapcsolhatjuk a szive dobogását, együtt jár azzal is, hogy mindezt vissza is tudjuk fordítani. MIKLÓSI PETER A HUSZONÖTÖDIK ARANYÉREM Bottlik László, a huszonötszörös csehszlovák bajnok a CH Kosice edzője valószínűleg a felszabadulás utáni hazai vízilabda sport legsikeresebb egyénisége. Mint játékos is rendre nyerte az aranyérmeket a ligában, száznegyvennyolcszor szerepelt a válogatottban, sőt annak kapitánya is volt. Aztán belőle is edző lett, már csak azért is, mert testnevelés szakot végzett a főiskolán, s nem akart hátat fordítani nagy szenvedélyének. A negyvenöt éves Bottlik ma egy személyben a nemzeti hetes és a bajnokcsapat mestere; négyféle országos sportkitüntetés birtokosa, a kassai vízilabdázás hagyományainak őrzője és továbbfejlesztője. Irodája a sok nagy csatát látott Kirov utcai harminchármas medence lelátójáról nyílik: — Az én pályafutásom is itt kezdődött, ebben az uszodában. Mint a legtöbb kassai srácot, engem is minden érdekelt, fociztam, úsztam. 1953-ban, tizenegy évesen kezdtem el a Lokomotívában úszni — ebből az együttesből lett a későbbi Jednota, majd a CH. Városunkban szokássá vált, hogy aki úszott, az vízilabdázott is. Szerettük a labdát valamennyien, én is, így kerültem be az egyik utánpótlás csapatba. Akkoriban ugyanis hat volt belőlük! Rangadókat vívtunk egymással, a díj a Téglássy papa által felajánlott tábla csoki volt. 1956-ban már nyilvánvalóvá vált, jó kis ificsapat bontogatja nálunk szárnyait. Szlovákiai, majd csehszlovák bajnokok lettünk — én eleinte tartalék voltam. Az akkoriak — Kladek, Sokol, Reinovszky, a két Csop, Reczer, Köglovich és a többiek később a felnőttek között is megszerezték az elsőséget. — Elgondolkodtató, hogy ezekben az években nagyobb volt az érdeklődés a póló iránt a városban, mint mostanában, amikor sorozatban nyeritek a bajnokságokat. Mi ennek a magyarázata? — Talán éppen ez: akkor szorosabb mérkőzéseket, nagyobb csatákat vívtunk. A közönség egy része talán ezt is elvárta a ligától. A pólót akkoriban nagyon értette és szerette a szurkolók serege! Emlékszem, amikor 1956-ban itt járt a moszkvai Dinamo, le kellett zárni az utcát a rendkívüli érdeklődés, a zsúfoltság miatt! Vagy négyezer ember jött össze, sokan a fákról élvezték a küzdelmet. — Hogy alakult ki az aranycsapat, az a társaság, amely aztán sorozatban nyerte a bajnokságokat? — Azt hiszem, ebben kimagasló érdemei vannak Stiavnyicky Bertalannak, aki az ország legjobb szakemberévé nőtte ki magát, sőt éveken át Kubában is nagyon sikeresen tevékenykedett. 1961-ben rosszabb gólaránnyal még másodikok lettünk, akkor még Jednota Kosice néven. A következő esztendőben mentünk át a CH-ba, s ez egyben a jobb felkészülési lehetőségeket is jelentette. Ekkor kaparintottuk meg első országos bajnoki címünket. Egyetlen kisiklást leszámítva mindig megvédtük bajnokságunkat. (Amikor ez a bizonyos kisiklás történt, ezüstérmesek lettünk.) Megjegyzem, hogy a hagyományok adta gazdag tapasztalatokon túl jó szereplésünkben az is közrejátszott, hogy a csapat tisztségviselői mindig bíztak az edzőkben, engedték őket saját módszereik szerint dolgozni. Általában szép számú srác alkotta az utánpótlást is. Bár korszerű uszodánk csak ez évtől van, akadtak kitűnő szakembereink és vezetőink, akik éltek-haltak a pólóért. A régiek helyébe folyamatosan újak léptek — sohasem szakadt meg a hagyomány. A város és az egyesület vezetői belátták, jó eredményeket csakis megfelelő körülmények között lehet felmutatni, ezért támogattak bennünket. A játékosokra ösztönzőleg hatott, hogy sikerült kapcsolatot teremtenünk a világ élvonalába tartozó magyar és szovjet klubokkal. Nemcsak tornákra utaztunk hozzájuk, hanem jópárszor együtt edzötáboroztunk velük. Vezetőink mindig előteremtették az utazáshoz szükséges pénzt. A CH valóban jó feltételeket biztosít; sokan talán irigyelnek ezért. Aki Így tesz, nem tárgyilagos — elfelejti, hogy a sokéves alapozó munka érleli be gyümölcseit. A CH az ország legjobbjait tömörítő klub, néhány tehetséges játékos nálunk tölti a katonaságát, van tehát versengés. Kár, hogy itthon sokáig nem volt komoly ellenfelünk, általában előre lefutott meccseink voltak a ligában, ráadásul együttesünk kétharmada azonos a válogatottal. — A vízilabda nálunk az ún. kis sportágak közé tartozik, ami annyit tesz, hogy a testnevelés rendszerén belül az utolsó kategóriában foglal helyet. Ki tudja, milyen lenne a CH vagy a válogatott nemzetközi eredménylistája, ha a pólisták nagyobb támogatást kapnának? Ha történetesen nem Kassán, hanem Faágában működne az egyesület? — Annyi bizonyos, hogy könnyebben menne az ügyintézés, hiszen ott székel a „főnökség", mindig oda utazgatunk. Mégsem állítom azt, hogy ott kedvezőbbek lennének a körülmények, ugyanis a CH kassai lehetőségei — hazai viszonylatban — jók. Bizonyítja ezt a BEK-ben való eddigi szereplésünk — általában a legjobb nyolc közé verekedjük be magunkat, megszereztük már az olasz, a spanyol, a magyar bajnok skalpját. Egy-egy tornán képesek vagyunk kiemelkedő teljesítményeket nyújtani, sorozatban azonban nem, kifulladunk, ám ennek is megvan a magyarázata. Az európai bajnokcsapatok általában egy-egy gazdag, nagy múltú klub képviselői, kiváló játékosanyaggal, pazar uszodákkal, többezres szurkológárdával, mecénásokkal. Köztudott, hogy egy-egy szoros eredmény kialakulásában a sportdiplomáciának is szerepe van — mi ezen a téren nem vehetjük fel a versenyt a spanyolokkal, olaszokkal, NSZK-beliekkel és másokkal. Elképzelhető, milyen pólót mutat be megérkezése után néhány órával az a csapat, amely — mint a miénk — kétezer kilométert autóbuszozik Kassáról Isztambulba, a BEK-tomára! — Milyen ezeknek a tornáknak a légköre? — Külföldön a mérkőzéseket este rendezik és divatbemutatókkal kötik össze, hogy becsalogassák a közönséget, hiszen az egyesület jó pénzt akar csinálni. A medencék A kispadon. Jobbról Bottlik László edző, mellette általában meseszép tengerparti környezetben várják a nézőket, akik a kikapcsolódást, a szórakozást keresik a lelátókon, s élményszámba veszik, hogy ott lehetnek. A néző közben megvacsorázik, azaz ott költi el a pénzét, s ezt használják ki a klubok, amelyek az így nyert pénzen megvásárolják a világ legjobb játékosait. — Milyenek a játékvezetők? — Rájuk nem lehet panaszunk. A legtisztességesebbek a skandinávok, de a hollandok meg a többiek is azok. Talán az olaszok és a spanyolok részrehajlóbbak, dehát az ilyesmi más sportágaknak is gondja. — Segítheti a korszerű technika — mondjuk a víz alatti tévékamerák — a bírót döntései meghozatalában? — Nem hinném, hogy érdemes lenne ilyesmivel kísérletezni. Az emberek néha fölöslegesen dramatizálják, mi történik a víz alatt. Semmi sem történik! Az ellenfél néha elkapja az úszónadrágodat, de azt a jószemü bíró észreveszi a partról. Nagyjából hasonló körülmények között folyik egy-egy focimeccs is — ott minden a nézők szeme láttára történik, a bírók mégis melléfognak néha, s mindig akad ügyeskedő játékos, aki megúszsza. — Mit hozott a fejlődés a pólóban az elmúlt évek folyamán? Mint egykori sokszoros válogatott játékos mit élveztél te ebben a játékban ? — Ez az egyetlen olyan labdajáték, melyet nem a földön űznek, s mivel a játék közege a víz, sportágunk a leglassúbb. Talán ezért vonzza kevésbé a nézőket, akik a felgyorsult világban az élénkebb ritmusú összecsapásokat élvezik — ezért válik például egyre népszerűbbé a hoki. Pedig a vízilabda a legrégibb csapatsportok közül való, olimpiai szereplésével megelőzte a labdarúgást! A szurkolók elég nehezen értik a szabályokat, mivel ezek örökösen változnak. Maga a felszerelés nem nagyon módúsult, ma fülvédők is vannak, de minden más maradt, legfeljebb jobb minőségű a nadrág meg a labda. Én akkor éreztem jól magam a medencében, ha technikás észjáték folyt, ha át tudtam járni az ellenfél eszén, ha valamilyen trükkel be tudtam csapni. Sajnos ez a stílus kiveszőben van, a póló is keményebb, rámenősebb lett, egyre nagyobb szerepet visz benne az erő. Van egy fiam, de nem lett belőle vízilabdázó — teniszezik, az ifjúsági válogatottságig vitte. BATTA GYÖRGY Reinovszky György, a segítője 13 Fotó: NAGY LÁSZLÓ
