A Hét 1987/2 (32. évfolyam, 27-52. szám)

1987-12-04 / 49. szám

Elmesélem Önöknek, hogyan próbáltunk elrabolni egy gyermeket.

Bili és jómagam Alabama állam egyik kis városában éltünk, amikor a gyermekrablás ötlete megfogamzott bennünk. Pénzre volt szükségünk, és a gyermekrablás látszott a legjobb lehetőségnek a pénzszerzésre. Választásunk egy gazdag ember, Ebenezer Dorset fiára esett. A gyerek tízéves, szeplős arcú fiú volt, élénk piros hajú. Azt reméltük, hogy Ebenezer szívesen adna ezer dollárt érte.

A várostól kb. két mérföldnyire egy kis, sűrű erdővel fedett hegy emelkedett. Egy barlang volt a hegyen, itt tartottuk élelmünket és egyéb dolgainkat.

Egyik este Ebenezer háza elé hajtottunk egy bricskával. A gyerek az utcán éppen köveket hajigáit egy macskára. — Halló kisfiú! — szólalt meg Bili. — Szeretnél egy zacskó cukrot kapni és egy kicsit sétakocsikázni?

A fiú válasz helyett egy követ dobott Bilire és éppen a szemét találta el. — Ezért az öreg Ebenezer még külön ötszáz dollárt fog fizetni — jegyezte meg Bili. Nagy nehezen sikerült elfogni a fiút és betuszkolni a kocsiba. Úgy küzdött mint egy oroszlán. Végül is elhajtottunk. Felvittük a gyereket a barlangba. Amikor besötétedett elvittem a kocsit oda, ahol béreltük, majd visszamentem a barlangba. Bilit a tűzhely mellett találtam a barlang bejáratánál. Éppen flastromot ragasztott az arcán és karján levő karcolásokra. A fiú a tűzbe bámult, vörös haját két madártoll díszítette. Amikor felértem, felemelte botját és ordítani kezdett: — Hah, te gonosz sápadt - arcú! Hogyan merészelsz a „Vörös törzsfőnök" barlangjába lépni? Hiszen én vagyok ennek a földnek a réme! — Már nincs semmi baj — szólalt meg Bili, aki a lábán éktelenkedő karcolásokat vizsgálta. — Indiánosdit játszottunk éppen. Ő a „Vörös indián törzsfönök'' és én a foglya vagyok. Holnap napfelkeltekor megskalpol. Szavamra, keményen rúg ez a kölyök, az biztos.

A fiú jól érezte magát a barlangunkban, szeretett indiánosdit játszani és a „Vörös indián törzsfőnök" szerepében tetszelegni. Elfelejtette, hogy ő a fogoly. Én „Kigyószemü a kém" lettem. Közölte velem, hogy napfelkeltekor eléget. Eljött a vacsora ideje. A fiú tele szájjal hosszú beszélgetésbe kezdett, mely valahogy így hangzott: — Itt minden nagyon szép. Még sohasem táboroztam. Utálom az iskolát. Vannak itt valódi indiánok? Forrók a csillagok? Kérek még szalonnát! Nem szeretem a lányokat. Apámnak sok pénze van. Kigyószemü, miért olyan piros az orrod? — Egy pillanatra sem felejtette el. hogy ö a „Vörös Indián Törzsfőnök". A barlang nyílásához szaladgált szüntelen, hogy meggyőződjön, nem rejtőznek-e fehérarcú kémek a közelben. Időnként harci kiáltást hallatott, és ettől Bili, akit kezdettől fogva terrorizált, egész testében remegett.

— Törzsfönök! Szeretnél hazamenni? — kérdeztem. — Minek? Otthon nincs semmi vidám szórakozásom. Csak nem akarsz hazavinni Kígyószemű? — Most még nem. — Rendben van —, felelte, — ennek nagyon örülök. — Tizenegy óra felé lefeküdtünk. A „Törzsfönököt" magunk közé vettük. Nem féltünk, hogy elszalad, de vagy három óra hosszat nem jött álom a szememre. Törzsfőnökünk időként felugrott és fülünkbe ordított: — Valaki jönl Ki van ott?

Végre elaludtam. Azt álmodtam, hogy egy kalóz elrabolt és egy fához kötözött. Korán reggel, rettenetes ordításra ébredtem. Bili üvöltött. Indián törzsfönökünk éppen Bili mellkasán ült. Egyik kezével Bili üstökét fogta, a másikban szalonnavágó késünket tartotta. Esti Ígéretéhez híven Bilit próbálta megskalpolni. Kivettem a kést a kezéből és kértem, aludjon tovább. Szót fogadott, de ettől a perctől kezdve Bilinek nem volt nyugta. Le nem hunyta a szemét, amióta ez a fiú velünk volt. Én sem tudtam elaludni, pedig nem voltam ideges és nem is féltem, csak éppen nem felejtettem el, hogy indián törzsfönökünk megígérte, hogy napfelkeltekor megéget. Felültem és rágyújtottam a pipámra. — Miért keltél fel ilyen korán Sam? — kérdezte Bili. Ó, semmi, csak éppen pipázni akartam. — Hazudsz! Félsz, mert megígérte, hogy megéget, és ha gyufát talál, meg is teszi. Mit tegyünk Sam? Gondolod, hogy akad valaki, aki ezért a kis ördögért pénzt ad? — Természetesen —, feleltem, a szülők még akkor is szeretik a gyermeküket, ha olyanok, mint az ördögök. De most kérlek Bili, kelj fel és keltsd fel a fiút is, készítsetek reggelit. Én addig felmegyek a hegy tetejére és körülnézek. — A hegy tetejéről lenéztem a városra. Tisztán láttam az utcákat, csendesek voltak. Nem láttam én szülőket, akik gyermeküket keresték, de rendőröket sem, akik elfogtak valakit, mert gyermeket rabolt. Amikor visszatértem a barlanghoz, a fiú éppen azon fáradozott, hogy egy nagy követ vágjon a falhoz támaszkodó, rémült Bilihez.

— Forró burgonyát rakott a hátamra —, panaszolta Bili, — és a lábával meg is nyomkodta. Fel kellett pofoznom! — Kivettem a gyerek kezéből a követ és felszólítottam őket, hogy béküljenek ki. Reggeli után a fiú egy parittyát vett ki a zsebéből, majd kiment a barlangból. — Vajon mire készül?

— kérdezte Bili idegesen. — Talán csak nem szalad el ? — Ettől ne félj — nyugtattam meg,

— nem úgy néz ki a fiú, mintha szeretne otthon lenni. Éppen ellenkezőleg. De most tárgyaljuk meg, hogyan kapjuk meg a váltságdíjat érte. Ma már biztos észrevették, hogy eltűnt a fiú és még ma éjjel egy levelet kell küldenünk az apjához, melyben kétezer dollár váltságdíjat kérünk, ha a fiát vissza akarja kapni. Ebben a pillanatban egy harci üvöltést hallottunk. Törzsfőnökünk éppen kilőtte parittyáját és a tojás nagyságú kő eltalálta Bili bal fülét. Ráesett a tűzre és miután kihúztam, vagy egy fél órán keresztül hideg vizet öntögettem a fejére. Amikor végre kinyitotta a szemét, megnyugtattam, hogy nemsokára jobban lesz.

— Kérlek, nagyon kérlek, Sam, ne hagyj engem itt egyedül.

Kimentem, megfogtam a fiút és úgy megráztam, hogy még a szeplői is zörögtek. — Ha nem hagyod abba a rosszalkodást, azonnal hazaviszlek, — mondtam. Kérj Bilitől bocsánatot és mondd hogy sajnálod, amit tettél. — Törzsfönökünk és Bili kezet fogtak és kibékültek. Félrehivtam Bilit és közöltem vele, hogy a levélben, amelyet a fiú apjának írok, közlöm a váltságdíj kifizetésének a módját is.

— Sam, ugye tudod, hogy mindig, mindenben segítettelek. Soha nem féltem senkitől és semmitől, amíg el nem raboltuk ezt a kétlábon járó rakétát. Minél többet vagyok vele, annál idegesebb leszek. Kérlek, ne hagyj vele sokáig egyedül! — Délután visszajövök — ígértem. Csak játsszatok és légy kedves hozzá. Most pedig írjuk meg a levelet. Bili arra kért, hogy csak ezerötszáz dollárt kérjünk kétezer helyett. Attól félt, hogy az öreg Ebenezer nem lesz hajlandó kétezret fizetni ezért a „szeplős vadmacskáért". — Te tartsd meg az ezer dollárt, nekem elég ötszáz is.

A levél így hangzott: „Ebenezer Dorset! Fiát egy olyan helyen rejtegetjük, amelyik távol van a várostól. Ne keresse! Hiábavaló! Se maga, se a rendőrség nem találja meg. Visszakaphatja a következő feltételek mellett : Ezerötszáz dollárt kérünk érte. Ha beleegyezik, írjon egy pár sort és küldje el ma este 1/2 9-kor. Az erdőtől kissé távolabb három fa áll az országúton. A fákkal szemben egy kerítés van és a kerítéscölöp lábánál egy kis papírdobozt fog találni a küldönce. Tegye be a válaszát a dobozba. Ha nem teljesíti feltételeinket, soha többé nem látja viszont a fiát. Ha megfizeti, három órán belül visszakapja. Két elszánt férfi. A levelet Ebenezer Dorsetnek címeztem és betettem a zsebembe. Távozásom előtt a fiú feljött hozzám és így szólt: — Kigyószemü. Játszhatok „Fekete Felderítöt" amíg távol vagy? — Természetesen — feleltem. — Mr. Bili majd játszik veled. Unom már az indiánosdit. — De mi lesz az én feladatom? — kérdezte Bili. — Te vagy a ló, — felelte a fiú. — Letérdelsz és majd rajtad lovagolok. — És milyen meszszire akarsz lovagolni? — kérdezte Bili. — Kilencven mérföldnyire. — Kilencven mérföld! — kiáltott fel Bili. — Az istenért Sam, Siess vissza. Olyan gyorsan gyere, ahogy csak tudsz. Már sajnálom, hogy nem kértünk csak ezer dollárt!

A városba mentem. Mielőtt feladtam a levelet, az emberek beszédjére füleltem. Egy férfi azt mesélte a barátjának, hogy Dorset fia vagy elveszett, vagy elrabolták. Csak ezt akartam tudni és máris feladtam a levelet. Amikor visszaértem a barlanghoz, sem Bilit, sem a fiút nem találtam. Leültem egy kicsit pihenni. Alig telt el egy félóra, amikor megláttam Bilit, ahogy a barlang felé lopódzott. Mögötte ugyanilyen óvatosan lépkedett a fiú. Mosolygott. Bili megállt, levette a kalapját, nagyon melege lehetett. A fiú is megállt tőle kb. három yardnyi távolságra.

— Sam! — szólalt meg Bili. Lehet, hogy azt hiszed nem vagyok jó barát. De most nem tehettem mást. A fiú elment. Én küldtem öt haza. Minden elveszett. Türelmemnek vége szakadt.

— Mi a baj Bili? — kérdeztem.

— Negyven mérföldön keresztül lovagolt rajtam. Aztán zabbal etetett. Természetesen nem valódi zabbal, hanem földdel. Majd vagy egy órán keresztül kérdéseket adott fel. Meg kellett magyaráznom, hogy a lyukakban miért nincs semmi, hogy az országút miért szalad két irányba, és miért zöld a fű. Végül is két órai kínlódás után fülön fogtam és lerángattam a hegyről. Kékre-zöldre rúgta a lábam és úgy megharapta a kezem, hogy még most is jóddal kezelem. De örömmel közölhetem, hogy elment. Megmutattam a város felé vezető utat neki és úgy belerúgtam, hogy elesett. Sajnálom, de elvesztettük

a váltságdíjat. Választanom kellett. Vagy a váltságdíj, vagy Bill Driscoll bolondházba kerül. Bili arcáról béke és boldogság sugárzott. — Bili! — szólaltam meg, — erős a szived? — Azt hiszem igen, de miért kérded?

— Ha erős, fordulj meg és nézz körül. — Bili megfordult és ahogy meglátta a fiút, leült a földre. Nagy nehezen felhúztam. Attól féltem, hogy elveszti az eszét. Egy jó ideig eltartott, amíg megmagyarázhattam neki, hogy még van remény. Közöltem vele, hogy még ma éjjel megkapjuk a váltságdíjat és napkeltekor elmegyünk.

Kis idő után Bili már képes volt arra, hogy rámosolyogjon a fiúra és még azt is megígérte neki, hogy háborúsdit fognak játszani. Terv szerint cselekedtem. Elmentem az országúira a három fához és vártam a küldöncöt. Fel kellett másznom a fára, nehogy meglássanak. Nemsokára egy fiatal fiú közeledett biciklivel. Megtalálta a dobozt és beletett egy borítékot, majd elrobogott. Egy órát vártam és amikor már biztos voltam benne, hogy senki sem lát, lemásztam a fáról, kivettem a borítékot és amilyen gyorsan tudtam, a barlang felé rohantam. Kinyitottam a borítékot és kivettem a rövid levelet, mely így szólt: „Két elszánt férfinak! Uraim! Megkaptam levelüket, melyben ezerötszáz dollárt kérnek fiam visszaadásáért. Ezt túl soknak találom, ezért van egy ellenjavaslatom, remélem beleegyeznek. Hozzák haza Johnnyt és fizessenek kétszázötven dollárt készpénzben, akkor hajlandó leszek megszabadítani magukat tőle. Azt tanácsolom, éjszaka hozzák haza a szomszédok miatt, akik biztosak benne, hogy elveszett, és ha meglátják, hogy visszahozzák, lehet, hogy megölik magukat. Ebenezer Dorset.'; — Egek! — Szólaltam meg, — ez az ember megörült. — Majd Bilire néztem és elhallgattam. Még soha nem láttam ilyen szánalmas kifejezésü szemeket. — Sam — mondta Bili,

— végül is mit jelent kétszázötven dollár? Hiszen megvan a pénz. Még egy éjszaka a fiúval, és vihetsz a bolondházba. Azt hiszem el kell fogadnunk Mr. Dorset kedves ajánlatát. — Ó, Sam! Kérlek, fizessük meg a pénzt és tűnjünk el innen! — Az igazat megvallva Bili, nekem is elegem van kis barátunkból. Hazavisszük, megfizetjük a váltságdíjat és azonnal eltűnünk.

Még azon az éjszakán hazavittük Johnnyt. Közöltük vele, hogy apjától ajándékot kap és azt is megígértük, hogy másnap elvisszük medvevadászatra. Éjjel 12-kor kopogtattunk Ebenezer Dorset ajtaján. Kinyitotta, és ahelyett, hogy mi kaptunk volna pénzt tőle. Bill a kezébe olvasott kétszázötven dollárt. Amikor a fiú észrevette, hogy menni készülünk, ordítani kezdett és utánunk szaladt. Apja megfogta és jó erősen tartotta.

— Mennyi ideig képes tartani? — kérdezte Bili. — Már nem vagyok olyan erős, mint valamikor, de tíz percet ígérhetek, — felelte Ebenezer Dorset. — Ez nekem elég —, felelte Bili. Tíz perc alatt átvágok a Közép, Déli és Középnyugati államokon, és tizenöt perc alatt már Kanadában leszek. És bár sötét éjszaka volt. Bili kövér testalkatú, és én sokkal jobb futó voltam, mint ö, — egy jó darabig eltartott, amíg utolértem.

Peril Etelka fordítása

14