A Hét 1987/2 (32. évfolyam, 27-52. szám)
1987-11-20 / 47. szám
cserép ordináré piros virág állott és kis függönyöcske függött a virág mögött. De a függöny mellett volt annyi hely, hogy az asszonyt is lehetett látni. Szelíd és komoly volt az arca. Závoczki kopogtatott az ajtón. A kopogtatásra kinyílt az ajtó és egy kislány lépett a küszöbre. Tizenhat éves lehetett és az ember rögtön megismerte, hogy ez az ő lánya. A lány szigorúan kérdezte: — Mit akar? Závoczki eltakarta bal kezével a szíve helyét, hogy a lány ne lássa a szúrás helyén elrongyolódott kabátot. Aztán érezte, hogy most már mehet vissza, mert látta a lányát. De mondani kellett valamit, mert a lány azt kérdezte, hogy mit akar. Hát a jobb kezével a zsebébe nyúlt, hogy elővegye a három fehér csontgolyót, amivel oly ördöngösen tudott dobálózni. — Én kérem, — mondta — mindenféle komédiákat tudok ... És vigyorgott, hogy nevetni lássa a lányát. De a lány nem nevetett. Szigorú és komoly leány volt, mint az anyja. így szólt: — Menjen innen. Azzal kinyúlt a kilincs után, hogy a koldusformájú fickó elöl becsukja az ajtót. Finomujjú kis fehér keze volt. Ebben a pillanatban Závoczkit elöntötte mindaz a sok harag, amit tizenhat év alatt a tűz eloltott benne. Felszállt benne a keserűség, mint egy dagadó tenger. És arra a kis fehér kézre, ami kinyúlt, hogy az orra előtt örökre becsapja az ajtót, ráütött. A lány ránézett, aztán megint kinyúlt és becsukta az ajtót. A zárban fordult a kulcs, Závoczki kívül maradt. Most lelohadt a haragja és rettenetesen szégyellte, hogy megütötte a gyermekét. Zavartan nézett szét és érezte, hogy átdöfött szive sajogni kezd. Megindult tehát sietve visszafelé. Maga se tudta, hogy hova, merre megy. De a meghalt emberek már nem is tudnak másfelé menni, mint csak vissza a halálba. Öreg este lett, amikor megérkezett a nagyházba, ahonnan elindult. Ott már mindent tudtak. A portás vigyorgott rája a fülkéjéből. Ő lehorgasztotta a fejét és némán ment föl az emeletre, ahol jelentkezni kellett. A fogalmazó már várta. Elvették tőle a ruhatári számot és a markába nyomták a kését. Ráordítottak: — No, maga mégiscsak a legutolsó csirkefogó a világon! A másvilágról visszamegy megverni a gyermekét! Nem szólt egy szót sem. Visszatették a kést a szívébe, ekkor sóhajtott egy nagyot. Aztán megfogták, egy kis vaskocsira ültették és legurították a pokolba. A rózsaszínű tűzböl a piros tűzbe gurult így Závoczki, ahol az idők végezetéig fog főni, üvölteni a fájdalomtól. Ez történt Závoczkival. A kis leánya pedig bement a szobába az anyjához: — Valami rongyos ember volt itt — mondta. — Nagyon csúful vigyorgott, hát be akartam csapni előtte az ajtót. Valami rettenetes tűz lobogott a szemében. A szeme sírt, az arca nevetett. Hát be akartam csapni az ajtót, hát rácsap a kezemre. Nagyot, hogy csak úgy csattant. Az asszony lenézett a földre, mintha keresne valamit. És reszkető hangon szólt: — És aztán? — És aztán elment. De még most is remegek. Nagyot ütött a kezemre, de nem fájt. Mintha valaki lágyan megérintette volna. Olyan volt a kérges, durva kezének az érintése, mintha valami ajak lett volna, vagy egy szív. — Tudom — mondta nagyon halkan az asszony és tovább varrt. És az egészről nem beszéltek soha többé semmit és addig éltek, amíg meg nem haltak és itt vége van a mesének. Aludj, kislányom. DÉNES GYÖRGY Hajolj le érte Ha föl akarod emelni az igazságot, hajolj le érte. Nem porba szánta, aki mérte, legyen számodra ez is vigasz. V. GRENDZSA-DONSZKIJ Szél-testvér Szilaj szél nyargal napkeletnek, jól ismer, azért szólított meg; tudja, hogy hervaszt itt a bánat. — Mit üzensz a szép szülő tájnak ? I Becsukódik Becsukódik a lélek is. Sötét gomolyfelhőket görget rám az ég. Hol zeng a játszi zene ? Merre jár a régi lány s a régi holdsugár? Látod*e még? Látod-e még a régi lámpa fényét, apád éneke visszacseng-e, mondd? A gyermek-idő benned éle-e még, vagy kigyomlálta szívedből a gond? Ősz felé Őszi lucsokba görnyed a virág, szenvedve bár — a végzetét kivárja. Be gyönyörű a lázas ifjúság, csak ne lenne a víg napoknak árnya. Újra gyermek vagy A testi kín kihajt az éjszakába, tikkadtan sóhajt fölötted a lomb. Újra gyermek vagy, elcsigázott, árva, hidegen bámul rád a holdkorong. Nem érzem már Sötét pelyhekben száll az est alá, a margaréták félénken remegnek. Füvek isszák a csillagok dalát, s nem érzem már melegét kezednek. Ki tudja Ki tudja kiért lángol a világ. Ki pörgeti a csillag-trilliókat. Mi közöm hozzád véghetet/en holnap. Hisz lelkem csak arasznyira lát. Gyötör hiánya Anyámat elvesztettem rég. Gyötör hiánya, mert meg nem vigasztalta ró. Úgy érzem, hogy félig vele haltam. Megnyugszom-e, ha bezárul a kör? — Szél-testvér, egy a kívánságom: vidd el égy dalom szilaj szárnyon, súgd meg az erdőnek, a fáknak: „Gondolatai ideszállnak..." A Fennsíkra is, kérlek, nézz fel, beszélgess el a berkenyékkel, vidd üdvözletem a Tiszának, s csókom egy csitri fenyőfának. Petrik József fordítása FOTÓ: MÉRY GÁBOR Szánd meg Szánd meg a bénákat, vakokat. Ha önzésükbe fogóznak, ne bánd. A részvétlenség mindig porba ránt, jó szóval is használhatsz sokat. Fészket rak Öreg szemekbe fészket rak a bánat. Mért alázod meg őket, ferde élet? Túl a dombokon lapulnak az árnyak, de innen még — a mezők fényben égnek. BARAK LÁSZLÓ Valahol... Valahol emberek vannak, zsúfolt autóbuszok, köd nyújtózik lassan, gyár dohog; hajókat vonszol egy folyó, a mélyben halak és hullák, a felszínen templomok... 15
