A Hét 1987/2 (32. évfolyam, 27-52. szám)
1987-11-13 / 46. szám
A MALOMNAK (MAR) NINCS VITORLÁJA A zömök, kurta bajszú férfi összecsukja az ölébe fektetett, féltve őrzött szakkönyvet, komótosan feláll az udvar közepén terpeszkedő jókora favágó tökéről, megropogtatja a derekát, majd körbehordozza tekintetét az unalomig ismert portán és környékén. Estébe hajlik a nap, a tágas, gyeppel sűrűn benőtt udvar most csendes, kihalt. A hajdanvolt malomház soványka árnyékában sárga csőrű kacsahad pihen. Az épületet bizony alaposan kikezdte az idő vasfoga: sok helyütt mállik már a zömök építmény vakolata. De rozsdavirágok nyílnak a szúette gerendák alattközött porosodó, pókhálólepte őrlő-szitáló-tisztító-osztályozó-csomagoló gépeken is. Hiába no, emlékezik a háztulajdonos a nagyszülőktől hallott dinasztiaalapító történetre, még 1815-ben került tető alá az épület. Eleinte vízimalomként szolgált, hát közvetlenül az Ipoly partján, víz mellett épült. A környékbeli módosabb gazdák pénzéből készült el. A malmot óriási vízikerék hajtotta, a molnár vízhasználati joggal rendelkezett, de a háztól száz méternyire a tulajdonos, avagy a bérlő halászati előjoggal is bírt. Drexler Sándor, az utolsó petői (Pet'ov) molnár 1922-ben született. Már az ükapám is vízimolnár volt. igaz ő még a Dunán dolgozott, morfondíroz magában, nagyanyám az esküvőjére álló vízimalmot kapott hozományul. Ha jól emlékszem az elbeszélésekre, Kiskeszi környékén horgonyzott a családi hajó... Apukáék már beleuntak, belefáradtak a vízi életmódba, eladták az ingó-mozgó alkalmatosságot és tizenhatezer koronáért itt, Petőn szárazföldre épült malmot vásároltak maguknak. A ház körül két ember magasságú bozót burjánzik. A csalánerdőben szúnyogseregek tanyáznak. Bizony, dünnyögi maga elé a terepszemle közben a fürgeléptü férfi, ráférne egy alapos nagytakarítás a portára nagyon. Látszik, hogy nincs fiatal kaszabíró ember a szigeten. Régebben az Ipolytól elorozott vízzel körülhatárolt terület igazi apró szigetecskét képezett. A gazdák a töltés gátkapuján át jöhettek csak be fogataikkal az udvarra. Igavonó állataikat aztán a kocsiszínbe kötötték, s míg gabonájuk őrlésére vártak beszélgettek, híreket cseréltek, múlatták az időt. A magukkal hozott elemózsiászsákból eszegettek, iszogattak is. És persze néha hajba is kaptak valamin. Ilyenkor a molnár tett igazságot közöttük. Sándor bá' a zöldbozóton át utat vág magának a hajdanvolt bejárati malomajtóhoz. A gazerdőben terpeszkedő turbinahajtó lendkerék 80 mázsát nyom A molnárgazda, tapogatja végig ujjaival az ajtófélfában most is jól látszó apró furatokat, a garázdaságon, netán tolvajláson ért embert legdúsabb hajfürtjénél fogva a szemöldökfához szögezhette. A tincset az ajtómellékbe fúrt üregecskébe illesztette, majd a lyukat egy méretes fadugóval bedugaszolta. A kárvallott, ha szabadulni akart a kényszerű fogságból, kénytelen volt megválni hajkoronája fogságba ejtett darabjától. De még ezzel nem ért véget vesszőfutása. Otthon ugyanis sokáig csúfolódás tárgya volt, s a kárvallott nem egy esetben szégyenében világgá bújdosott. Igaz, mindez még a dicsőséges szabadságharc idején volt divatban, amikor hosszú hajat viselt a férfiember. Apámék négyen voltak testvérek, közülük hárman a molnáréletre adták a fejüket. Az Ipoly vize főként nyaranta megapadt, ezért szülém a vízikereket gőzturbinával váltotta fel. Többször tataroztuk, bővítettük az épületet. A harmincas évek derekán, a világgazdasági válság idején alig akadt munkánk. Családunk 1900-ban telepedett le Petőn. Apuka 1918-ban nősült. Már mindkét szülőmet eltemettem. A malomépület falait már kikezdte az idő vasfoga Eleinte édesapám malmában dolgoztam. Szülém szigorú, ám igazságos ember volt, szíves-örömest hordták hozzá a gazdák őrlésre gabonájukat. Malomipari szakközépiskolába jártam, de a szakma apró fortélyait a vakációk idején, a petői malomban lestem el. Az ipartestület árgus szemű bizottsága előtt sikerrel levizsgáztam: 1943 nyarán kaptam mesterlevelet. S menten kiváltottam az iparengedélyt. Küzdelmes életem során több helyen dolgoztam. Mindenütt helytálltam becsülettel. Idős Drexler Sándor körbejárja a masszív köépületet. A kiszáradt malomárok mentén, a gazrengetegben hatalmas rozsdamarta gőzturbina lendkereke tornyosul. Odébb az egyik földbe ágyazott malomkerék hever: a házaspár sárkaparónak használja. Az ólja körül ugrabugráló két házőrző a kiszuperált rostadob mögé húzódik. Apuka rövid pórázon tartott, szakképzett inasa voltam, viszont tökéletesen elsajátítottam tőle a lisztörlés tudományát. A világháború után is a malomban maradtam. Eleinte a környező hét-nyolc falu számára daráltam, majd a földműves-szövetkezet állatállománya részére készítettem abrakkeveréket. Kisebb-nagyobb időre több alkalommal hűtlen lettem a közöshöz, de 1962 óta egyfolytában a most már Ipolyvarbóhoz (Vrbovka) tartozó nagygazdaság dolgozója vagyok. Mintegy 6000 sertés és több száz szarvasmarha szája íze szerint őrlök szemesekből takarmányokat. Küzdelmes volt az életem, pihen meg a tekintete az aprójószággal bíbelődő élete párján, ezért majd vén fejjel, 1958-ban nősülhettem. Sokáig ugyanis nem csupán a nagyszülőket, de egyre öregedő apámat és édesanyámat is én tartottam el. Nemigen volt időm lányok után kajtatni... Feleségemmel egyedül élünk a portán, a lányunk felnőtt, elköltözött tőlünk. Munkám idehaza is akad mindig. Három unokám gyakorta meglátogat. Gyermekkoromban ötméteres víz volt a malomárokban, jókat lubickoltunk a jókora mederben. A part alatt, a vízrehajló fűz gyökerei között baromfidézsmáló vidracsalád tanyázott. A megáradt Ipoly két ízben is kiöntött bennünket, az udvaron csak ladikkal tudtunk közlekedni. Itt, hordozza körbe tekintetét a tájon, ezen a kis területen éltem le az életem java részét. A szemétdomb közül lebzselő süldőcsirkék éktelen lármába kezdenek. Drexler Sándor a fátyolfelhös égboltra tekint. — Á — szól oda feleségének — héja köröz a magasban. Friss baromfihúsra fáj a foga. De majd ellátom én a baját — nyugtatja meg a termetes asszonyságot, s az aprójószág felé veszi az irányt... ZOLCZER LÁSZLÓ A szerző felvételei 5
