A Hét 1987/2 (32. évfolyam, 27-52. szám)
1987-11-06 / 45. szám
Tudod, mit válaszolt erre? Még azt sem hagyta, hogy befejezzem a mondókámat. — A gyerekotthonban is fölneveltek volna — mondta búcsúzóul. Úgy éreztem magam, mint akit fejbe vágtak. Megálltam egy helyben, egy lépést sem tudtam tenni, a nyelvem is mintha megbénult volna. Tudom, a mi Kirmizink sohasem volt angyal szelídségű, heves vérű volt, makacs. De hogy a szülőanyjának ilyet mondjon ? A szülöanyjának ... Persze nincs semmi baj. Megtörtént, már el is felejtettem. Ma is csak azért jutott eszembe, mert megjöttél, és kinek panaszolja el az ember a bánatát, ha nem a saját urának ? Hát én el is mondtam, ami bánt. És még van egy kis unokám is. A te tiszteletedre Oraknak neveztük el. Itt volt nálam egy fél évig, aztán nemrégen elvitték. Most már teljesen magamra maradtam. Ez fáj nekem a legjobban, nagyon fáj. Látod, ott a sarokban, ott áll a „muzsikus ládája", ahogyan ő hívta. Hallgattuk csak, hallgattuk a kis Orakkal a dalokat. Újabban az üzletben kölcsönbe is lehet ilyesmit vásárolni. Fizet az ember valamenynyit, aztán később lassacskán kifizeti az egészet. Szóval, elhoztam a rádiót, egy kis pénzt ott hagytam az üzletben, a többit meg, ahogy ott mondják, havonta kell törlesztenem. Jól van ez így, csak attól félek, nehogy előbb meghaljak, mint a kölcsönt visszafizetem. Nem tudok egyszerre sokat törleszteni, kicsi a fizetésem, hiszen csak takarítónő vagyok. És akkor Kirmizinek kell helyettem fizetnie, neki pedig családja van, kell a pénz ott is. Ha találkoznál véletlenül Kirmizivel, nehogy eszedbe jusson megszidni, nincs arra semmi szükség. Sok ostobaságot össze tud hordani egy ilyen buta öregasszony, Kirmizi pedig a kislányunk, még megbántódik, nem érti meg, hogy csak jót akarunk neki. Kérlek, ne veszekedj vele, Orak, ígérd meg! Most pedig gyere be már végre! Gyere! Meddig akarsz gyötörni engem? Gyere be, annyi mindent akarok még elmondani neked. Lépd át a küszöböt, ülj le az asztalhoz, nyújtsd ki a lábad, pihend ki magad, hiszen elfáradtál nélkülem ... Eltelt még egy kis idő, amíg az öregasszony megértette, hogy mindez álom volt. Ki akarta nyitni a szemét, de félt, hogy Orak akit olyan tisztán lát maga előtt, ismét eltűnik, szétfoszlik, mint a köd, ő pedig eszelős erővel ragaszkodott hozzá, hogy beszélhessen hozzá. De miért is kellene újból rádöbbennie az igazságra, hogy Orak csak az ő álmában él, a valóságban halott. Az egyetlen, ami tartotta benne a lelket, a reménység. Az a remény, amely ki tudja hányadszor éledt föl álmában. A könyörtelen, hazug, embertelenül hamis remény. — Orak! — suttogta még egyszer. Aztán még mindig behunyt szemmel lecsúszott az ágyáról, és elindult az ablak felé. Lépett egyet, aztán még egyet, ismét egyet... Hirtelen halk kopogtatást hallott az ablakon. Egész testében összerázkódott, kimeresztette a szemét, folyvást attól félve, hogy elveszti az eszméletét. — Orak! Csak nem te vagy az Orak? Kedvesem, férjemuram, hát mégis visszajöttél? Szinte rávetette magát az ablakra, letépte a függönyt, és rámeredt a sötét, esőáztatta üvegre. Senki. A szeme már fájt az erőlködéstől, amikor nagy nehezen meglátta a sűrű sötétségben vén, sovány tehenét, amint oldalát dörgöli a ház sarkához, és tompa szarva meg-megbökdösi az ablakot. Köp ... köp ... köp ... Ajganim arcán, inas, száraz nyakán végiggördült egy könnycsepp. (Bánlaki Viktor fordítása) LADÁNYI MIHÁLY Lenin Szavaidat gyűrt sapkaként itt forgatom a kezemben, Lenin, oly esetlenül, mint öreg zsellér az esőtől cserzett kalapot. Mert annyiszor kioktattak nevedben, mikor beszélgetni szerettem volna veled. Pedig nem vagy te isten, hogy kövér papok dübörögjék szerteszét igéidet, nem vagy te bonviván, hogy minden operettben énekelj, és nem vagy népszínművek díszparasztja sem! Tudom, te voltál, akit nem ismétel meg már a század. Úgy fáj, hogy éles hangod hanglemezről hallhatom ma már csak! Pedig ha visszajöhetnél egyetlen napra is a mi Jeruzsálemünk templomaiba! Naponta erre gondolok, hiszen nem balzsamozva vágylak látni én sem. Naponta erre gondolok, hiszen ember voltál, aki bujdosva élt, és rozskenyéren ... Szavaidat gyűrt sapkaként szorongatom szívem fölött, Lenin. Azzal köszönök majd a jövőnek, ha véletlenül felémtekint. SZERGEJ JESZENYIN Kantáta PAVOL HOROV Az októberi évfordulóra A háború már évek óta dúlt és Európa úgy hevert a frontok roppant vasbékiyóiban, mint leigázott óriás — bevert mellkassal, báván, szenvedőn, túl gonosz múlton, elvérzett időn, feladva már az értelmet, s lehullva önnön szennyébe, s könnybe, jajba fúlva. Ember! Tudott-e még a kiszolgáltatott nevedben hinni, új igére várva? Hisz ott hevertél leköpve, meggyalázva cárok, császárok játékszereként. Ki tudta már, ki az igazi ellenség, a háború volt a legnagyobb ellenség. Itt is, ott is halottak, özvegyek, árvák örökre megraboltak, s kopár mezők, hol gránát vert barázdát, a termőföldet vassal leigázták. Rongyos seregek, éhes emberarcok, koldus országok, koldus népei nyögték a terhet, a rájuk mért sarcot. Akkor ott, túl a Kárpátok ormain, Oroszország fekete egén kigyúlt egy halvány fénysugár. Poklokon, kínokon által, dacolva börtönnel, cári koronával, terjedt a fény. Ő gyújtott lángot. Ő, az Ember, kinek roppant agyában világok nyüzsögtek, ki fegyverbe hívott minden elnyomottat. Ki mondván mondta: minden elnyomottnak testvére lesz majd minden elnyomott. Trónok leomolnak, s a győztes forradalmat köszönti ujjongva a viharmadár. Hősök, aludjatok árnyban. Rendül, elindul a rög, szikla-erő, csatalázban Kreml-fal alatt dübörög. Új foganás a világban, véres a hajnali pír — hősök, aludjatok árnyban, s fénylik örökre a sír. Nap, szinarany-karimásan őrzi jövőnk kapuját — hősök, aludjatok árnyban míg viharos vonulásban nép kel a hajnalon át. Izzott a hajnal s a Balti-tenger zord vizén ott várt az Auróra, s jelt adott: ütött az óra, jöjj új világ, forradalom! Fény csillámlott a matrózok szuronyán, fölragyogott a jövő tiszta napja, s megindult mind, ki nyögte cárok éjét, megindult az utolsó rohamra! S megremegett a Téli Palota. Dénes György fordítása WEÖRES SÁNDOR FORDÍTÁSA 15
