A Hét 1987/2 (32. évfolyam, 27-52. szám)
1987-11-06 / 45. szám
ROLLAN SZEJSZEJBANEV az —- Miért néz úgy be az ablakon, mint a tolvaj, mint aki rosszban sántikál? — kérdezte magától, és nem tudott rá felelni. — Miért nem lép be a házunkba? — kérdezte ismét, és most sem találta a választ. — Miért nem szól hozzám legalább egy szót ? — kérdezte újból elkeseredetten. . — Lépj hát be végre — mondta az öregasszony. — Gyere. Hiszen ez a te házad. A falubeliek most is Orak házának hívják, úgy, mint régen. Még állnak a falak, amelyeket te húztál fel, én csak újból bevakoltam őket tavaly, meg átmeszeltem a mennyezetet. A tetögerendákat is te hoztad még a városból, azokat igaz, nem tudtam kicserélni, de hát nem volt hozzá erőm. Én mindössze a menynyezetet meszeltem át tiszta, fehér mésszel, de azóta megint fekete lett, piszkos, az ajtó pedig mindig tárva-nyitva áll... Azóta, hogy nem vagy itt, ennek a háznak az ajtaját nem lehet becsukni. Nem is baj, hogy így van, hátha egyszer csak megjelensz, hátha egyszer csak belépsz, az sem baj, ha váratlanul, az sem baj, ha rosszkor. De te nem jöhetsz rosszkor. Szégyellni fogom, ha kopognod kell a saját házad ajtaján ... — De miért nézel Így rám? Nem ismertél meg talán ? — fortyan fel az öregasszony. — Azt is megértem. De mit tegyek? Még a világ is, ez a vénséges világ is változik. Minden rozzantabb lesz, minden megöregszik. És mi az ember a világhoz képest? Azt hiszed, van olyan, aki örömmel öregedik, akinek tetszik a saját vénsége? Mondják, hogy minden istentől származik ezen a földön, hogy mi mindannyian egy felsőbb akaratnak köszönhetjük az életünket, hogy az ő szolgái vagyunk. így van-e ez? Hallod? Hallasz engem, Orak? Tudod, mitől öregszik az ember? Azt hiszed, a civódástól, a haragtól, a földi gondoktól? Nem, nincs igazad. Az ember a várakozásba öregedik bele, a hiábavaló várakozásba ... Ó, istenem. Agyonbeszéllek, de ne haragudj rám, Orak, bocsáss meg a feleségednek. Megint elkezdtem a régi nótát fújni, de mit vársz tőlem, betokosodott öregasszonytól? Az ilyennek már a beszéde is olyan, mint ö maga. Ne is figyelj rám, Orak. Légy elnéző, ne vedd a lelkedre az ostoba fecsegésemet ... És ne állj ott a küszöbön, gyere be, az isten nevére kérlek, gyere be a házunkba... Nem ismersz meg engem, érzem. Pedig én vagyok, Ajganim, a feleséged. Igen, a te asszonyod! Ó, könyörületes isten, te még mindig ugyanolyan vagy, semmit sem változtál, Orak. Ugyanolyan mint huszonöt éves korodban. Jó kiállású, magas, erős... De miért nézel rám ilyen haragosan? Valamiért neheztelsz talán? Csak nem az ezüstnyereg miatt? Mit tehettem volna? Bűnösnek találsz abban, hogy jót akartam a lányunknak? Ne mérgelődj, kérlek. Gyere be a házba, üldögélj egy kicsit, kóstold meg a házikenyeret. Hiszen mindig mondogattad: Hej, Ajganim, az egész környéken csak te tudsz ilyen finom kenyeret sütni. No jól van, ne mérgelődj tovább, elég a haragból, gyere be ... Csak neked, szeretett uram, egyedül neked mondhatom el mindezt. Senki más nincs, akinek panaszkodhatnék. A lányunk, Kirmizi, itt hagyta a házat. Lehet, hogy ezért vagy ilyen szomorú? Itt hagyta a házadat, hátat fordított öreg anyjának, és beköltözött a városba. Hát igen, igy van ez a mai fiataloknál. Ha valami apróság miatt felhúzzák az orrukat, fogják a bőröndöt, és irány a város. Pedig Kirmizit úgy neveltem, ahogy kell, Orak. ezüstnyereg nyunk. Haragszol érte, Orak? Mit tehettem volna, mondd meg! Az, hogy egyedül voltam, megkötötte a kezemet. Honnan vettem volna pénzt az esküvőre? Hiszen úgy akartam elengedni Kirmizit az új családjához, ahogy dukál, ahogy őseink meghagyták nekünk. Értsd meg, Orak, nem azért adtam el az ezüstnyerget, mert nem volt miből élnem; Kirmizi kedvéért adtam el. Hiszen te mondtad nekem az utolsó napon: — Neveld föl Kirmizit, nevelj belőle embert... — Ne haragudj rám, bocsáss meg, Orak! Aztán Kirmizi itt hagyta a házat, itt hagyta öreg anyját, és beköltözött a városba. Fiatal ö még, a férje is az, és az élet a fiataloké. De hát mi is voltunk valamikor fiatalok, Orak, és eszünkbe jutott egyszer is, hogy magukra hagyjuk a szüleinket? Még álmunkban sem gondoltunk ilyesmire. De mit beszélek már megint összevissza ? Megöregedtem, elment az eszem is, csak bolondságokat fecsegek. Mégis, mondd meg, Orak, te mit gondolsz minderről? Hallgatsz? Nem tudod, mit szólj? Talán más idők is járnak, más az élet, másmilyenek a körülmények? Isten tudja, hogy van ez. Mi már leéltük az életünket, és nem panaszkodom. Csak egy dolog bánt: ha meghaltál, a sírodat sem tudom, hol van, és akkor hogy temetnek majd melléd? Csak ez bánt... Hát ez történt, Orak. Kirmizi itt hagyta a házadat és itt hagyott engem. De azért isten áldása legyen rajta, éljen szépen, boldogan, akárhová is vitte a sorsa. Csak a férje szeresse, megbecsülje. Csak legyenek boldogok, sikerüljön nekik minden, amiről mi nem is álmodtunk. Szomorú persze, hogy egyedül maradtam. Mi lesz velem, ha ne adj’isten rámtör a nyavalya? Hiszen egyszer én is megbetegedhetek, bár életemben nem voltam orvosnál. Megbetegszem, és nem lesz, aki egy pohár vizet adjon, aki a fejem alatt a párnát megigazítsa. Ilyenek járnak az eszemben néha. De igazából másért fáj a szívem, másért vagyok szomorú: Kirmizi még el sem búcsúzott tőlem. Még azt sem mondta, hogy isten veled, anyám, vigyázz magadra, legyél egészséges, meg ne betegedj, és ne sírj, ha hiányzóm neked ... Még csak ezt sem mondta. Összevesztünk, mielőtt elment. De miben vagyok vétkes? Neveltem, ápoltam szeretettel, mindent megtagadtam magamtól az ő kedvéért, még a porszemet is lefújtam a ruhájáról. És megáldottam, mi4 előtt elment. — Légy boldog, kislányom — mondtam. — Élj úgy, ahogy a többiek. Ne maradj el tőlük semmiben. Fölneveltelek, megpróbáltam megadni neked, ami az erőmből telt, hogy ne kelljen szégyenkezned a barátnőid előtt. Megvolt mindened, ételed, ruhád, cipőd. És ha jómódúak nem is voltunk, taníttattalak, embert faragtam belőled ... Mennyi mindent kellett kibírnunk a távolléted alatt, mennyit kellett kínlódnunk. Látod, már megint hiábavalóságokat fecsegek, ne haragudj rám, de emlékszem, hogy abban az időben az emberek üres kását sem nagyon láttak, Kirmizinek, a lányodnak pedig néha még hús is jutott! Hiszen nem nézhettem, hogy éhezzen a lányod . . . Megesett, hogy én magam vacsora nélkül feküdtem le. Emlékszel. egyszer egy selyemruhát hoztál nekem ? Mindig azt hordtam, már folt háton folt az egész, nem tudtam, sírjak-e vagy nevessek, ha ránéztem. Aztán később eltettem a nagyládába. A te ajándékod volt, mégiscsak emlék tőled. Akarod, hogy megmutassam? Rögtön hozom, akarod? Hallgatsz? Kirmizi megnőtt, nagylány lett belőle. Főiskolát végzett, most már tanítónő, és férjhez is ment. Ugye már beszéltem neked erről ? Új rokonaink lettek, módos, tekintélyes emberek. A városban laknak, mindenki tiszteli őket. Biztosan tudod, a városban sokemeletesek a házak, a lányodék pedig egy nagyon magas ház legtetején kaptak lakást. A múlt nyáron meghívtak, náluk voltam .egy egész hétig. Szörnyű magasan laknak, ha az ember kinéz az ablakon, beleszédül. Van erkélyük is, ők balkonnak hívják, de nem értem, mi tartja a ház oldalán, egyszer csak észre sem veszik, és leszakad. Csoda az, hogy tudnak ott meglenni, olyan messze a földtől... Fényes esküvőt rendeztem Kirmizinek. Meghívtam az egész falut, nem lehetett okom a szégyenkezésre. De ne hidd, hogy dicsekszem, Orak. Bárcsak itt lettél volna, még szebb esküvőnek örülhetnénk most, tudom. És ne haragudj rám az ezüstnyeregért... Nem beszéltem én erről neked soha, titkoltam, mert féltem, hogy haragudni fogsz. Mégiscsak emlék volt az az ezüstnyereg. De mit tehettem volna, az esküvőt szépen kellett megrendezni, nehogy megszóljanak. Akárhogy is rakosgattam a pénzt, csak nem volt elég. Emlékszel, mit mondtál nekem akkor, amikor elmentél ? — Az egész élet nagy titok, Ajganim. Hogy visszajövök-e, csak isten tudja. Lehet, hogy nem látsz, és lassan majd elfelejtesz. Csak azt kérem tőled, hogy úgy vigyázz az ezüstnyeregre, mint a szemed fényére. Apám hagyta rám örökségül, nekem pedig nincs fiam, hogy továbbadhassam neki. Őrizd meg a nyerget, Ajganim! — ezt mondtad. Én pedig eladtam az ezüstnyerget a múzeumT nak, hogy tisztes esküvöt tarthasson a lá14
