A Hét 1987/2 (32. évfolyam, 27-52. szám)
1987-11-06 / 45. szám
INNE KAREN SAHNAZAROV FILMJÉRŐL A Küldönc Inna Csűri kova és Fjodor Dunajevszkij A férfi komor volt, a nő a könnyeit nyelte, a fiú reménykedett. Annyi sok családi perpatvar után végre mind a hárman csendben élhetnek. Apja is, anyja is, ő is. Zord, nyirkos napon mondták ki a válást. Az utcán, azokban a percekben legalábbis úgy tűnt, megállt az élet. Már csak a kínos búcsúzkodás volt hátra. A fiú halk, pimasz megjegyzéssel előbb apjától köszönt el, aztán anyjához lépett, s szinte súgva közölte vele, hogy ne izguljon, estére otthon lesz. Azzal el is váltak. A férfit nem messze a saroktól egy csinos, fiatal lány várta, a nőt a magány legkeservesebb délutánja, a fiút a belváros zűrzavara. Ivan tizennyolc éves moszkvai srác. Most kezdi önálló életét. Az érettségin simán túljutott, a főiskolára mégsem veszik fel. Nem érdekes, rántja meg a vállát, majd csak lesz valahogy. Fád arcú, mindentől megcsömörlött anyja talál is neki való munkát: küldönc lesz egy tizedrangú szerkesztőségben. Kifutófiú, aki kéziratokkal, megrendelt írásokkal lohol a városban. Bár Ivan csak az első napon veszi komolyan a dolgát, később már fütyül az egészre. Ül a szerkesztőségi szobában, s vagy a főnökét froclizza, vagy a világot szidja. Hogy minek ez az őrült hajsza, ez az eszeveszett majd-én-megmutatom. Pénz kell, kocsi kell, pár divatos cucc, na, meg egy mutatós partner, és gyerünk ... bele a világba! Én nem akarok idő előtt összecsuktam, ráncos, trotyli felnőtt lenni, én az élet napos oldalát keresem, dörgöli kaján vigyorral a professzor orra alá. A meglett férfi csak áll és zavarában nem tudja, hová legyen. Aztán hogy akarsz te ilyen nagy lábon élni? — faggatja a fiút, miután a kezébe nyomja a kijavított kéziratot. Például úgy, hogy feleségül veszem a lányát... ahogy elnézem, jó sorunk lenne, ha maguknál laknánk. A professzor ajtót mutat a fiúnak, Kátya, a lánya utána szalad. Ivan és a lány ugyanis jól megértik egymást. Egyformán cinikusak és mind a ketten kitartóan küzdenek a beidegződések, a megszokások, a formaságok ellen. Nem akarunk úgy élni, ahogy apáink élnek — hangoztatják minduntalan, de a hogyanra még nem találtak egyértelmű választ. S amíg Ivan a helyét keresi a világban, anyja egyre magasabb falat emel maga köré magányában. A film egyik legelragadóbb jelenetében a fáradt, unott aszszony fia mellé ül a kanapéra, s együtt énekelnek. A srác kókadtan, egykedvűen, de anyja, akár egy operaénekesnő, teljes hangerővel, mély átéléssel. Fájdalmas-szép pillanatok ezek — a fiú arcán az elcsituló lázadás, a lassú megnyugvás jelei, a nő tekintetében megcsillan az elhatározás, hogy holnaptól talán máshogy fog élni Karen Sahnazarov alkotása, A küldönc különdíjat kapott az idei moszkvai filmfesztiválon. Ivan szerepében Fjodor Dunajevszkij remekel, az Anyát Inna Csurikova formálja meg ugyancsak nagyszerűen. „Innát régóta tisztelem — nyilatkozta a rendező. — Tisztelem a művészetét, a gondolkodását, a magatartását... alig vártam, hogy elkezdjük a forgatást. Hogy közelről lássam végre a csodát. Az átlényegülés csodáját. Hogy hogyan képes percekbe süríteni egy zátonyra futott életet. Látta a filmet, ugye? Akkor csak annyit mondok: az a jelenete például, amikor a válás kihirdetése után eltorzul az arca, apró remegésekkel jelzi kínjait az ajka, nekem mindörökre emlékezetes marad. Pedig ott álltam a közelében és láttam, hogy csinálja. Inna napjaink egyik legnagyobb színésznője, még kész sem volt a film forgatókönyve, de már tudtam, hogy ő fogja játszani az Anyát. Más valaki szóba sem jöhetett, nekem erre a szerepre egyedül ő kellett. Ivan életre keltőjét hónapokig kerestem — eredménytelenül. Moszkvában és Leningrádban sok fiú tanul a színművészeti főiskolán, de sem itt, sem ott nem találtam olyan arcot, amilyenre szükségem volt. Hiába sorakoztak fel az elsőéves növendékek, egyiküket sem tartottam ízig-vérig mai kamasznak, suhancképű, lázadó, odamondogatós fiúnak. Mások, érettebbek, komolyabbak voltak valamennyien. A gyermekszínházakat kezdtem sorra venni. Tízben, tizenötben biztosan megfordultam, de egyikben sem fogott meg senki. Nem baj, majd a középiskolákban, nyugtattam magam. De nem volt szerencsém. Akinek tetszett az arca, a habitusa, annak lámpaláza volt, aki meg jól játszott, az külsőleg volt távol a figurától. Nem láttam más megoldást, csak azt, amit Fellini csinál. Munkatársaimmal együtt naphosszat róttuk a várost és figyeltük a tizenéves srácokat: talán ez. vagy inkább amaz? Egyszercsak feltűnt valaki a téren ... ott ültünk a pádon és jött egy fiú zsebre dugott kézzel, lehajtott fejjel, kavicsot rugdosva maga előtt. Dühös volt, pokoli dühös, láttam a lépteiben, de csak ment és rugdosta a követ. Megállítottuk. Majd .fellökött bennünket a tekintetével. Először nem akart beszélni, aztán kifakadt. Hogy most veszett össze az anyjával. Mert állandóan belebeszél az életébe. Nem húzom tovább: ő volt az, Fjodor Dunajevszkij. Egy moszkvai gimnazista. Aki orvosnál ült, amikor ott jártunk az iskolájukban. Nem akart dolgozatot írni kémiából." SZABÓ G. LÁSZLÓ Schallaburg várában (Ausztria) bábukiállítást rendeztek. A bejáratnál ez a szörny „üdvözli" a látogatókat. Láttán nem mindig kacajjal reagálhak a legkisebbek. A nappali kísértet gyűjti a paplant? (Podstrasky Anton felvétele) Mintegy 350 ezer egeret és patkányt ad el évente a laboratóriumi állatok legnagyobb hazai tenyésztője a Velaz vállalat. A tudományos kutatóintézeteknek szál-8
