A Hét 1987/2 (32. évfolyam, 27-52. szám)
1987-10-30 / 44. szám
Idegen a toronyházban Tófalussi Ádám merengve emelte fel tekintetét a papírról, hogy ötletszerzés címén néhány percig kibámuljon az ablakon. Az előtte fekvő íven már vagy fél órája csupán legújabb kisregényének címe árválkodott. Rángatózó, macskakaparás-betűivel a rá jellemző tétova módon vetette papírra: A falak megszólalnak. Egyre biztosabbnak látszott, hogy tapló-száraz agyából ma sem tud semmi értelmeset kicsiholni, akárcsak tegnap és tegnapelőtt, sőt: már egy hete, amióta nem írt le egy összefüggő mondatot. A Kiadó által megadott határidő vészesen közeledett, most már naponta tíz gépelt oldalt kell megírnia, ha időben el akar készülni a kézirattal. Rém egyszerűnek tűnt a kötet összeállítása: két évvel ezelőtt anyja magnóba mondta szülőházának történetét. Dédapja százkét évvel ezelőtt a saját kezével építette a vályogházat amelynek fala ma kidőlni készül. Négy generációnak nyújtott tojáshéj-védelmet, miközben a világ épülete eresztékeiben recsegett: a viskónak tágas ház gazdái öt államforma önkéntes vagy behívott katonáiként meneteltek, ha kellett, véreztek távoli vidékeken, kényszerből öltek, mialatt asszonyuk rogyadozó térdekkel, összeszorított szájjal, szívében bármely pillanatban kialudni kész reménnyel tért ki nap mint nap a postás elöl attól rettegve, hogy végzetes küldemény lapul hatalmas táskájában. A ház falaiba beivódott sorsokat, régesrégi vallomásokat, az önfeláldozó szerelem és a szegénységszülte önpusztító gyűlölet ezerarcú megnyilvánulásait akarta a vakolat alól kibontani. Megfejteni a telepesek logikáját, belelátni számára ismeretlenek egykori életébe; amikor ő egy cseh tanyasi házban ízlelgette anyanyelve első szavait, azok két év múltán nagyobb pénz reményében, a földtúrástól megundorodva, a közeli nagyvárosba álltak odébb. Anyja a nehézsorsú parasztasszonyok hegyipatak tisztaságú mondataival sorolta az egymásra torlódó sorsokat, akár a szedőgépbe is mondhatta volna. Tófalussi Ádám nem volt híve a realista regénynek. Vallotta, • hogy időfelbontás nélkül, az erkölcsi tanulság és saját filozófiájának megfogalmazása, darabokra szabdalása, ennek a szövegrészekbe véletlenszerű helyekre építése nélkül müve aligha lehet kortárs regény. Külön élvezetet jelentett számára kritikusainak értetlenkedése: elképzelte őket a kiadói kötelespéldány olvasása közben. Ha nem találják meg az összefüggéseket, rossz kritikát nem írhatnak róla: modern regényt levágni szellemi öngyilkosság. Már vagy egy hónapja megfogalmazódott benne az erkölcsi tanulság, akkor nem volt ideje megírni, azóta meg elfelejtett: Villámcsapásként érte őt Éva bejelentése, hogy elege van a nincstelenségből, a gyerekeknek apára, nem a család nyakán élősködő parazitára van szükségük. Karcsihoz, közös gyerekkori barátjukhoz költözik, akinek elárvult fia benne anyára lelhet. Éva a legérzékenyebb pontját találta el: már egy éve nem volt munkaviszonyban, hogy az írásnak szentelhesse minden energiáját. De sokáig alig tudott íróasztalhoz ülni. Hónapokig tartott, mire elintézte a hatósági pecsétet. A fafejű hivatalnok kérvényére bökve egyszerűen kijelentette: ilyen foglalkozás nincs. Mindenkinek kötelessége dolgozni. Azt nem volt hajlandó tudomásul venni, hogy Tófalussi eddig megjelent két kötete munka eredménye. Tófalussi szerencséjére az ötödik látogatás alkalmával egyik hivatalnoktársát is az irodában találta: a vasárnapi focimeccset vitatták meg. Tófalussi lemondóan várakozott. Ezúttal a véletlen segített rajta: az idősebb kolléga azt ajánlotta, hogy vegyék fel az írót a rínglispilesek listájára: azok is ilyen cirkuszosok. Tófalussi tüskével a szívében hagyta el a hivatalt. Fájdalmát nagymértékben enyhítette a személyiébe kapott friss pecsét: nincs hatósági személy, aki munkakerüléssel gyanúsíthatná. Jóval mélyebb sebet ütött Éva rajta, aki még aznap elköltözött a két gyerekkel. Nyilvánvaló volt, hogy miért ennyire sürgős: márciusban a legfőbb ideje a fóliasátorban elkezdeni a munkát. Karcsi a két sátorral egymaga nem bír el. A nők pénzsóvársága határtalan: nem volt hónap, hogy ne kapott volna négy-ötszázat egy-egy írásért, ehhez további négy-ötszáz összejött előző két kötetének utánközléseiből. Bezzeg akkor nem költözött el, amikor két éve harmincezret markolt fel második kötetéért! Ha pedig A alak megszólalnak megjelenik — talán már jövőre, de legkésőbb két év múlva —, újabb pénz jön a házhoz. Tófalussi azt nem akarta tudomásul venni, ha a felesége nem dolgozna, lakbérre se telne nekik. Menjen, ha annyira akar, egyszer majd jól megbánja. Tófalussi érezte, fogy a levegője. Legjobb lesz, ha kinyitom a balkonajtót — gondolta. Kilépett a tenyérnyi erkélyre, hogy jót húzzon az egyre csipősebbé váló levegőből. A bágyadt napsütés már alig tudta enyhíteni az egyre vészesebben közeledő tél leheletét. Ekkor vette észre, hogy a házak mellett ötletszerűen szétszórt autók között egy hatalmas fekete limuzin kacsázik. A nyúlfarknyi utacskákon a sorozatos nekilendülésektől és megtorpanásoktól kétségbeesetten kikötni igyekvő, törött árbocú luxusjachtra emlékeztetett. Valami nagy amerikai dög — gondolta Tófalussi. Csak amikor közelebb ért. rajzolódott ki az orrán a körből ferdén felfelé kiálló nyílvessző. Volvo — villant át az agyán. A négykerékmeghajtású cirkáló hirtelen megtorpant: egy gyerekkocsis fiatalasszony mellett horgonyzott le. Biztosan villanymotor engedi le az ablakot — gondolta Tófalussi. A fiatalasszony tanácstalanul toporgott. A sofőr kiszállt, széles gesztusokkal jelezte, hogy már az egész lakótelepet kétszer körbejárta. Az asszonyka izgatott kotlósként forgatta a nyakát, majd fejét enyhén oldalra fordította. Hirtelen felderült az arca, jobb kezével határozottan Tófalussi erké lyének irányába mutatott. Ekkor vette észre az írót. — Magát keresik! — kiáltotta elnyújtott hangon, a hetedik emeleten magasodó Tófalussi a levegő százméteres szűrőjén keresztül ebből mit sem hallott. Úgy látszik, meghalt az amerikai nagybácsim — ironizált magában. Ö tudta a legjobban, hogy felmenő rokonait mindig elválasztotta egy hajszálnyi a kétségbeesett cselekedetektől, bár megélni itt olykor csak csodával határos módon tudtak. Falujukat is csak akkor hagyták el, ha vitték őket. Kezével széles ívben rajzolta le a kört, jelezve, hogy meg kell a háztömböt kerülniük, a bejárat a túlsó oldalon van. A szobában szanaszét heverő könyveket és ruhadarabokat gyors mozdulatokkal az ágynemütartóba dobálta, miután szekrényre még nem tellett. Néhány perc múltán dühödten szólalt meg a berregő. Tófalussi a szélesre tárt ajtóban egy szemüveges, szürke szálkás öltönyű. fehéringes, nyakkendős, velekorabeli férfit pillantott meg, kezében fekete mappával. Csak a köcsögkalap hiányzik a fejedről és elmehetnél a szitibe üzletembernek — idétlenkedett magában Tófalussi. A frissen borotvált, diszkrét kölniillatot árasztó férfi visszafogott eleganciájának rikító ellentéte volt a mellette álló platinaszőke, kékszemű, kétoldalt a fél combjáig felhasított tigríscsíkos miniruhában egyik lábán egyensúlyozó huszonöt év körüli nő. Bal kezében letört sarkú bal cipőjét tartotta: a házgyári lépcsősorok közötti résbe szorult be az utolsó lépcsőfordulóban, amit a söme siető építőknek már nem volt idejük betonnal kitölteni. A no szemében mély szemrehányással nézett fel Tófalussira, akit ez rettentően mulattatott, miközben jól átta a nö enyhén előredöntött törzse miatt az elálló ruha által szabaddá tett ruganyos mellét. De jó, hogy nincs rajta cicifix — örvendezett Tófalussi, akinek felesége eltávozása óta csak a lakótelep karbantartómacájával volt dolga, az ö százkilós bájait még kritikusainak se kívánta. Az angol tőzsdeügynökre emlékeztető úr lassan, tagolva beszélni kezdett. Tófalussi értő tekintettel ráncolta a homlokát, arra megesküdött volna, hogy angolul hadovái. Annyit mindenesetre megértett, hogy a szemüvegest Erik Johanssonnak hívják. A nö felegyenesedett, bal lábának ujjhegyére állt, hogy kiegyenlítse jobb cipőjének arasznyi tűsarkát. Tisztán csengő hangon, a szóvégeket elnyújtva fordította csehre az elmondottakat. — Johansson úr mély tisztelettel üdvözli önt. Ő a prágai svéd nagykövetség másodtitkára. Tófalussi esetlenül meghajtotta a fejét, majd félreállt az ajtóból. Kifordított tenyerével jelezte, hogy fáradjanak beljebb. Johansson először tanácstalanul meredt az íróra, majd a tolmácsnőre, látszott rajta, hogy másfajta bánásmódhoz szokott, majd amikor fölfogta, hogy Tófalussi nem indul előre, bizonytalan léptekkel elindult. Tófalussi kulcsra zárta a bejárati ajtót. Johansson arcán egy izom se rezdült. amikor meglátta az asztal mellett álló két konyhaszéket és a bevetetlen franciaágyat. A szoba bútorzatát egy házilag eszkábált könyvespolc és az ágyneműtartó egészítette ki. Tófalussi megigazította a két széket, hellyel kínálva a vendéget. Ő az ágy szélére ült. Johansson és a fél cipős hölgy megállt a szoba közepén, kérdőn tekintettek a gazdára. Tófalussi azonnal kapcsolt. — Az ott a konyha. Csak egy szoba van — mondta. A svéd állva maradt. Tófalussi is felállt. Johansson kinyitotta a mappát, az iménti zengő hangon olvasni kezdett, a nő — akit Tófalussi egyre jobban megkívánt — mondatonként fordított. — Tisztelt Tófalusszi úr! — Tófalussi — igazította ki halkan az író, miközben kicsúszott flanellingét gyömöszölte vissza a farmerébe. 14
