A Hét 1987/2 (32. évfolyam, 27-52. szám)

1987-10-30 / 44. szám

Nyolcvanöt éve született a magyar líra egyik kiemelkedő egyénisége,

Illyés Gyula. Versei közlésével reá emlékezünk

POESIS HUNGARICA

Vén bátyjuk lettem, megérhettem, kiket kisöccsökként követtem; követtem volna, tellett rá hit, bár Olmützig, bár Segesvárig!

Apjuk, nagyapjuk, dédjük lettem, kiknek a térdein ügettem; kik adnak mindmáig tanácsot óvni a szétom/ó családot.

Állnak az idő útján. Szobrok ? Visszaszólnak, ha odaszólok. Mutatják, jó hidmérleg-őrök, mit ér, ki elhalad előttök.

Fura, át- s átváltó rokonság, fűz évre év messzebbre hozzád. Tágul időm hét határon túl. Nehéz szívem vénülve újul.

Piros csizmák nyomán a hóban térek haza, hol sosem voltam föllelni — meóti zöld réten ? — az örök létem ?!

BÉLYEGESEK

Vitt a villamos; —- mint a háló szűrte szemem a tömeget: rögeszmém volt már nézni, bárhol, ki a nálam is öregebb.

Ez, az, amaz! Saját jövőmet vizsgáltam az arc-romokon.

S belém nyilait a szívriasztó hasonlóság: mind rokonom!

Velük kaptam egy anyanyelvet egy édent. egy szülőhazát (téged, délszaki, barnabőrű, fűszerszigeti ifjúság!)

Velük volt közös ideálom, hiedelmem, egem, hitem, velük égek közös pokolban, ha e hitem elveszítem

(abban, hogy oda bár az éden, van föld s munka, gyümölcsöző, elszállt a menny bár, áll fölöttünk csoda-népesen a jövő).

Kínai és kínai közt vagy néger és néger közt se több, a szín-, a vér-, a sorsközösség, mint mi bennünket összeköt Közös célt hajh, közös utat mi lelünk, egyivásuak!

Sárgafoltunk van, közösebb, mint nemrég a kivetetteké — velük megyek máris menetben egy szörnyű téglagyár felé —

Ezt gondoltam, meg ezt: velük kell feleznem hát bút s örömöt;

a többi — bámész utca-nép csak; ha szán, ha pénzt lök, ha röhög: más! Más az étele, szokása, sorsa: idegen! Nem-rokon!

Dacosan, sértetten soká ezt gondoltam. Már nem gondolom.

Mert már tudom, hogy kik a járdán úgy feszítettek az imént, a menet végén, folytatásul, mind bekerülnek miközénk.

Tudom: néhány perc s oh milyen vad zűrzavar lesz köztük a „gyűrű", az igazoltatás miatt —

Szeretnék odaszólni nekik: fussatok, míg ideje van; fussatok gyorsan, — csomagolni, mert a menekvés — hasztalan!

Motyóba gyorsan kenyeret, gézt, vajat aszpirint takarót s csókot hamar, kiknek a búcsú nem is az, ha nincs búcsúcsók, aztán gyerünk! Elég a holmi, sőt fölös is, bármily kevés! így szólnék. Nem szólok. Hiába ez is, a figyelmeztetés.

Hisz megadták hajdan az intést s hasztalan adták nekem is; pedig nem is akárkik adták — utoljára szegény Babits...

Nézem némán a járda népét s nem bánva ki ért ki nem ért, tisztelgek bensőmben nekik, mint elítéltnek az elitéit.

— Sorry — mondta apró arcrezdüléssel a svéd, majd folytatta. — Engedje meg, hogy közöljem önnel, a Svéd Királyi Akadémia által kinevezett Nobel-díj bizottság az Irodalomtudományi Intézet és a PEN-klub kijelölt szakértőinek a szavazatai alapján önnek ítélte az idei irodalmi Nobel-díjat kiemelkedő irodalmi tevékenységéért, amely mélyrehatóan világítja meg az emberi lélek problémáit korunkban, különös tekintettel művészetének csúcspontjára, a Tükör tükre című kisregényére és a Rozsszigeti félemberek novelláskötetére.

Tófalussi hangosan felröhögött.

— Én vagyok az idei év legjobb írója. A világirodalom klasszikusa. — A svéd arcizma rosszallóan megrándult, gyorsan rendezte vonásait, a mappába pillantott.

— A részletes indoklás szerint Tófalussi úr önnek azért ítélték oda a legmagasabb irodalmi kitüntetést, mert ön az első magyarul író szlovák író, akinek gondolatgazdagsága és igazságkeresése a legnagyobbakat jellemző művészi erővel párosult.

— Aha. Egyik évben egy japán, a másikban egy dél-amerikai, aztán jöhet egy ausztrál. Most meg a csehszlovákiai magyar.

Johansson a mappájába tekintett, majd enyhén megnyomva a szót megismételte: magyarul író szlovák író.

— Mindegy — legyintett Tófalussi. Fontosabb kérdésem is van: hogy olvasták az írásaimat, ha még le se fordították? Vagy csak a lóvé nem érkezett meg ?

Johansson erre nem tudott felelni, viszont egy papirszeletkére feljegyezte a kérdést.

— Mennyi guba jön ezzel a díjjal a házhoz? — akadékoskodott Tófalussi.

— Egymillió svéd korona. Mai árfolyamon kétszázhetvenezer amerikai dollár. Ehhez járul a színarany emlékérem Alfred Nobel arcmásával.

Tófalussi füttyentett.

— Évát megüti a guta. A volt feleségem — tette hozzá, látva Johansson értetlen tekintetét.

— Engedje meg, tisztelt Tófalussi úr, hogy az Akadémia, a

prágai svéd nagykövetség és a magam nevében elsőként gratuláljak ehhez a megtiszteltetéshez. Egyben átadom a díjkiosztó ünnepségre szóló meghívót és két, Prága—Stockholm repülőjegyet. A díjkiosztásra december 10-én, Alfred Nobel elhunyténak évfordulóján kerül sor. — Tófalussi kezébe nyomta a mappát, jobbjával megszorította az író jobb kezét. Tenyere hideg volt, kézfogása személytelenül idegen.

— Üljenek le — tüsténkedett Tófalussi, — hozok valamit, hogy leöblítsük a nagy boldogságot. — Kiment a konyhába, a beépített szekrényből előhalászta a desszertbort, amelyet tegnap utolsó húszasából vásárolt egy kétkilós kenyér kíséretében. A dugó halk pukkanással távozott a palackból, Tófalussi hamarosan megjelent az ajtóban, bal kezében az üveggel, jobbjának mutató-, hüvelyk- és középső ujja közé csippentett három mustáros pohárral.

— Nem tokaji aszú — mondta — de jó olcsó. Gyorsan fejbevágja az embert.

A tolmácsnő kérdőn nézte Tófalussit, aki tört szlováksággal mondta a magáét. Nem lehetett tudni, hogy csak a fülének nem hisz, vagy nem akarja lefordítani a nyugati diplomata fülének nem való szöveget. Aztán angolul mégis mondott valamit, mire a svéd elnézően elhúzta a száját. Eközben mereven nézte a poharakat amelyek belső falán hüvelyknyi mélységben látható volt Tófalussi egy-egy ujjlenyomata. Tófalussi színültig töltötte a poharakat a piszkossárga léből.

Akkor egészségünkre! — koccintotta poharát a többiekéhez, egy hajtásra kiitta a tartalmát. Johansson torkán megakadt az ital. Arca elvörösödött, szeme kiguvadt. Tófalussi a szeme sarkából figyelte, a kezében ugrásra készen a borosüveggel. Elismerően volt kénytelen nyugtázni, hogy Johansson hétpróbás diplomata: a pillanatnyi kínos jelenet után hirtelen nyelt egyet, arcára ismét kiültek az előbbi szenvtelen vonások. A tolmácsnö heves köhögési rohamot kapott. Eközben combjai enyhén szétnyíltak, Tófalussi mohó tekintete elkapta csíkos bugyiját. Van ízlése a palinak — gondolta elismerően — nemcsak a pipije remek, de annak szerelése is: csík a csíkkal harmonizál.

Johansson az újabb kínálást csendes, de határozott hangon utasította el. Felállt, búcsúra nyújtotta a kezét.

Még egyszer gratulálok. Ne felejtse el meghallgatni a déli híreket, akkor mondja be a rádió. Én se felejtem el ezt a különleges — egy pillanatig habozott, majd megtalálta a helyes szót —, egyéni vendéglátást. — Határozott léptekkel indult az előszobába. A szőkeség bicegve menekült a sarkában. Tófalussi elfordította a zárban a kulcsot.

Szerencsére a felét meghagyták — nézett az üvegben lötyögő italra. Mialatt töltött, érezte, hogy egyre nagyobb ütemben tódul a fejébe a vér: most fogta csak fel, hogy Éva még nem adta be a válókeresetet. Tehát a pénz fele az övé. Ráadásul ha megneszeli, hogy két személyre szól a meghívás, még Stockholmba is elmegy vele.

— A franc egye meg! — tört ki belőle. Most jutott csak eszébe, hogy Johansson megemlítette: „Nagykövetségünk kapcsolatba lép az önök hatóságaival a kiutazási engedély ügyében". Ezért nézett rá olyan bambán, amikor ő a feleségéről múlt időben beszélt: azt hitte, hogy pontatlanok az információi. Még csak ez hiányzott: Éva a fotósok gyűrűjében a sajtókonferencián; Éva diszkréten mosolyogva a háttérben a díjátadásnál. Legfőképp: Éva százötvenezer dollárral a tarsolyában! Éva, aki ledilettánsozta őt, holott egyetlen írását se olvasta. Dühében fenékig kiitta az üveg tartalmát. Végignyúlt az ágyon. Érezte, ahogy fokozatosan elönti a kábulat, hamarosan elaludt. Még a déli híreket se hallgatta meg. Azt álmodta, hogy a Nobel-díjat gyakran nem a legjobb író kapja.

15