A Hét 1987/2 (32. évfolyam, 27-52. szám)

1987-10-23 / 43. szám

Sokáig csókolóztak. Ahogy a lány hajfürtjei az arcába hullottak, a fiút valami ismeretlen, végtelenül kellemes illat hódította el.

A lány hirtelen vadul ellökte magától Tirkast.

— Megöl az apám — mondta, miközben haját igazgatta. Szemében azonban nem volt félelem, s a fiú megértette, hogy Dilor nem fél az apjától.

Pár lépésre tőlük, a fűre terített nemezdarabon aludt az öreg. Feje alá tarka párnát rakott, arcát nem lehetett kivenni a sötétben. Valamivel odább fekete szamár ropogtatta a körtefáról lehullott leveleket.

A hegycsúcs mögül előbújt a hold kerek tányérja. Dilor ügyesen, mint a macska, felugrott a szekérre, s a lábát lóbálta. Ahogy ott ült, büszkén magasra emelt fejjel, úgy tűnt, mindenről megfeledkezett a világon.

Tirkas — szinte maga se tudta, mit csinál — eléje térdelt és átölelte a lány térdét.

— Dilor, ne menj el...

Fejét a lábszárához szorította. Azt várta, hogy a lány megsimogatja a haját, de Dilor újból eltolta magától.

— Eredj már, aludni akarok!

Tirkas rápillantott szigorúra vont szemöldökére, makacsul összezárt ajkára, s hangjában ingerültség rezgett:

— Virradatkor visszajövök.

Aztán nekiiramodott a holdfényben úszó útnak; a faluban ugattak a kutyák, a hegyi patakban zúgott a víz. Tirkas megállt, és körülnézett: a dombon lent, az út mentén az öreg körtefa sötétlett. A hegy lábánál váratlanul fények villantak fel: teherautók haladtak gyapottal megrakottan.

A legény zavartan topogott, lelkében végtelen ürességet érzett.

— Nem! — suttogta. — Nem megyek el innét. Sehová. Soha. Barnára sült testéről ledobta az inget, leült a száraz, megsárgult fűre.

Mi történt velem? — gondolta. — Honnan került ide ez a lány? Talán képes lennék miatta elhagyni ezt a földet ?

A faluban megszólaltak a kakasok. „Kaszim apó már biztosan megjött a szérűről. Az udvarban szendereg, engem vár" — gondolta Tirkas, s tisztán látta maga előtt Kaszim apó arcát, jóságos, okos szemét, ősz szemöldökét, hegyes kis szakádét. Felállt, valami hazafelé húzta. A hold már magasan járt, az égen kövér felhők úsztak, s mindent betöltött a nedves föld szaga.

II.

Mióta csak emlékezni tud, itt élt ezen a vidéken. Hol született, ki az anyja, apja

— fogalma sincs. Cigányok nevelték. Asszonyok, akik éjfélig tereferéltek a tábortűz mellett, s mikor táncoltak, tarka szoknyájuk suhogásával telt meg a levegő; asszonyok, akik semmiért sem cserélték volna el ezt az életet. Ők viselték gondját.

Napnyugtakor mindig tábort ütöttek a mezőn, ott, ahol éppen voltak. Tirkas hancúrozott a fűben, fülelt a csörgődobok hangjára és a vidám nevetésre, figyelte a tűz körül sürgölődő árnyékokat, aztán álomba merült.

Reggelenként beszélgetésre és szamárordításra ébredt. Végigsimította harmattól nedves haját, megdörzsölte elgémberedett kezét. Aztán megint a végtelen országút... Sehogyan sem értette, miért van a világon olyan sok út, a karaván pedig csak ment, mendegélt, s a cigányok közül bizony senki sem tudta, vajon hova is tart.

Egy tavaszi éjszakán a Tentakszaj kavicsos partján telepedtek le. Sisteregve zúdult le a hegyről a sebes sodrású patak, habzott, porzott a víz.

Tirkas hétéves lehetett akkor. Aznap nagyon elfáradt, hamar elnyomta az álom. Még meg sem virradt, mikor arra ébredt, hogy hömpölygő hullámok sodorják magukkal. Segítségért kiáltozott, de maga sem hallotta saját hangját. Hatalmas mennydörgések reszkettették meg a világot, az égbolton fekete felhők gyülekeztek. A kisfiú kétségbeesett igyekezettel próbált a felszínen maradni, de aztán minden erőfeszítése ellenére elmerült.

Idegen házban ocsúdott fel, ágyánál ismeretlen férfi állt. Deres bajuszán, szakállán vízcseppek csillogtak. Tirkas megértette, hogy ez a férfi mentette ki a vízből.

— Eressz — kiáltotta —, elmegyek.

— Fel akart ülni, de nem tudott. Az ismeretlen gyengéden betakarta.

— A karaván elment. Biztosan azt hitték, hogy elpusztultál. — Mélyet sóhajtott. — Nagyon erős ár zúdult le a hegyekből. Ilyen ez a Tentakszaj. Minden tavasszal a bolondját járja.

Mindez régen történt, nagyon régen. S ha a faluban meg nem jelenik az a szekér, és Tirkas nem látja meg Dilort, aligha jutott volna eszébe a múlt.

III.

A nap kikukkantott a látóhatár mögül. A poros úton rozoga szekér döcögött, pálcavékony lábú fekete szamár húzta. A bakon szeridergett az öreg. Reggel óta egy szót sem szólt Tirkashoz, s ha nagy ritkán hátrafordult, figyelmesen fürkészte a fiút kivörösödött szemével. Tirkas Dilor mellett ballagott a szekér után. A lány fűzfavesszővel csapkodta az útmenti füvet. Elégedetten mosolygott : büszke volt szépségére, meg arra, hogy eljött vele a legény.

A kerekek panaszosan nyikorogtak, ahogy a szekér a dombtetőre kapaszkodott:

Mikor Tirkas elhagyta a faluját, folyton csak arra gondolt, hogy Dilor ezentúl örökre vele lesz, s kész volt elmenni utána akár a világ végére is. De ahogy távolabb került a falutól, lépései egyre bizonytalanabbak lettek. Olyan érzése támadt, mintha valaki egy láthatatlan vékony szállal a Tentakszajhoz kötötte volna, s ez a szál minden lépésnél egyre jobban megfeszült.

A tetőről hátratekintett a megtett útra. Alatta csillogott a folyócska kék szalagja. A távolban az úton porfelhő emelkedett a magasba; most tér haza a csorda. Kaszim apó házában is volt egy tarka tehén, hajnalban ő szokta kihajtani a legelőre. Este a tehén egyedül is hazatalált. A szomszédasszony szokta megfejni — Kaszim apó felesége réges-rég meghalt. És Tirkasnak most újra eszébe jutott, hogy Kaszim apónak senkije sincs a világon, rajta kívül.

Abban az évben, amikor az öreg kihalászta a vízből, táskát, ábécéskönyvet vett neki, és elvitte az iskolába. Egymást kergették az elörajzó emlékek: a harmatos réten fut reggel az iskolába, szőlőt szed a pajtásaival a kolhozkertben. Aztán tavaly az érettségi bál... Nagyon szeretett őszi éjszakákon a szérűn dolgozni. Fölmászott a kazalba rakott gyapothegy tetejére, a hátára feküdt, s olyankor úgy tűnt, mintha az égbolt egészen alacsonyra ereszkedett volna. Kimondhatatlanul jó volt a puha gyapoton heverészni. Úgy érezte, hogy egy elvarázsolt hegy tetején van. Mélázásából néha autóduda hangja zökkentette ki. A hegy lábánál teherautó állt meg, csikorogva pattant ki az ajtaja;

— Mi van, cigány, durmolsz?

Tirkas nem sértődött meg. Leugrott a kazalról, és megrakta a kocsit.

Aztán beállt tanulónak a traktorosokhoz. És most, hogy eszébe jutott a felszántott föld friss illata, a benzin átható szaga, a motorzaj, a traktor körül keringő varjak károgása, rádöbbent, hogy semmi mással nem tudná fölcse14