A Hét 1987/2 (32. évfolyam, 27-52. szám)
1987-10-23 / 43. szám
kezű háziasszonyok is már a szövetkezet bérházában lakik. Nézem, figyelem a gépeket. A gyártási folyamat egyszerű: az öblös garatokba szállítószalagon került liszthez az ügyes kezű asszonyok, lányok hozzáadják az előírt tojásmennyiséget, majd a gép a masszát — víz hozzáadása nélkül kikeveri, jól átgyúrja, összedolgozza s lapokra préseli. Később a szobahőmérsékleten szikkadó tészta a szeletelő masina kései közé jut. Innen viszont — jókora tepsikben — a szárítókemencébe vándorol. Végül a fehérköpenyes nők formatervezett dobozokba rakják a kész terméket. Minden egyes tasak tartalmát bolti mérlegen külön ellenőrzik. A „Tini" fantázianévre keresztelt levestészta, valamint a 10 tojásos kis és nagycsomagolású cérnametélt kerül ki a nyényei üzemből. A portéka a szövetkezeti bolthálózat zvoleni központi raktárán keresztül Szlovákia minden boltjába eljuthat. A járás területén a Jednota kereskedelmi lánc révén jut az áru a vásárlókhoz. — Ha meghibásodnak a gépek — kesereg Iveta Püspökiová —, nehezen jutunk pótalkatrészhez. Az igazat bevallva, bizony nem a legmodernebb, csúcstechnológiát képviselő gyártósorokat vásároltuk meg. Ha kilazul egy csavar, leáll a gép és órákra szünetelhet a termelés. A közeljövőben új, modern csomagolóautomata vásárlását, továbbá újabb tésztaféleség gyártását tervezzük. Jövőre, amikor majd már összesen tízmillió korona értékű gépekkel folyik a termelés, 3 000 tonna lisztet használ fel a tésztagyártáshoz az üzem. ZOLCZER LÁSZLÓ A szerző felvételei NOTESZLAPOK 1. Struccosdi Vajon mikor és hogyan született, kinek a száján szaladt ki először az a gyakran találónak bizonyuló megállapítás, hogy többe kerül a leves, mint a hús?... Ez aligha deríthető ki; annyi azonban valószínű, hogy valamelyik eszesebb gazda korholhatta imigyen asszonyát, ha nem ésszerűen készítette az étket. S mivel eme kijelentésnek nagyon is mély értelmű, általános tanulsága volt, túlélte az esetleges családi perpatvart, ráadásul ma is jól használható, ha valamit nem megfelelő gazdaságossággal végzünk. Mert ugyan mit is mondana, vagy egyáltalában szóhoz tudna-e jutni a szóban forgó gazda, ha mondjuk megvizsgálna egy olyan jelentést, amelyben az áll, hogy egy óvodarekonstrukció kis híján a duplájába kerül az eredetileg tervezett összegnél; avagy az üzemek valamelyikében felújítottak egy tehergépkocsit, ami kereken 40 százalékkal került többe, mintha vettek volna egy vadonatújat? Pedig elég alaposabban szétnézni ahhoz, hogy az ember észrevegye: nem is egy és nem is két gépkocsi, berendezés, elavult gép, netán évtizedek óta elhanyagolt épület újul meg utólag olyan áron, hogy bizony a leves jócskán többe kerül, mint a hús. A hajdani gazdának, aki összevonná szemöldökét és korholóan a fejét rázná, hiába magyaráznánk, hogy ez így helyes és így a rendjén való. Annál is inkább, mert ellenkezik minden normális észjárással, ám összhangban van azzal a gyakorlattal, hogy a fenntartási és felújítási keretekben -összegyűlt pénz kizárólag fenntartásra és felújításra használható. Ezért tapasztalja országjárásai során az újságíró is, hogy sok helyütt az évtizedes technikát konzerváló megoldásokat választják csak azért, mert a felújítási és fenntartási keret erre nyújt lehetőséget. Igaz, hogy ez a megoldás például háromszorosába kerül az érintett vállalatnak, de a szabályok ezt teszik lehetővé. Némi szarkazmussal azt is hozzáfűzhetném, hogy egyúttal garantálják a lemaradást is az egyre élesedő minőségi versenyben. Mindennek tudatában joggal fölvetődik a kérdés, vajon van-e értelme kisded játékokat játszva — szaknyelven szólva — rekonstrukciónak minősíteni a természetes szükségletnek mutatkozó nagyjavítás során hanyagul elvégzett munkák újbóli elvégzését; ennél is szembeötlöbb esetekben pedig ugyancsak a rekonstrukció fedőnévvel illetni a lényegében teljesen új beruházásokat. De túllépve az ügy szigorú értelmében vett gazdaságossági és ésszerűségi vetületén, helye-e amolyan struccosdit, ájtatos szembekötősdit játszva az én tudom, hogy ők tudják, hogy én is tudom ördögi körének sajátos elvét forszírozni. Nos, aligha. Ennél sokkal célszerűbb az egyszeri gazda szemével nézve a dolgokat eldönteni: mikor, mennyibe kerül a leves és mennyibe a hús. Gondolom, a pénzügyek tőlem avatottabb szakértői a megmondhatói annak, hogy a bőségtől egyébként sem duzzadó közös pénztárcánkat kár ott is toldozgatással-foldozgatással apasztani, ahol jobb, olcsóbb és főképpen lehetséges lenne az új. 2. Van-e értelme a szónak? Azt hiszem, mindannyiunk számára ismerős helyzetkép üzleteink bármelyikéből, hogy amikor az ember benyit a boltba, az eladó ott áll tétlenül a pult mögött. Szakképzett, fiatal és életerős. És nem is egyedül álldogál, hanem negyedmagával, a bolt viszont üres... A lényeg azonban, hogy a vevő benyit az ajtón és vásárolni akar. Bár lehet, hogy csak felvilágosítást kérni. A dolgok természetes rendje szerint azt mondja hát, miután illendően köszönt a négy ráérönek: — Elnézést, de megmondaná, hogy ... Válasz ellenben nuku, mert a négy ráérő tovább társalog, természetesen egymással. A vevő részéről egy újabb próbálkozás következik: — Bocsánat, ne haragudjon, kaphatnék esetleg ... A bolti eladók ezt az újabb nekirugaszkodást is természetesnek veszik, szerintük ez a dolgok rendje. A vevő elnézést kér, azután kimegy a boltból, ahol nem kapott a kedvének és esetleg a pénztárcájának megfelelő árut. A négy ráérő nemigen méltatja visszaköszönésre az illetőt, viszont annál jobban lehet heherészve nevetgélni a szerencsétlen flótáson. Gondolom, okkal és joggal kérdem hát: valóban ez a dolgok rendje? Valóban ennyire védtelen a fogyasztó? Sajnos, néha bizony ennyire. Egyebek között azért, mert nem is mindig ismeri a jogait. És mert egy kicsit fásult is már. A minap kezembe kerültek egy néhány évvel ezelőtt készült felmérés dokumentumai. Az ott szereplő értesülések szerint a megkérdezettek kétharmada elégedett volt az igénybe vett szolgáltatásokkal; a fennmaradó egyharmad viszont igencsak szidta a kereskedelmi és szolgáltatóipari hálózat színvonalának minőségét, aminek nívója bizony azóta sem javult különösebben. Hogy a szóban forgó tudományos vizsgálódás többségében mégis pozitív adatokra jutott, annak — szerintem — három oka lehet. Az egyik, hogy a viszontagságok következtében nyilvánvalóan nőtt a vásárlók, a megrendelők tűrőképessége. Ritkábban szisszennek, és már csak a nagyobb visszásságok miatt. A másik ok szerint ki-ki igyekszik elkerülni azokat a helyeket, ahol már egyszer becsapták. A harmadik ok pedig az lehet, hogy kevés a hatóságokhoz is eljutó panasz, mert sokan eleve reménytelennek ítélik az ügyintézés hosszas huzavonáját. Ebből pedig az következik, hogy aki nem panaszkodik, még nem biztos, hogy elégedett. Inkább csak fáradt, s ezért mondja, hogy nincs panasza. Hasonlóképpen általános tapasztalat, hogy nemcsak a jogait nem ismeri a legtöbb fogyasztó, hanem az árucikkek minőségét illetően is tájékozatlan. Ahol például errearra kiírják, hogy exportból visszamaradt, ott néhány percen belül tülekedés támad, és az áru hamarosan gazdára talál. Pedig amit exportra nem vettek át, annak nyilván valami hibája van, hiszen az átvételnél visszadobták.. . A témával kapcsolatos teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy a fogyasztói érdekvédelem lehetőségei — udvariasság, határidőfegyelem és minőség tekintetében egyaránt — elvben jórészt adottak, csak a jelenleginél jobban kell élni velük. Mondhatnám úgy is: illemtudó és korrekt hangnemben, de nagyobb lármát kelt(ene) csinálni mind az érdekvédelem, mind a jobb minőség érdekében. Gyárkapun innen és túl. Mert végül is az áru minősége a gyártáskor, a kereskedelemé pedig a pultnál dől el. 3. Időszámításaink Nem tudom, tünődött-e már a kedves olvasó azon, vajon előny és haladék-e a nyári, illetve a hagyományos, közép-európai időszámítás közötti hatvan percnyi eltérés? Avagy azon, hogy időmérő eszközeink közül csupán a napóra nem igazítható át tavasszal, és nem állítható vissza ősszel... Előre meg hátra noszogatás helyett, konokul mindig a magáét mutatja. Persze, neki bonyolult és hatalmas a szerkezete, a rugói láthatatlanok, hangtalanok és távoliak. Nem úgy azonban a csuklónkon viselt apró művi szerkezet, ez a mechanikus utánzat, amely rohanó hétköznapjainkban olykor szinte hordozható világegyetemnek, vagy legalábbis a természet tervutasításos központjának képzeli magát — ez bizony könnyen összetörik. És amíg a napóra pontos szerkezetének nem árt sem víz, sem vihar, ennek olykor elég egy asztalrác sa pás. Nos, legyen akárhogyan is, de a karórámat szeptember utolsó szombatjának éjszakáján visszaigazithattam hatvan perccel. Tavasszal egy kis fórt adtam neki, ő most ezt visszaadta, s egyikünk sem firtatja: hogyan gazdálkodtunk ezzel az órácskával. Elvégre oly csekély volt! Nyertem vele? Vesztettem? Egyáltalán: haladék volt? Őszintén szólva, a tekintélyesnél is komolyabb lemaradásaimban ez a hatvan perc nem sokat számított. Az óraállítást követő első napokban hiába alhattam egy órácskával többet, az egyéni vagy a társadalmi gondok fáradtsága aligha alható ki egyetlen éjszaka egyetlen ajándékba kapott órája alatt. Arra azonban mindenképpen jó az órák visszaigazitása, hogy ráébredjünk — nem, nem a vekker csörgésére, hanem arra —, hogy amit megtehetünk hétkor, azt ne halasszuk nyolcra. Magyarán és egy kissé sarkosan fogalmazva: ami megtehető ma, ne halasszuk holnapra; és amit meg kell tenni a huszadik században, nem biztos, hogy elvégezhetjük a huszonegyedikben. Tudom és nagyon is tudatosítom: voltaképpen az lenne remek, ha a koraőszi óraigazítás éjszakáján nem egy órával, hanem egy évtizeddel, netán másféllel lehetne viszszaállítani az időt — legalábbis fő gondjainkban. És újra startolni, kevesebb hátránnyal. Avagy bátran igazodjunk a napórához, amely vissza nem csavarható, és a hatvan percen is csak mosolyog! A napóra csalhatatlanságának tudatában talán majd felelősségteljesebben tudatosítjuk, hogy ami behoznivalónk van, az aligha pótolható a nyári—téli időszámítás hatvan percnyi bűvészkedésével, hanem mindaz a soron következő órák tízezreire, százezreire vár. MIKLÓSI PÉTER
