A Hét 1987/2 (32. évfolyam, 27-52. szám)
1987-10-23 / 43. szám
KINCSÜNK A NYELV BLASKOVICS JÓZSEF Hogyan kerültek hozzánk e helynevek? Most már csak azt kell megmagyarázni, hogyan kerültek ezek a török nyelvekből magyarázható helynevek mihozzánk? Először tisztáznunk kell a „török" szó fogalmát. Ennek hallatára mindenki elsősorban a török hódoltságra, a török birodalomra, szultánokra, mecsetekre és háremekre gondol. Másodsorban a mai Török Köztársaság török nyelvű népére. Történelmi viszonylatban az előzőket helyesen oszmán-törököknek, országukat Oszmán Birodalomnak, nyelvüket oszmán-töröknek kell nevezni, a Török Köztársaság törökjeit pedig anatóliai törököknek, nyelvüket anatóliai török nyelvnek. Az anatóliai török nép azonban csak egyike a nagy török népcsaládnak, amelybe számos nemzet és nemzetiség tartozik, mint az azerbajdzsánok, türkmének, üzbégek, karakalpakok, kazahok, kirgizek, ujgurok, baskírok, csuvasok, tatárok, jakutok, hakaszok, altájiak és számos kisebb nemzetiség. A történelmi népek közül törökök voltak az avarok, óbolgárok, besenyők, kunok, űzök, kazárok és kabarok. A török szó tehát gyűjtőnév, mint a szláv, germán, szemita és népcsaiádot jelent. Az egyes népcsalád népei rokon nyelveket beszélnek, melyeket szláv, germán, szemita nyelvcsaládnak nevezünk. Ezért célszerűbb a török szó helyett eredeti nevüket, a „türk" szót alkalmazni megnevezésükre. Kik voltak tehát ezek a türkök? A türk népek őshazája az Altáj és Száján hegység és a tőlük nyugatra elterülő hatalmas terület, amelyet aztán egészen az Ural hegységig szélesítettek ki. Az ókori türkök magas kultúrát fejlesztettek ki, amely sok pozitív értékkel ajándékozta meg az ókori történelem népeit és az egész emberiséget. Őshazájukban ma is vadon él a ló (Przewalszki ló), szamár (kulan), teve (Camelus Bactrianus), a juh (muflon, archara, argali) és a kecske (kőszáli kecske). Vadon tenyésznek a gabonafélék ősei (búza, árpa, zab, pohánka), továbbá a tulipán, dinnye és több más hasznos növény, fa és cserje (alma, barack, őszibarack, meggy). Az őstürkök a vadállatokat megszelídítették, házi állatokká tenyésztették, a vad növényekből pedig földművelésre alkalmas növényfajtákat nemesítettek. Legmélyrehatóbb felfedezésük főleg a lónak, de a szamárnak és tevének is nyergesállatkérrt és teherhordóként való alkalmazása volt. (Az egyiptomiak és kínaiak is ismerték a szelídített lovat, de csak díszállatként használták.) A nyereg, kengyel, zabla és főként a lópatkolás feltalálásával lehetővé tették a gyors mozgást a személy-, teherszállításban és információs szolgálatban, s ezáltal valósággal forradalmasították az óvilág közlekedését, kereskedelmét és hírszolgálatát. Óriási fölényt nyertek az óvilág „gyalogos" népeivel és kultúrájával szemben, nagy távolságokat tudtak aránylag könnyen és rövid idő alatt legyőzni, gyors lovasságuk védelme alatt állatcsordáknak elegendő legelőt tudtak biztosítani, gyorsan mozgó harci alakulatokat, seregeket tudtak megszervezni, maguk és állataik védelmére a vadállatok (farkas, medve, tigris) és az ellenség támadása ellen. Elindítói voltak a népvándorlásnak és ezáltal alapjaiban ingatták meg az ókori, letelepedett „gyalogos" népek birodalmait és kultúráját (kínait, óperzsát, bizáncit, rómait stb.) Mint kitűnő állattenyésztők és földművesek az egész ókori világban elősegítették a háziállatok és gabonafélék elterjedését, ismerték az öntözéses mezőgazdaságot és a magas technikájú öntözöcsatomák építését is. Ennek nagyszerű, de sajnos csak romokban fennmaradt emlékei vannak Khórezmben, az úgynevezett „közép-ázsiai Mezopotámiában", az Amu-Darja és Szír- Darja alsó folyásának vidékén, a mai Üzbég SZSZK északi területén. Terjesztették a gyümölcsfákat, dinnyét, sőt a virágokat is (tulipánt, nárciszt, jácintot, jázmint, szekfűt, rózsát stb.). Az állatbőrök különféle feldolgozásának (szattyán, bagaria, szőrmék, prémek) és a lábbelikészitésnek is mesterei voltak. Az európai és közel-keleti népek bocskort, sarut viseltek, a türkök csizmát hordtak. Sőt a tejtermékek feldolgozásában (túró, sajt, joghurt, kefir, kumisz) is maradandó értékeket hagytak az emberi kultúra számára. A régi türkök nagyszerűen értettek a fémek kiolvasztásához és feldolgozásához, kitűnő kovácsok, rézművesek, ötvösök és kézművesek voltak. Támogatták a kereskedelmet, s mivel birodalmaik (Hiung-nu, Tu-kju, Kök-türk, Ujgur, Karahánid) biztonságosak voltak, elősegítették a tranzit világkereskedelmet Kína, Távol-Kelet, Belső-Ázsia, India és Európa között (tea, selyem, prémek). Magas kultúrájukról a kínai, arab, bizánci követek és világutazók számoltak be, tőlük tudjuk, hogy a türkök ismerték a vas-, réz-, papír-, sőt a szappangyártást is, különleges írásuk (rovásírás), sőt börtöneik is voltak. Különleges távközlési technikájuk is volt, néhány napon belül több ezer kilométeres távolságra tudtak információkat továbbítani. Dehát hogyan függ mindez össze a mi -ó, -ő végződésű helyneveinkkel? Erre a kérdésre a történelmi események és tények alapján tudunk választ adni. (Folytatjuk) EGY VÁROSKÉPRŐL A Rozsnyóról (Roznava) fennmaradt csekély számú városképek között említésre méltó J. Haucke — a 19. század elejéről való rézmetszete, mely a város újkori történetére és fejlődésére nagy hatást gyakorló iparos céhek okiratainak egyikét díszítette. A posztósok és szűcsök jelvényeit hordozó állatfigurák között központi motívumként ábrázolt város címere alatt, dús erdőkkel borított Forradalmak krónikása (100 éve született John Reed) John Reed életművére egyaránt számot tart az irodalomtörténet és a történelem. Szemtanúja és hírnöke volt a századunk tizes éveiben lezajlott mexikói forradalomnak, az első világháború szörnyűségeinek, mindenekelőtt pedig a világtörténet új korszakának kezdetét jelentő oroszországi Nagy Októbernek, s mesteri tollal örökítette meg a látottakat — hallottakat. Valószínűtlennek tűnő kalandokat élt át, utazásai gyakran vezettek csataterekre, lövészárkokba, forrongó, fellázadt városok utcáira — és börtönökbe. Viszontagságos életútja meghökkentette vagy éppenséggel megbotránkoztatta a kortársakat s ma is elgondolkoztat bennünket. Ki is volt valójában John Reed? Életútját figyelve nem szűnik a csodálkozásunk: vajon miképp lett az előkelő Harvard egyetem növendékéből a győztes szocialista forradalom elkötelezett híve és krónikása? Gyermekkora aligha ad választ erre a kérdésre. 1887. október 22-én született az USA nyugati partvidékén fekvő Oregon állam kies kikötővárosában, Portlandban; szülei a helybeli hatalmasságok közé tartoztak, így hát a kis John jólétben és kényelemben nőtt föl, szolgák lesték a kívánságait, családja kényeztette. Félénk és magányos fiú volt, számkivetettnek, idegennek érezte magát a világban, az iskolát pedig unta. Egyedüli barátja és vigasztalója, a könyv feledtette vele csupán a komor gondolatokat. A Harvard egyetem diákjaként jelleme alaposan, mondhatni tökéletesen megváltozott: Reed egyike lett a tekintélyes intézmény legismertebb csínytevőinek, a vaskos diáktréfák kieszelőinek, akit társai a humor, az életkedv és a merészség megtestesítőjeként ismertek meg. Az egyetemi évek alatt kezdi szárnyait bontogatni a későbbi világhírű riporter: megírja első novelláit, karcolatait, szatíráit — kiderül, hogy a renitenskedö diák figyelemre méltó írói képességekkel rendelkezik. Tanulmányainak befejezése után újságíró lesz és a New York melletti híres bohémtanya, a Green-Wich Village lakója. A cselekvés, a tevékeny élet vágya sarkallja, fel akarja fedezni azt a világot, amelyet sokáig eltakartak előle, a védett otthon, az előkelő egyetem falai. Bejárja Angliát, Franciaországot és Spanyolországot, hazájába visszatérve pedig találkozik a nincstelenek, a nyomorgók, az elesettek és számkivetettek Amerikájával, s ez a találkozás meghatározza későbbi életét. írásaiban egyre gyakrabban tűnnek föl az embertelenül kizsákmányolt munkások, az éhbérért dolgozó bevándorló gyerekek, a szövőgyárakban robotoló tízéves kislányok, a megvetett prostituáltak. 1912-ben tagja lesz a Világ Ipari Munkásai nevet viselő szakszervezetnek, figyelmét egyre inkább a társadalmi problémák kötik le. Reed ebben az időben már élesen bírálja az Egyesült Államok kormányzatát, a fennálló rendszert, a kizsákmányolást éppúgy támadja, mint a hatalom birtokosainak képmutatását, az idejétmúlt morális konvenciókat és a hazug álszemérmességet. Szerkesztője lesz a Masses (Tömegek) címet viselő szocialista lapnak, szemlélete egyre radikálisabbá válik. 1913- ban a híressé vált patersoni sztrájk idején ö is a helyszínen tartózkodik, s itt alkalma nyílik a burzsoó igazságszolgáltatás megismerésére: négy napra börtönbe kerül s csak 10
