A Hét 1987/2 (32. évfolyam, 27-52. szám)
1987-10-16 / 42. szám
pislákolt, kiszállt, kinyitotta a motorházat, végigbabralt mindent, amiről csak tudta vagy sejtette, hogy micsoda. (Nem tartozott a kimondott autóbuzik kézé!) Azután be-beugrált a kocsiba és próbálkozott. De a kraksznyi (mert akkor mar csak így nevezte!) megmakacsolta magát, eszében sem volt beindulni. Nem sikerült rájönnie a hibára ... Lecsapta a motorház tetejét, beült az autóba, ráhajolt a kormányra es csendes vállrángatózás közben eleredt a könnye .. Mire elapadtak a könnyei, időérzéke teljesen megszűnt. Tulajdonképpen az óráját akarta megnézni, de helyette önkéntelen mozdulattal a slusszkulcshoz nyúlt és a motor — szépen, megbizhatóan duruzsolva, úgy, mint máskor — felberregett. Villámgyorsan benyomta a kuplungot, hátsóba rántotta a sebességváltót és rálépett a gázra. Azt hitte, kilo, repülni fog hátrafelé, helyette fura, félbemaradt, jajongó hangot hallott, reccsenést, súrlódást, az autó ide-oda billegett, mintha gödrökben, hepe hupákban járna, azután, elveszítve lendületét, vagy mert ő lefékezett (?) nagy zökkenéssel megállt. Feltépte az ajtót, de nem látott mást, csak egy rongycsomót. Rosszat sejtve hátralépett és bekapcsolta a lámpákat. A kocsi előtt — a reflektorok fényében — feketébe öltözött, fekete kendös néniké hevert (a kendője alaposan félrecsúszott!) önnön vérében és vizeletében. Gyászos öltözékétől csak kitakart alsóteste ütött el. Egész bensője felkavarodott, amíg megértette: a néninek vizelhetnékje támadt, a sötétben álló autóról azt hitte üres és lekuporodott mögéje. Ö meg mindebből — férfihoz nem méltó kétségbeesésében sírva, a volánra dőlve, mit sem vett észre. S amikor az autó beindult — örömében! — anélkül, hogy használta volna a visszapillantó tükröt, hatratoiatas közben elgazolta. Remegve közelítette meg a csontnélkülinek, kerékbetörtnek tetsző ványadt testecskét és leguggolt mellé. Nem kellett okvetlenül orvosi diplomával rendelkeznie ahhoz, hogy megállapítsa, a nénike már nem él — Szegény! — dadogta. — Szegény kis öregasszony! A tükörben sem láttalak volna meg ... Hirtelen páni félelem vett rajta erőt, s otthagyva a szerencsétlen asszonyt, reszkető, szétszóródó végtagokkal bemászott a kocsiba, áldozatát kikerülve megfordult, s elindult a gyilkos jármüvei hazafele. Alig ért ki Z.-ből és tért rá a föútra, egyszerre három zöld egyenruhás alak bukkant fel előtte. Rögtön látta, hogy nem katonák. — Nem jutottam messzire! — sóhajtotta Az egyik kilépett, és határozott, gyakorlott kézmozdulattal megállította. Fekezetí, és néhány centiméternyire tőlük megállt. A hordhatatlanul szűk, barna félcipő, amit egyszer az anyósától kapott ajándékba, s amely jelenleg nem is volt rajta, most — csodák csodája! — a szívét szorította . . . — Szorít a szivem, mint egy szűk cipő! — fogalmazta meg szenvelegve, hangosan, es másképpen a gondolatát, azután letekerte az ablakot. A közbiztonság őre szalutált, s megkérdezte: — Elvinne-e minket egy darabon? Lekéstük a buszt, s csak két óra múlva indul a következő. A stopposok begyömöszölték magukat a hátsó ülésre A két szélső levetette a sapkáját, a középső nem. Igaz, kevés ideig büszkélkedhetett vele! Olyan sebesen indított, hogy egyszerűen lerepült, a fejéről. A két szélső tag meg hátrabukott. A visszapillantóból jól látta, hogy összesúgnak. Azután siri csend lett. Igyekezett szépen, ahogy az autóiskolában tanították, érzéssel kezelni a sebességváltót, de a hármast az istennek sem sikerült recsegés nélkül betennie. Nehogy megint alkalmat adjon az összesúgásra, ideges gyorsasággal megkérdezte: — Honnan, honnan? — A fővárosból . . Vizsgázni voltunk . . . — Aha! A gyorsneveidéből ... — csúszott ki meggondolatlanul a száján s a következő pillanatban szerette volna elharapni a nyelvét. Úgy látszik, volt humorérzékük és megjegyzését sem vettek zokon, mert jókedvűen nyihorásztak, a továbbiakban meg csendesen társalogtak egymásközt. 0 pedig bonyolult, rosszul kiszámított előzésbe kezdett, amely eppen csak hogy kijött. — Soha többe! — fogadkozott a fogai között. Gy.-be érve súlyos kéz nehezedett a vállára. — Itt álljon meg, legyen szíves! Összerezzent. Majd rádöbbent, hogy két rendőr kiszállt. A harmadiktól M.-ben szabadult meg. A tag köszönés közben igencsak hálálkodott. — Valóban sokat segített Hálásan köszönöm! — ilyeneket és hasonlókat mondott. — Örömmel tettem! — hallotta a meszszi távolból a sajat hangját Nem ismert rá. — Ha valaha valamilyen problémája lesz, csak jelentkezzen bátran. Segítünk! Egy pillanatig ott tartott, hogy kirámol és mindent elmond neki, azután mégis egészen más szavak hagyták el az ajkát — Remélem, nem lesz rá szükség! — játszotta a hetykét. Tehette, hiszen a tag távolodó hátának beszélt. Elindult hát a jármüvei, de az utat csak H.-ig látta úgy-ahogy. Azután sűrű pelyhekben elkezdett havazni. — A szentségit! — karomkodta el magát. Akkor jutott eszébe, hogy nem tudja a zsaruk nevét, elfelejtettek bemutatkozni. (Szerencsére ö is nekik!) Később — a hófúvástól akadályozva, arcát az üvegre tapasztva — már csak lépésben haladhatott. Amikor feltűntek a városka fényei, fáradtan, elcsigázva zuhant ki belőle: — Ráadásul inget sem kaptam ... Mit fog szólni az asszony5 Amint kimondta ezeket a szavakat, iszonyattal tudatosította, hogy a mai napnak — a szerdának — ezzel még nincs vege Hiszen csak este van! Nem tévedett... Az autó váratlanul lelassult. Egy darabig — saját lendületétől hajtva — előre gurult, majd megállt. Mivel elfelejtett tankolni, kifogyott a benzinje. Eszebe sem jutott csodálkozni. Pirosodó szemmel bámult a sűrű hóhullásba, es semmi másra nem tudott gondolni, mint arra, hogy a hó eltakarítása az útról, valamint Klári szombati eljegyzése meg hátra van. Egy óra múlva — mert senki sem állt meg neki, senki sem sietett a segítségére — feljajdult: — Édes istenem! Ilyen szerda után mit várhatok a péntektől? r ZAHARIA STANCU Találkozások Attilával A mezőt járom éjszaka. A keresztútná/ Attilával találkozom. Kérdem, hány éves. Nevetve feleli: Nem tudom, hány éves vagyok, nem tudom. A mezőt járom éjszaka. A keresztútnál Attilával találkozom. Kérdem, hol vannak hadai. Nevetve feleli: Nem tudom, hol vannak, nem tudom. Ránk néz a hold és nevet Néznek a csillagok s nevetnek, Eű hegyezi fülét nevet. Árpa hegyezi fülét nevet A mezőt járom éjszaka. A keresztútnál Attilával találkozom. Kérem, hívjon be sátrába. Aranyszálakkal szőtt sátrába. Attila nevet hahotázik, nevet, S hahotája után nevetve feleli: Nincs sátram, egy sátram se maradt Ver az eső, fúj a szél. Kérdem akkor, hol a tova, Híres lova, amely szomját Harmatcseppel űzte el. Lova, amely nem evett mást, egyedül csak aranybúzát Attila nevet és hahotázik. Hahotázik s nevetve feleli: Nincs már lovam, egy lovam se maradt Nincs már lovam, nem is kell nekem ló. Kettesben maradunk a mezőn. Csak mi ketten maradunk a mezőn. Ránk néz a hold és nevet Néznek a csillagok s nevetnek. Magas az új, csillaggal tele, A mező füvet, tücsköket növel, Árpát növel a mező, árpát és zabot. Engem s Attilát növeli a mező. Attila egy latin dalba fog, A barbár egy kancsó bort ivott. És mostan latinul dalol, A szerelemről s az életről dalol, A szerelemről s a halálról dalol... A szerelemről s a halálról dalol... Románból fordította BAN PETER ALGIMANTAS BALTAKIS Utazás Mentem nyugatra. A tengerhez értem. Megszakadt az út. Mentem keletre. Hegyekhez jutottam. Az út véget ért Délre indultam. Sivatag zárta El az utamat. Északra tartottam. Jégfalak álltak. Sehol se volt út Fölfelé emelkedtem. Lefelé ereszkedtem. Végzetes vonal mindenütt. Most a szívedben járok. Megyek egy éve, kettő, De határt nem látni sehol. Litvánból fordította BÁN PETER 15
