A Hét 1987/2 (32. évfolyam, 27-52. szám)
1987-07-10 / 28. szám
••• Az író — civil foglalkozása is lévén, melyet szívből utált — úgy határozott, hogy végre-valahára kiveszi az utolsó; árva egy napot, jogos szabadsága maradékát. Sejtette, hogy nem lesz könnyű. Nem is volt! A főnöke halk, vésztjósló mormolással juttatta kifejezésre ellenkezését, hosszasan fenyegetőzött, hadonászott, fel s alá rohangált, sírt, térdre vetette magát, habzó szájjal vonaglott, majd három és félszeri dühroham után (írónk hajthatatlan maradt!) aláírta a szabadságos cédulát. — Minek az neked? — kérdezte könnyben úszó, véreres tekintettel a csatát vesztett főnök, akinek egyetlen vágya volt az életben: a munkahelyén meghalni. — Írni... Írni fogok — válaszolta az Író magasztosan ... és komolyan gondolta. Ami az irodalmat illeti, nem ismert tréfát. Így történt, hogy másnap az író otthon maradt. Korán, mondhatni hajnalban kelt, kimosta olvasással agyongyötört szeméből a csipát (pfuj. micsoda ízléstelenség, de ha egyszer igy hívják!), megfőzött és megivott egy termoszra való feketekávét, a drága sparta-cígarettával telefüstölte a lakást, puha ceruzát faragott, vonalas papírt készített ... és várt... Türelmetlenül várta, hogy gyermekei iskolába induljanak, s hogy a felesége is elkezdje szokásos bevásárló körútját. A gyermekeiben nem csalódott, hamarosan gyors egymásutánban kétszer csapódott a lakásajtó. írónk a harmadik csapódást azonban hiába leste. Feleségének (már) nem volt egy megveszekedett huncut garasa sem, s mindenáron otthon akart maradni. — Na nem, erről szó sem lehet! — hördült fel az iró. s odaadta az asszonynak minden megtakarított pénzét — egy ötszáz koronás bankjegyet. — Most aztán sietnem kell! — sürgette magát hangosan a harmadik ajtócsapódás után. — Ötszáz korona nem pénz. Ahogy én ismerem, egy-kettőre elveri! Felragadta kulcsát, s a biztonság kedvéért belülről a zárba dugta. Azután teletömködte mindkét fülét vattával, hogy még véletlenül se hallhassa meg menetrend szerint érkező anyósa, vagy a számlákat kézbesítő postásnő csengetését és betelepedett a dolgozószobájába. Elővette képzeletbeli — a fejében lakozó — noteszát, s belelapozva feljegyzett témák után kutatott. Novellát szándékozott írni, de bosszúsan kellett tudomásul vennie, hogy dédelgetett novella-témáira egyetlen nap túl kevés. Rá kellett jönnie, hogy az idő repül, egy nap az semmi, egyetlen nap, — napocska legfeljebb egy karcolatra elegendő. Zavartan ült a vonalas papír felett. Képzeletbeli noteszában nem és nem lelte a megfelelő karcolat-témát. Kétségbeesetten rágta a kimondottan rossz ízű ceruzát (BOHEMIA WORKS), s várta a csodát, de legalábbis az ihletet. Gyomra finoman remegni kezdett (helyben vagyunk!), halk zúgást hallott (no lám, megjött az ihlet!), azután bosszankodva volt kénytelen megállapítani, hogy tévedett a csalhatatlan jelekben; gyomrában a finom remegés nem más, mint közönséges gyomoridegesség, a halk zúgást meg a vattával teletömött fülkagytók okozzák. Ihlet sehol. Novella nem lesz. Karcolattéma nincs. Sürgősen ki kell találnia! (Valamit.) Undorodva a hamutartóba köpte a ceruza-pépet, kiment a fürdőszobába, kiöblítette a száját, cigarettára gyújtott, vadul füstölt, s nyughatatlanul fel s alá mászkált a helyiségekben. Tekintete révedezve siklott egyik tárgyról a másikra, bútorról bútorra, az ablakra ... Ablak! Az üveghez nyomult, s kinézett nyolcadik emeleti lakótelepi lakása ablakából. Semmi érdekes! Oda ten n szürke unalomba fulladt az egyenszürke lakótelep élete. De mégsem! A mélységben fiatal párra lett figyelmes, összetekert szőnyeget cipeltek, egy hosszú, középen kissé megtörő hurkát. A fiatalember a vállán vitte, közel a füléhez, igen, biztosan súrolja, mire hazaérnek vele, nem lesz bőr a fülén. A fiatalasszony (csakis a felesége lehet, újházasok!) valamivel alacsonyabb volt, így a szőnyeg súlyából néki jutott a nagyobb rész — a nehéz. Rá is kiáltott a férfira, úgy látszik nem bírta tovább, aha, letették a pázsitra, pihennek ... A párocska egy darabig álldogált, kifújták magukat, azután letelepedtek az összetekert szőnyegre. A fiatalember sötét haja gyapjas volt, göndör, a fiatalasszonyé szőke — éppen felborzolta a hirtelen támadt szél. A fiatalember is játékosan belekapott, segített a szélnek, hogy alapos munkát végezhessen. Másik kezével meg átölelte az asszonyka vállát. Egy pillanatra összesimultak, s így maradtak, megállt felettük az idő. — Bár fölöttem is megállna — fohászkodott hangosan az író — hiszen még egy sort sem vetettem papírra. Hirtelen úgy érezte, mindent tud erről a párról, mindent, azt is. ami eddig történt velük, azt is, ami ezután fog. Igen, hazamennek, leterítik a szőnyeget, és nyomban kipróbálják ... Itt a karcolat-téma: róluk kell írnia! Pedig semmit sem tudott róluk. Amit tur dott, azt magáról tudta ... Tovább nézelődött az ablakból, de a szőnyegtekercsen ücsörgő párt néhány percre elvesztette a szeme elől. Saját fiatalságát látta, s benne önmagát, önfeledten szeretkezve a szőnyegen ... Persze, nem a feleségével, dehogy a feleségével, méghogy a szőnyegen! — nem, ő ilyesmire sohasem lett volna hajlandó ... Az írónak már házassága első évében (épp ezért!) szeretője volt. Katinka, egy szédült, manapság úgy mondanák, buggyant csaj... Amikor lakáshoz jutott, elhívta szőnyeget vásárolni... Hosszas méricskélés után vágatta el s vette meg a kovralt, végigcipelték a fél városon, kerülő úton. elhagyott utcácskákon át vitték, nehogy ismerősökkel találkozzanak, akik beárulhatnák a feleségének, ö a vállán vitte, a szőnyeg minduntalan súrolta a fülét, csak Katinkánál vette észre, hogy lehorzsőlódott róla a bőr — véres. Leteritették a kovralt az üres szoba padlójára, sárga volt és faltól falig ért, majd egymásnak esve az egyik sarokban (ahol a terítést befejezték) hozzáfogtak szeretkezni, s meg sem álltak a szoba másik sarkáig. Katinka halk sikolya után már nem csak a füle volt véres, hanem mindkét térde is (durva szövésű volt az a kovral, de bárcsak itt lenne alattam!). Feltápászkodott, átment a fürdőszobába kimosni apró sebeit. Nagy, tágas fürdőszoba volt Katinka lakásában, bálteremhez hasonló, nem ilyen lyuk, mint ez a lakótelepi! Alig engedte meg a vízcsapot, Katinka utána jött, s addig segítkezett a sebek kimosásánál, míg egyszer csak a fürdőszoba recés kockakövén találták magukat, s kezdődött ez egész elölről, istenem, de gyönyörű volt. a kádnál roskadtak le a kockakövekre. azután eltávolodtak tőle, vándoroltak, vándoroltak, a parányi gumilábtörlő Katinka fara alatt tovább csúszott, az ö térde alá már igazán nem jutott belőle, az ő térdén cafatokban lógott a bőr. Érdekes, akkor nem érezte, csak később (otthon a feleségének azt mondta, elesett), csak másnap fájt kegyetlenül, csak most fáj, mi ez, mi van, most van másnap?... Katinka mintha egy icikepicikével hangosabban sikoltott volna a fürdőszobában, mint előzőleg a szobasarokban, azután azt mondta: „Gyerünk vissza a szőnyegre, ott mégiscsak kényelmesebb!" 14
