A Hét 1987/2 (32. évfolyam, 27-52. szám)
1987-10-09 / 41. szám
TUDOMÁNY- TECHNIKA FEJEZETEK A FÖLD NAPLÓJÁBÓL VÁNDORLÓ KONTINENSEK 1912. január 6-án, a geológusok Frankfurt am Mainban rendezett kongresszusán igen nagy feltűnést — sőt, azt is mondhatnám: megrökönyödést — keltett az egybegyűltek között egy 32 esztendős fiatalember, aki fantasztikusnak tűnő, az addig általánosan elfogadott nézettel szöges ellentétben álló elképzeléssel rukkolt elő. Azt fejtegette, hogy a földrészek az évmilliók során folyamatosan mozogtak, változtatták a helyzetűket, s eközben mindinkább eltávolodtak egymástól. Valamikor nagyon régen csupán egyetlen szárazföld, afféle szuperkontinens — ezt Pangeának nevezte — létezett, amely idővel darabokra töredezett, s az egyes részek megkezdték vándorútjukat. A kontinensek vándorlását (,,drjft"-jét) taglaló elméletét elsősorban arra a hasonlóságra alapozta, amely Afrika déli részének nyugati és Dél- Amerika keleti partvonalai között figyelhető meg. Ha a két földrészt a megfelelő pontok mentén egymáshoz toljuk, a partvonalak elég jól illeszkedni fognak. Igaz, más földrészek esetében ez a művelet már korántsem jár ilyen meggyőző eredménnyel, de ha feltételezzük. hogy a levált kontinensdarabok idővel akár deformálódhattak is, esetleg további részek töredezhettek le róluk, amelyek gyorsabb mozgásuk következtében jóval messzebbre sodródhattak, akkor igen hihetöen hangzik az egész. Csak hát a hallgatóság soraiban többnyire olyan szakemberek ültek, akik meggyőződéssel vallották, hogy Földünk folyamatosan zsugorodik, felszíne — akár a szárított gyümölcs héja — egyre inkább ráncosodik. Ez a zsugorodás okozza a földfelszín egyenetlenségeit. Az egyre jobban összezsúfolódó anyag kénytelen függőleges irányú mozgást végezni: bizonyos helyeken felgyürődik és magas hegységeket hoz létre, máshol viszont lesüllyed, s az Így kialakult medencéket elárasztja a tenger. Ez az elmélet lehetővé teszi ugyan, hogy az egyes földrészek között valamilyen „szárazföldi hidat" képzeljünk el, de kizárja a kontinensek vízszintes irányú mozgását. A szárazföldeket összekötő hidak gondolatát néhány paleontológus vetette föl, mert így választ adhatott arra a rejtélyesnek látszó kérdésre: hogyan létezhettek sok millió évvel ezelőtt ugyanazok az élőlények az egymástól több ezer kilométerre fekvő, ráadásul eltérő klimájú földrészeken? Ezeken a hidakon — vélték a derék öslénytanászok — az élőlények zavartalanul közlekedhettek, s csak miután a híd elsüllyedt, akkor szakadt meg végérvényesen a kapcsolat a kontinensek között. A fentebb már említett fiatalember, akit egyébként Alfred Wegenemek hívtak, s eredeti foglalkozását tekintve csillagász és meteorológus volt, szintén olvasta ezeket az eszmefuttatásokat és nem találta túlságosan meggyözöeknek. Mert ha igaz is lenne a híd egykori létezése, ez csupán az ösfauna és az ösflóra rokonságát tudná úgy-ahogy magyarázni, de továbbra is nyitva hagyná azt a kérdést: hogyan lehetséges, hogy Afrika és Dél-Amerika azonos korú és összetételű közetrétegei éppen úgy helyezkednek el, hogy a két földrész összeillesztése után egymás szomszédságába kerülnek? Wegener elképzelése egy további problémára is megoldást kínált. A tudósok megállapították, hogy kb. 300 millió évvel ezelőtt nagyszabású eljegesedés következett be, amelynek földtani emlékeit mind Afrikában, mind pedig Dél-Amerikában megtalálták. A szárazföldi jégtakaró elhelyezkedését és kiterjedését berajzolva a térképre csak akkor kapunk összefüggő felü3. letet. ha a kontinenseket egymás mellé he-s lyezzük. Wegener ezt a kérdést még csak felszínesen érintette, 25 évvel később, 1937-ben Alex L. du Tóit dél-afrikai geológus azonban már olyan részletekre is hivatkozhatott, amelyek Wegener előtt ismeretlenek voltak. Tulajdonképpen ez az 1937-es esztendő volt a fordulópont a kontinensek vándorlását hirdető elmélet megítélésében. Mert mi is történt 1912. január 6-át követően? A szakmabeliek, miután magukhoz tértek a meglepetéstől, először is azt kezdték firtatni: ki is ez a Wegener. A klimatológusok és a meteoritokkal foglalkozó kutatók jól ismerték, hiszen közéjük tartozott. Az újságolvasók előtt sem volt teljesen ismeretlen, hiszen 1906-ban a lapok beszámoltak arról, hogy Alfred Wegener és Kurt nevű bátyja 52 órát töltött egy léghajóban és ez akkor világcsúcs volt. Azt viszont már csak a beavatottak tudták, hogy Alfred 1911 -ben — feltehetően először az emberiség történetében — egy léghajó fedélzetén tartotta az eljegyzését Wegener munkatársának, Koppén professzornak a lányával, Elsével, aki később megírta a tudós életrajzát is. Mindez azonban egy cseppet sem tette rokonszenvesebbé Wegenert a szakmabeliek szemében, sőt még szította az ellenszenvüket, hiszen egy kívülálló, egy meteorológus vagy kicsoda merészelt belekontárkodni a geológiába. Micsoda badarság, hogy a kontinensek úszkálnak a földköpenyen! Aki ezt elhiszi, az maga is örült. Afrika és Dél-Amerika partvonalainak illeszkedése pusztán a véletlen müve, s a közetrétegek hasonlósága meg az egyéb egyezések sem bizonyítanak semmit, hiszen miféle erő lenne képes ilyen hatalmas anyagtömböket mozgatni! Való igaz, hogy Wegener sem a kongresszuson tartott előadásában, sem az 1915-ben először napvilágot látott (s a későbbiekben több kiadást is megért) A kontinensek és az óceánok születése c. könyvében nem tudta meggyőzően bizonyítani, hogy az általa feltételezett és nyugati irányba ható erő elegendő ehhez. Sir Harold Jeffreys, neves geofizikus számításai szerint a Wegener feltételezte „Westdrift-hatás" egy éven belül leállítaná a Föld forgását! Hiába szóltak a különböző kőzettani és őslénytani bizonyítékok a kontinensvándorlás elmélete mellett, a számtalan tisztázatlan probléma láttán a geológusok nagy része a húszas-harmincas években szembefordult Wegenerrel, s egészen Alex L du Tort már említett munkájának megjelenéséig tudni sem akart a dologról. Du Tóit a 300 millió évvel ezelőtti déli eljegesedés vizsgálatát Afrikán és Dél-Amerikán kívül Ausztráliára és Indiára, továbbá az Antarktiszra is kiterjesztette és egy olyan térképet adott közre, amelyen egymás mellé helyezte Dél-Amerikát, Afrikát, Ausztráliát, Indiát és az Antarktiszt. Mindezek a kutatások csak azt az eredeti wegeneri elképzelést erősítették meg, hogy egykoron a kontinensek egyetlen nagy szárazulatot alkottak, s az ekkor lezajlott különböző geológiai és klímaváltozások nyomai ezért azonosak kellenek hogy legyenek. Amikor a Pangeának nevezett szuperkontinens darabjaira törött, az egyes földrészek között megszűnt a közvetlen kapcsolat, s az újabb folyamatok már egymástól függetlenül mentek végbe, tehát ezek között már nem lehet semmiféle rokonságot kimutatni. A sorozat további részeiben még szó esik azokról a megfigyelésekről, amelyek szintén a kontinensvándorlás elméletét támasztják alá, s természetesen közelebbről is szemügyre vesszük majd azokat a geológiai folyamatokat, amelyek a hatalmas anyagtömböket mozgatják. Most azonban röviden foglaljuk össze, hogyan is értékelik a mai geológusok Wegener elméletét. A szakemberek döntö többsége elfogadja a kontinensek vándorlásáról szóló tanítást, de azért akadnak néhányan, akik kételkednek benne. Azt viszont az elmélet hívei is elismerik, hogy Wegener eredeti koncepciója sok vitatható elemet is tartalmazott, ami csaknem a bukását okozta. Igaz, ebben nem is annyira Wegener volt a ludas, mint az a körülmény, hogy számos jelenséget csak Wegener 1930-ban bekövetkezett halála után figyeltek meg, Így ő ezeket nem is használhatta fel elmélete kidolgozása során. Időközben a Föld zsugorodását bizonygató elképzelések is a süllyesztőbe kerültek, ehelyett az ellenkező lehetőség, tehát a Föld tágulása vetődött föl. A Föld tágulásának elméletét talán a legmeggyőzőbben Egyed László magyar geofizikus fejtette ki az ötvenes években. Ez az elképzelés nem cáfolja a kontinensek vándorlását, sőt bizonyos értelemben még segíti is az ősi szárazföldek rekonstrukcióját, ennek ellenére ma úgy áll a dolog, hogy a szakemberek többsége a Föld tágulásának gondolatát is elveti, pontosabban azt feltételezi, hogy a Föld átmérője lényegében változatlan. Az egykori összefüggő szárazföld, a Pangea szétdarabolódását a kutatók ma már sokkal árnyaltabban taglalják. Már a múlt század nyolcvanas éveiben felvetette Edward Suess svájci geológus, hogy a déli - féltekén sok száz millió évvel ezelőtt léteznie kellett egy nagy földrésznek, amelyet Gondwanának nevezett el. Elsősorban őslénytani megfigyelések indokolták ezt a feltevést. A kontinensvándorlás elméletének részletesebb kidolgozásában aztán Gondwana is szerepet kapott: a Pangeának nevezett kontinens először két nagyobb tömbre szakadt szét; az északi Laurázsiára és a déli Gondwanára. Laurázsiából vált ki Észak-Amerika, Európa és Ázsia nagy része, Gondwanából viszont Dél-Amerika, Afrika, India, Ausztrália és az Antarktisz. Az önállósult földdarabok közül talán India sorsa a legérdekesebb. Eredetileg hatalmas szigetként sodródott Ázsia felé, majd összeütközött vele. Ma úgy tudjuk, hogy ennek a találkozásnak az eredménye a Himalája. Alfred Wegenert ma elsősorban a kontinensvándorlás elméletének kidolgozójaként tartja számon a tudománytörténet. (Csak a teljesség kedvéért említem, hogy vele egyidőben, de tőle függetlenül Frank B. Taylor amerikai kutató is hasonló felismerésre jutott.) Pedig jelentősek meteorológiai és meteorit-kutatásai is. Léghajóján gyakran felszállt a magasba, hogy a légkör mozgását és hőmérsékletét vizsgálja. Több alkalommal vett részt azokban az expedíciókban, amelyeket a Dán Tudományos Akadémia indított Grönland szigetére. Az utolsó grönlandi expedíció során veszítette életét, máig tisztázatlan körülmények között. Holttestét csak fél évvel halála után találták meg a hómezön egy eszkimó szokás szerint elkészített sírban, amelyet társa ásott neki. Sajnos Wegener kísérője sem érte el a célt, de az ö holtteste sosem került elő. LACZA TIHAMÉR Mintegy 250 millió évvel ezelőtt a kontinensek összefüggő szárazulatot IPangea) alkottak, amely fokozatosan széttöredezett és először két nagyobb tömb (Laurázsia és Gondwana) képződött, majd fokozatosan létrejöttek az egyes földrészek 16
