A Hét 1987/2 (32. évfolyam, 27-52. szám)

1987-10-09 / 41. szám

II.

Egy pillanatig elgondolkozva várt, majd így folytatta:

— Próbáljuk meg ezt, Trask: Abner felesége betegágya mellett ült és vigasztalhatatlanul zokogott, amikor az asszony megmaradt erejét összeszedve, egyik könyökére támaszkodott.

„Abner — suttogta —, Abner, nem járulhatok a Teremtöm elé anélkül, hogy meg ne gyónnám bűnömet."

„Most ne — mormolta a lesújtott férj. — Most ne, drágám. Feküdj vissza és pihenj!"

„Nem tudok — kiáltott az asszony. — Meg kell mondanom, különben lelkem soha nem találhat nyugalmat. Megcsaltalak, Abner. Méghozzá ebben a házban. Egy hónapja sincs. .

„Nyugodj meg, kedvesem — csillapította Abner. — Mindent tudok. Mi másért mérgeztelek volna meg?"

Trask próbált egykedvű maradni, de sikertelenül. Kuncogását nem tudta teljesen elfojtani.

— így hát ez is mulatságos — jegyezte meg Meyerhof. — Házasságtörés. Gyilkosság. Csupa derű!

— Nos hát — mondta Trask —, könyveket írtak a humor elemzéséről.

— Ez igaz — szólt Meyerhof —, én is sokat olvastam közülük. Sőt mi több, a legtöbbet a Multivacnak is elolvastam. E könyvek szerzői azonban csak találgatásokba bocsátkoznak. Egyesek szerint azért nevetünk, mert különbeknek tartjuk magunkat a Viccben szereplő egyéneknél. Mások úgy vélekednek, hogy a képtelenség gyors tudatosulása, a feszültség hirtelen enyhülése vagy az események váratlan átértékelése idézi elő. Van-e egyáltalán egyszerű oka? Különböző emberek különböző vicceken nevetnek. Nincs vicc, ami mindenkire hatna. Némely ember semmilyen tréfán nem nevet. A legfontosabb azonban mégis az, hogy az ember az egyetlen olyan állat, amely nevet.

Trask hirtelen közbevágott:

— Most már értem. Maga elemezni próbálja a humort. Ezért táplál be viccsorozatot a Muítivacba.

— Ki mondta ezt magának?... Mindegy, Whistler. Most már emlékszem. Rajtakapott. Kinek mi köze hozá?!

— Senkinek semmi.

— Rémélem, nem vonja kétségbe azt a jogomat, hogy bármivel kiegészíthessem a Multivac tudáskészletét, vagy hogy bármilyen kérdést feltegyek neki, amihez csak kedvem van? v

— Ó, dehogy! — jegyezte meg sietve Trask. — Nem vonom kétségbe, hogy ez igen lényeges új elemzési lehetőséget nyit majd meg a pszichológusok számára.

— Hm. Lehetséges. Mindenesetre van valami, ami jobban foglalkoztat, mint a humor általános elemzése. Van egy különleges kérdés, amit fel kell tennem. Sőt, valójában kettő.

— Rajta! Mi az? — Trask kíváncsian várta, vajon felel-e a másik. Ha nem akar, semmi módon nem lehet kényszeríteni.

De Meyerhof megszólalt.

— Az első kérdés a következő: honnan származnak mindezek a viccek?

— Hogyan?

— Ki gyártja őket? Figyeljen ide! Körülbelül egy hónappal ezelőtt az egész estét vicchallgatással és viccmondással töltöttem. Most is én mondtam a legtöbbet, mint

rendesen, és az ostobák nevettek, mint rendesen. Lehet, hogy tényleg mulatságosnak találták a vicceket, lehet, hogy csak a kedvemben akartak járni. Mindenesetre az egyik fráter vette magának a bátorságot ahhoz, hogy hátba veregessen és igy szóljon: „Meyerhof, maga több viccet tud, mint tíz ember együttvéve.”

Tudom, hogy igaza van, de e megjegyzése egy gondolatot keltett bennem. Fogalmam sincs, hogy életem egy-egy szakaszában hány száz vagy hány ezer viccet mondtam el, de a tény az, hogy én soha egyetlenegyet sem agyaltam ki. Egyetlenegyet sem. Csupán elismételtem őket. Közreműködésem egyedüli formája az volt, hogy elmeséltem őket. Elsősorban hallottam vagy olvastam, de a forrásom sem maga gyártotta a vicceket. Még soha nem találkoztam senkivel, aki valaha is azt állította volna, hogy ö kitalált egy viccet. Mindig csak „A napokban hallottam egy jó történetet", vagy „Hallott valami jó viccet mostanában?"

Minden vicc régi! Ezért tükröznek a viccek ekkora társadalmi lemaradást. Például még mindig tengeribetegségröl szólnak, holott ez manapság könnyen megelőzhető és sohasem tapasztalható. Vagy jövendőmondó mérlegautomatákkal foglalkoznak, mint amit elmondtam magának, amikor ilyen gépek már csak a régiségkereskedésekben találhatók. Nos hát, akkor ki gyártja a vicceket ?

— Ez az, amire megpróbál rájönni? — kérdezte Trask. Már a nyelve hegyén volt, hogy hozzátegye: uramisten, ki törődik ezzel? De uralkodott magán és hallgatott. Egy nagymester kérdései mindig jelentőségteljesek.

— Igen. Ilyen szempontból figyelem őket. Nemcsak arról van szó, hogy a viccek ósdiak. Ósdiaknak kell lenniük, hogy élvezni tudják őket. Lényeges kellék, hogy a vicc ne legyen eredeti. Egyetlen fajta humor van, amely eredeti lehet, és eredeti is, ez pedig a szójáték. Hallottam szójátékokat, amelyek kétségtelenül az adott pillanat hatása alatt keletkeztek. Magam is faragtam néhányat. De ilyen szójátékokon senki sem nevet. Nem is várják el, hogy nevessen. Az emberek pisszegnek. Minél jobb a szójáték, annál hangosabban pisszegnek. Eredeti humor nem fakaszt nevetésre. Miért?

— Megvallom, nem tudom.

— Helyes. Próbáljunk meg rájönni. Miután a humor általános tárgykörével kapcsolatban minden információt megadtam a Multivacnak, amit szükségesnek tartottam, most válogatott vicceket táplálok be.

Trask azon kapta rajta magát, hogy egyre inkább érdekli a dolog.

— Mi szerint válogatott? — kérdezte.

— Nem tudom — felelte Meyerhof. — Ezek tűntek a legmegfelelőbbnek. Mint tudja, nagymester vagyok.

— Persze, persze.

— E viccek és a humor általános filozófiája alapján az első kérdésem az lesz a Multivachoz, hogy ha tudja, állapítsa meg a viccek eredetét. Mivel Whistlert ez érdekli, és mivel célszerűnek látta, hogy jelentést tegyen magánál, rendelje el holnaputánra az Analizálóba. Lesz egy kis munkája.

— Feltétlenül. Én is jelen lehetek?

Meyerhof vállat vont. Trask részvétele nyilvánvalóan teljesen közömbös volt számára.

Meyerhof különös gonddal választotta ki a sorozatból az utolsót. Nem tudta volna megmondani, hogy miért okozott ez gondot, de

tucatnyi lehetőséget forgatott agyában, és újra meg újra ellenőrizte mindegyiket, valamilyen meghatározhatatlan minőségű jelentőség után kutatva.

Majd a következőt mondta:

— Ug, a barlanglakó ősember megpillantotta élete párját, aki zilált párducbörszoknyában, könnyek között szaladt hozzá. „Ug

— kiáltotta zaklatottan —, csinálj gyorsan valamit! Egy kardfogú tigris ment be a Mama barlangjába. Csinálj valamit!" Ug sóhajtott, felemelte simára rágott bölénycsontját, majd igy felelt: „Mi szükség van erre? Ki az ördög törődik azzal, hogy mi történik egy kardfogú tigrissel 7'

Ekkor tette fel Meyerhof két kérdését, és szemét lehunyva hátradőlt. Nagyon kifáradt.

— Egyáltalán semmi bajt nem észleltem

— mondta Trask Whistlernek. — Elég készségesen beszámolt róla, hogy mit csinál. Tényleg szokatlan dolog, de nem hágja át a szabályokat.

— Az nem, amit elmond... — jegyezte meg Whistler.

— Még akkor sem állíthatok le egy nagymestert puszta vélekedés alapján. Különösnek látszott, de a nagymesterek elvégre megengedhetik maguknak, hogy különösen viselkedjenek. Nem hiszem, hogy megtébolyodott volna.

— Arra használni a Multivacot, hogy megtalálja a viccek eredetét! — dünnyögte a vezető analitikus. — Ez nem vall tébolyultságra?

— Miből tudhatnánk? — hangzott Trask ingerült kérdése. — A tudomány eljutott arra a fokra, amikor csak a képtelen kérdéseknek van valami jelentőségük. Az értelmes kérdéseket már régen kiagyalták, megkérdezték és megválaszolták.

— Hiába. Én változatlanul aggódom.

— Elhiszem, Whistler, de most nincs más választásunk. Elmegyünk Meyerhofhoz, és maga elvégzi a Multivac válaszának szükséges analizisét, ha egyáltalán kapunk feleletet. Ami engem illet, az én egyetlen munkám, hogy a bürokráciával foglalkozzam. Jóságos isten, még arról sincs fogalmam, hogy egy ilyen magához hasonló vezető analitikusnak mi a dolga, csak annyit tudok, hogy analizál, és ez bizony nem sok.

Whistler így válaszolt:

— Ez meglehetősen egyszerű. A nagymester, mint például Meyerhof, kérdéseket tesz fel, és a Multivac automatikusan matematikai mennyiségekké és műveletekké alakítja át. A Multivac tömegének legnagyobb részét az a gépezet foglalja el, amelynek segítségével a szavak jelekké alakulnak át. A Multivac ezután mennyiségekben és műveletekben adja meg a választ, de nem fordítja vissza szavakra, csak a legegyszerűbb, legközönségesebb esetekben. Ha úgy szerkesztették volna meg, hogy az eredeti nyelvre való visszafordítás általános problémáját is meg tudja oldani, akkor legalábbis négyszer akkora méretű lenne.

— Értem. Tehát a maga munkája az, hogy e jeleket szavakká alakítsa át.

— Az én munkám, meg a többi analitikusé. Szükség esetén kisebb, különlegesen szerkesztett komputereket is használunk — Whistler keserűen mosolygott. — Az ókori Görögország delfi jósnőjéhez hasonlóan, a Multivac rejtett értelmű és homályos válaszokat ad. A különbség, tudja, csak annyi, hogy nekünk vannak fordítóink.

Megérkeztek. Meyerhof már várta őket.

— Milyen áramköröket használt, nagymester? — kérdezte élénken Whistler.

Meyerhof megmondta, és Whistler munkához látott.

Trask próbálta nyomon követni, mi történik, de semmit sem értett. A kormánytisztviselő egy tekercsre figyelt, amelyről lyukszalag csavarodott le véget nem érően és felfoghatatlan módon. Meyerhof közönyösen állt az egyik oldalon, Whistler pedig az előbukkanó lyukszalagot vizsgálta. Az analitikus fejhallgatóval és mikrofonnal szerelte fel magát, és időnként egy sor utasítást mormolt, amellyel más komputerekben létrejött elektronikus parancsok útján távoli pontokon dolgozó alkalmazottakat irányított.

Egyszer-kétszer Whistler lehallgatott valamit, majd egy-egy sorozatot ütött be a különböző jelekkel ellátott billentyűkön, amelyek némiképp matematikai jellegűeknek tűntek, de valójában nem voltak azok.

Jóval több telt el, mint egy óra.

Whistler arckifejezése mindjobban elsötétedett. Egyszer felpillantott a másik két emberre, de csak annyit mondott:

— Ez hihet... — majd visszafordult munkájához.

Végül rekedten igy szólt:

— Nem hivatalos választ adhatok. Szemei véreresek voltak. — A hivatalos válasz teljes analízist kíván. Akarják a nem hivatalosat hallani?

— Rajta! — szólt Meyerhof.

Trask bólintott.

Whistler sunyi pillantást vetett a nagymesterre.

— Örült kérdés volt — szólt, majd nyersen kibökte: — A Multivac szerint földön kívüli eredet.

— Mit beszél? — kérdezte Trask.

— Nem hallja? A vicceket, amelyeken nevetünk, nem emberek találták ki. A Multivac az összes megadott adatot elemezte, és az ezeknek legjobban megfelelő egyetlen válasz az, hogy valamely földön kívüli intelligencia alkotta a vicceket, az összes viccet, és kiszemelt emberi agyakban, kiszemelt időben és helyen helyezte el őket. Ez úgy ment végbe, hogy egyetlen ember sincs tudatában annak, hogy egyetlen viccet is saját maga talált volna ki. Minden további vicc e nagy eredeti típusok kisebb változata és átformálása csupán.

Meyerhof közbeszólt, olyasféle győzelemtől kipirult arccal, amit csak egy nagymester érezhet, ha ismét sikerült egy helyes kérdést feltennie. ,

— Az összes vígjátékíró azon dolgozik — szólt —, hogy régi tréfákat kitekerve, új célok szolgálatába állítsa. Ez közismert. A válasz megfelelő.

— De miért? — kérdezte Trask. — Miért kell vicceket gyártani?

— A Multivac szerint — mondta Whistler — az összes adatok alapján megállapítható egyetlen cél az, hogy ezek a viccek az emberi lélek tanulmányozását szolgálják. A patkányok pszichológiáját úgy tanulmányozzuk, hogy arra kényszerítjük őket, próbálják megtalálni a labirintusból kivezető utat. A patkányok nem értik, miért kell ezt tenniük, és még akkor sem értenék, ha tudnák, mi történik, amit persze nem tudnak. Ez a külső értelem oly módon tanulmányozza az ember lélektanát, hogy megfigyeli, miként reagál az egyén a gondosan kiválasztott adomákra. Minden ember másként reagál... Ez a külső értelem feltehetően ugyanaz számunkra, mint mi vagyunk a patkányoknak.

Megborzongott.

Trask merev tekintettel igy szólt:

— A nagymester azt mondta, hogy az ember az egyetlen humorérzékkel rendelkező állat. Úgy tűnik, hogy a humorérzéket is kívülről ruházták ránk.

Meyerhof izgatottan tette hozzá:

14