A Hét 1987/2 (32. évfolyam, 27-52. szám)

1987-10-02 / 40. szám

I. Noel Meyerhof megnézte a már korábban előkészített listáját és kiválasztotta, melyik pont legyen az első. Szokásához híven most is elsősorban ösztönére bízta magát. Szinte törpének tűnt az előtte álló gép mellett, noha abból csak igen kicsiny rész volt látható. Ez azonban nem számított. Fölényes magabiztossággal beszélt, mint aki tökéletesen tisztában van vele, hogy ő a mester. — Johnson — mondta — váratlanul haza­érkezett üzleti útjáról, és feleségét legjobb barátja karjaiban találta. Visszahökölt, majd így szólt: „Max, én a hölgy férje vagyok, Így hát nekem kötelességem. De neked?" Oké, hadd mélázzon rajta egy kicsit — gondolta. Ekkor egy hang szólalt meg mögötte. — Hé! Meyerhof törölte ezt az egytagú szót és kikapcsolta az áramkört, amit használt. Hir­telen hátrafordult, és így szólt: — Dolgozom. Miért nem kopog? Most nem mosolygott, mint általában szo­kott, valahányszor Timothy Whistled, a veze­tő analitikust köszöntötte, akivel gyakran dolgozott együtt. Olyan rosszalló képet vá­gott. mintha egy idegen zavada volna meg, vékony arcát komor ráncok torzították el, s amúgy is kócos haja mintha még jobban felborzolódott volna. Whistler vállat vont. Fehér laborköpenyt viselt, amelyen merev függőleges vonalakat gyűd zsebre vágott és összeszoritott ökle. — Kopogtam, de maga nem válaszolt. A működést jelző lámpa nem égett. Meyerhof dühös lett. Nem erről volt szó. Túl erőteljesen összpontosította figyelmét az új tervre, és elfeledkezett a részletekről. És mégsem igen tudta hibáztatni magát emiatt. Ez a dolog fontos volt. Hogy miéd, azt persze nem tudta. Nagy­mesterek ritkán tudják. Éppen az tette őket nagymesterekké — az a tény. hogy az éde­­lem fölött álltak. Másképp hogyan is tudna az emberi ész kapcsolatot tadani azzal a tíz mérföld hosszú, szilárd halmazállapotú éde­­lemtömeggel. amit Multivacnak hívnak, és amely az összes eddig épített komputerek között a legbonyolultabb. — Most dolgozom — szólt Meyerhof. — Valami fontos dolgot akar közölni? — Semmi olyasmit, amit ne lehetne elha­lasztani. Néhány hiba van a válaszban a többdimenziós... — Whistler késön kap­csolt, és arca sajnálkozóan kétkedő kifeje­zést öltött. — Dolgozik? — Igen. Hát aztán! — De ... — körülnézett, az alacsony he­lyiség falmélyedéseibe, a beolvasok és kiírók sorozatára bámult, amely a Multivacnak csak kis részét tette ki. — Senki nincs itt. — Ki mondta, hogy van. vagy kellene lennie ? — Egyik viccét mondta el, ugye? — Na és? Whistler kényszeredetten mosolygott. — Csak nem akarja azt mondani, hogy viccet mesélt a Multivacnak? — Miéd ne? — Tényleg? — Igen. Miéd? Meyerhof végigméde a másikat. — Nem vagyok köteles beszámolni sem magának, sem másnak. — Jóságos isteni Hát persze hogy nem. Pusztán kíváncsiságból kérdeztem, semmi máséd ... De hát ha dolgozik, magára ha­gyom. — Homlokát ráncolva még egyszer körülpillantott. — Tegye azt — szól Meyerhof. Szemmel követte a távozót, majd dühös mozdulattal bekapcsolta a működést jelző lámpát. Nagy lépésekkel föl-alá járkált a szobában és próbálta összeszedni magát. Átkozott Whistler! Átkozott mind. Mivel nem gondol rá, hogy ezeket a technikusokat, analitikuso­kat és műszerészeket társadalmi téren kellő távolságban tadsa, mivel úgy bánik velük, mintha ök is alkotó művészek lennének, ilyen dolgokat engednek meg maguknak. Még egy viccet sem tudnak tisztessége­sen elmondani — gondolta elkeseredetten. Ez nyomban visszatérítette jelenlegi mun­kájához. Újból nekilendült. Áz ördög vigye el mindannyiukat! Ismét működésbe hozta a megfelelő Mul­­tivac áramköd és beszélni kezdett. — Egy rendkívüli viharos óceáni átkelés alkalmával a steward megállt a hajókorlátnál és szánakozva nézett egy emberre, aki a korlát fölé roskadva és mereven a mélységbe nézve nagyon is magán viselte a tengeribe­tegség pusztító nyomait. A steward gyöngéden vállon veregette a férfit. „Vigasztalódjék, uram — suttogta. — Tudom, hogy ez nagyon rossz érzés, de valójában soha senki nem hal meg tengeri­betegségben." A kínlódó ember elgyötöd zöld színű arcát vigasztalója felé emelte, és rekedten zihálva így felelt: „Ember, ne mondja ezt! Az isten szerelmé­re, ne mondja ezt! Egyedül a meghalás reménye tari életben." Timothy Whistler kissé belefeledkezett gon­dolataiba, de azéd mosolyogva bólintott, amikor elment a titkárnő íróasztala mellett. A nő visszamosolygott rá. Itt — gondolta — még egy archaikus pont található a XXI. század komputerektől uralt világában, egy élő titkárnő. De talán termé­szetes is, hogy ez a szokás éppen a kompu­terfellegvárban, a Multivacot kezelő kolosz­­szális világvállalatban maradjon fenn. A min­den igényt kielégítő Multivac mellett ízléste­len dolog lenne kisebb komputerekkel vé­geztetni a lényegtelen feladatokat. Whistler belépett Abraham Trask irodájá­ba. A kormánytisztviselő félbeszakította a pipagyújtás gondosan végzett műveletét. Kampós orra éles Ívben emelkedett ki a mögötte levő ablak négyszögéből. — Nicsak, Whistler! Üljön le! Üljön le! Whistler leült. — Ügy hiszem, akadt egy problémánk, Trask. Trask kissé elmosolyodott. — Remélem, nem műszaki jellegű. Én csak ádatian politikus vagyok. (Ez egyik ked­velt kiszólása volt.) — Meyerhoffal kapcsolatos. Trask azon nyomban leült és rendkívül elkeseredettnek látszott. — Biztos benne? — Alapos okom van rá. Whistler teljes médékben megédette a másik ember hidelen elkedvetlenedését. Trask a Belügyminisztérium Elektronikus Számológépek és Önműködő irányitó Beren­dezések Osztályának felügyeletével megbí­zott kormánytisztviselő volt. Feladata, hogy a Multivac mellett dolgozó emberek politikai ügyeivel foglalkozzék, éppúgy, ahogy a mű­szaki képzettségű dolgozóknak magával a Multivackai kellett foglalkozniuk. Egy nagymester azonban több, mint egy­szerű dolgozó. Sőt, az egyszerű embernél is több. Már a Multivac tödénetének kezdetén nyilvánvalóvá vált, hogy a kérdések feltevé­sének módja jelenti a legnagyobb nehézsé­geket. A Multivac feleletet tudott adni az emberiség összes problémájára, az összes problémára — ha édelmes kérdéseket tettek fel neki. De ahogy az ismeretek egyre gyor­sabb tempóban halmozódtak, ezeknek az édelmes kérdéseknek a kitűzése mind nehe­zebb lett. A józan ész egymagában nem éd semmit. Ritka fajtájú intuícióra volt itt szükség, u­­gyanarra az édelmi képességre (csak sokkal fokozottabb médékben), mint ami nagymes­terré tesz valakit a sakkban. Olyan fajta elme kellett ehhez, amely percek alatt átlátott a sakkjátszma kvadritliónyi lehetőségén, hogy rátaláljon az egyetlen legjobb lépésre. Trask nyugtalanul fészkelődön. — Mit csinált Meyerhof? — Új irányvonalat vezetett be kérdéseibe, amit én aggasztónak találok. — Ugyan, menjen már, Whistler! Ennyi az egész? Egy nagymested nem lehet megaka­dályozni, bármilyen neki tetsző irányba tereli is kérdéseit. Sem maga, sem én nem va­gyunk jogosultak megítélni kérdéseinek édé­­két. Maga tisztában van ezzel. Én tudom, hogy tisztában van ezzel. — Igen. Természetesen. De Meyerhofot is ismerem. Találkozott már vele társaságban valaha ? — Uramisten, dehogyis! Van egyáltalán olyan ember, aki nagymesterekkel társadal­milag érintkezik? — Ne viselkedjen ilyen nevetségesen. Trask! Ök is emberek és méghozzá elég sajnálatraméltóak. Jutott-e már valaha is eszébe, milyen lehet nagymesternek lenni? Tudatában lenni, hogy az egész világon mindössze talán egy tucat magához hasonló lény található, hogy egy egész emberöltőben legfeljebb egy-két ilyen ember bukkan fel, hogy a világ sorsa magától függ, hogy ezer­nyi matematikus, logikatudós, pszichológus és fizikus támaszkodik önre? Trask vállat vonva dünnyögte. — Istenem, a világ császárának érezném magam. — Nem hiszem — felelt a vezető analiti­kus türelmetlenül. — Semmiféle császárnak nem érzik magukat. Nincs velük egyenrangú padner, akivel beszélgethetnének, nem tar­toznak sehová sem. Figyeljen ide! Meyerhof egyetlen alkalmat sem mulaszt el. hogy együtt legyen a fiúkkal. Persze nőtlen, nem iszik, nincsenek társadalmi kapcsolatai — s mégis erőszakkal kényszeríti magát, hogy társaságba járjon, med szüksége van rá. És tudja-e, hogy mit csinál, amikor legalább hetenként egyszer összejön velünk? — A leghalványabb fogalmam sincs — felelte a kormányember. — Mindezt most hallom először. — Ő a tréfamester. — Micsoda? — Vicceket mond. Jó vicceket. Fantaszti­kus alak. Bármilyen tödénetbe is kezd, akár­milyen ócskába és unalmasba, olyan módon adja elő, hogy érdekesen hangzik. Érzéke van hozzá. — Édem. Hát ez nagyszerű! — Nem biztos, hogy nagyszerű. Ezek a viccek fontosak számára. — Whistler mind­két karjával Trask íróasztalára könyökölt, és hüvelykujja körmét rágva, a levegőbe bá­mult. Ó más. mint mi vagyunk, tudja, hogy más, és úgy érzi, hogy csupán e viccek segítségéve! érheti el, hogy mi, közönséges fickók, magunk közé fogadjuk. Nevetünk, hahotázunk, hátba veregetjük, még arról is megfeledkezünk, hogy ő nagymester. Ez az egyetlen láncszem, ami összekapcsolja ve­lünk. — Mindez nagyon érdekes. Nem tudtam, hogy maga így éd a lélektanhoz. De mit akar ebből kihozni? — Csupán a következőt. Mit gondol, mi tödénik, ha Meyerhof kifogy a viccekből ? — Micsoda? — A kormányhivatalnok meghökkenve nézett rá. — Ha ismételni kezdi magát? Ha a hallga­tósága egyre kevésbé nevet, vagy teljesen abbahagyja a nevetést ? Ez az egyetlen ereje, amellyel fogva tad bennünket. Enélkül ma­gában marad és akkor mi tödénik vele? Végül is, Trask, ö annak a tizenkettőnek egyike, akiket az emberiség nem nélkülöz­het. Nem engedhetjük, hogy bármi is tödén­­jék vele. Nemcsak fizikai dolgokra gondolok. Azt sem hagyhatjuk, hogy boldogtalan le­gyen. Ki tudja, hogyan befolyásolná ez intu­itiv képességét ? — Előfordult már, hogy ismételte önma­gát? — Amennyire én tudom, még nem, de azt hiszem, ő másként gondolja. — Miéd mondja ezt ? — Med hallottam, hogy vicceket mond a Multivacnak. — Nem igaz! — Véletlenül töriént. Bementem hozzá, és kidobott. Dühös volt. Általában elég szívé­lyes, és rossz jelnek tadom, hogy alkalmat­lankodásom annyira felingerelte. Tény azon­ban, hogy viccet mondott a Multivacnak, és meggyőződésem szerint ez egy volt a soro­zatból. — De miéd? — Whistler vállat vont és kezével erősen megdörzsölte állát. — Gondolkoztam rajta. Azt hiszem, nagy készletű viccet próbál felhalmozni a Multi­vac adattároló egységeiben, hogy új változa­tokban nyerje vissza. Édi, mire gondolok? Gépi tréfamested kíván létrehozni, hogy vég­telen mennyiségű vicc legyen, és soha ne kelljen félnie, hogy kifogy belőlük. — Jóságos isten! — Tárgyilagos szemmel nézve, talán nincs is semmi rossz ebben, de én fenyegető jelnek tekintem, amikor egy nagymester sze­mélyes problémái megoldására kezdi hasz­nálni a Multivacot. Mindegyik nagymesternél fellelhető egy bizonyos veleszületett szellemi labilitás, és ezéd ügyelni kell rájuk. Lehetsé­ges, hogy Meyerhof már közel jár egy olyan határvonalhoz, amelyen ha túllép, elveszí­tünk egy nagymested. Trask zavadan kérdezte. — A maga véleménye szerint mit kell tennem. — Ellenőrizhetne engem. Én annyira köze­lében vagyok, hogy esetleg helytelenül íté­lem meg. s az emberek megítélése különben sem a legerősebb oldalam. Maga politikus, és így inkább éd hozzá. — Embereket megítélni talán igen, de nem nagymestereket. — Ők is emberek. És különben is, ki más tegye meg? Trask ujjai vontatott, tompa dobpergéshez hasonlóan, gyors tempóban kopogtak író­asztalán. — Magam is azt hiszem, meg kell tennem — mondta. Meyerhof így szólt a Multivachoz: 14

Next

/
Thumbnails
Contents