A Hét 1987/2 (32. évfolyam, 27-52. szám)
1987-10-02 / 40. szám
DÉNES GYÖRGY Csönd Fehér abrosz. Az esti fény behull a lugasba, borospohárban csillog a föltámadt remény. Ülök némán s magammal koncintok, de jó ez a magány, a szívben alvó emberi szó. Már hazafelé tart a csorda, lassan vonul, mint szivemben az emlék tarka képei. Sorsom az idő kifaragta, úgy érzem, ezer éve élek, mint az örök hegyek. De nekem emberi szívem van, s szivemben üzenet. Szétosztom most némán ezt a verset, szivem vérét, vegyétek pásztortűz fényű békességét. Tudom, kemény a föld, jó szóval kell a gondot betakarni, le kell hajolni a humuszhoz egészen, hogy föltekintve szebbnek lássuk a csillagot az égen, a csodát, amely elforog s újra visszatér. Testvéreim, megszólalt asztalomon a bor és a kenyér. Fotó: KOSÚTHOVÁ őszidei ének Kotorász a szél az őszi avarban, aztán uzsgyi! Kifelé nyargal, dombról lezúdulva, végig a marton. Vedlő bokrokba beletúrva. Itt-ott fölcsapja a port. Fehér, sárga füstöt lövell: mezei petárda. Forr az erdő, nagyokat sóhajt. Lombhullás közben mit zsong? Siratódalt? Szél, szél. ideges, föl-fölugró szellő, sohasem lankadó, sohasem betelő! Viszed a levelet, fonnyadt falevelet Nyugtalan szívünknek borús üzenetet. KESZELI FERENC Csontozat Sokféle tartománya az üres fénynek. A kiforgatott szájüreg deres mélye. A kimondhatatlanság száz esélye és egyetlen sötétje a vakreménynek. A geometria árva tisztasága, a fűzöldek mélyén rejtekező sárgák, a verejtékből lebontott kreatúrák, a kidöntött szálfa elültetett ága. Az összefogdosott formáknak sötétje, kóbor ködök az életnagyságú csendben, és az érintések hűvös szanaszétje. A távlatokon tenyésző lomblelkűség, a dimenziók szeméremsértő rendje, és tekintetedben a legallyazott hűség. — A szenvedélyes szerelmes, miközben vadvirágot szedett kedvesének, egyszerre meghökkenve tapasztalta, hogy egy ellenséges tekintetű, hatalmas bika tartózkodik a mezőn az ö közelében, kitartóan nézi öt és fenyegetően kapálja lábával a földet. A távoli sövénykerités túloldalán a fiatalember egy farmert fedezett fel és odakiáltott neki: „Mondja, uram. nem közveszélyes ez a bika?" A gazda lesújtó pillantással figyelte a helyzetet, majd köpött egyet és így szólt vissza: „A legkevésbé sem." Újra köpött és folytatta: „Magáról viszont ez egyáltalán nem mondható el." Meyerhof éppen rá akart térni a következőre. amikor az idézés megérkezett. Valójában nem volt ez idézés. Egy nagymestert senki nem idézhetett meg. Mindöszsze üzenet jött, hogy Trask osztályvezető nagyon szeretne beszélni Meyerhof nagymesterrel. ha Meyerhof nagymester időt tud szakítani erre. Meyerhof minden további nélkül eldobhatta volna az értesítést és folytathatta volna, amit éppen csinált. Másrészt viszont, ha igy cselekszik, tovább háborgatják — ó, persze, nagyon tiszteletteljesen. de mégiscsak háborgatják. így hát kikapcsolta a Multivac megfelelő áramköreit, a működést jelző lámpát kiakasztotta laboratóriuma elé, hogy távollétében senki ne merjen belépni, majd átment Trask irodájába. Trask zavartan köhintett és némi félelmet érzett a másik ember mogorva, indulatos külseje láttán. —- Nagyon sajnálom, nagymester, hogy még nem volt alkalmunk megismerkedni egymással — mondta végre. — Én jelentést tettem magánál — válaszolt kimérten Meyerhof. Trask szerette volna tudni, mit rejtegetnek e metsző és dühös pillantásé szemek. Nehéz volt elképzelnie, hogy ez a sovány arcú, sötét és sima hajú, komoly fellépésű Meyerhof akár csak annyi ideig is engedni képes tartózkodásából. amíg mulatságos történeteket mond el. — A jelentések nem azonosak a baráti ismeretséggel — mondta. — É ... értesültem, hogy önnek hatalmas adomakészlete van. — Tréfamester vagyok, uram. Ez a kifejezés, amit az emberek használnak. Tréfamester. — Velem még nem közölték ezt a kifejezést, nagymester. Mondták, hogy... — Pokolba velük! Bánom is én, mit mondanak! figyeljen ide, Trask, akar egy viccet hallani? — előrehajolt az íróasztal fölött, összehúzta a szemét. — De még mennyire! Persze hogy akarok — válaszolt Trask erőltetett szívélyességgel. — Helyes. A vicc a következőképpen hangzik. Mr. Jones felesége a jövendőmondó kártyára pillantott, amit a mérlegautomata felszínre dobott miután a férj a szükséges egy pennys érmet előzőleg bedobta. Az asszony így szólt: „Ez azt mondja. George, hogy te kedves, értelmes, körültekintő, szorgalmas ember vagy és elbájolóan viselkedsz a nőkkel." Ezután megfordította a kártyát és hozzátette: „A testsúlyodat is rosszul állapították meg." Trask nevetett. Anélkül aligha tudta volna megállni. Bár a csattanót előre sejtette, de az a meglepő könnyedség, ahogyan Meyerhof az asszony hangjában a lekicsinylő megvetés árnyalatát életre keltette, és az ügyesség, ahogyan saját arcvonásait ehhez a hangszínhez igazította, nevetésre fakasztotta a politikust. Meyerhof élesen közbevágott. — Miért mulatságos ez? Trask hirtelen kijózanodott. — Tessék? — Azt kérdem, miért mulatságos ez ? — Nos — felelt Trask, igyekezve elfogadhatóan érvelni —, az utolsó mondat az összes előzményt új megvilágításba helyezte. A meglepetésszerűség ... — A lényeg az — mondta Meyerhof —. hogy egy olyan férjet festettem le, akit a felesége megszégyenített, olyan csődbe jutott házasságról beszéltem, ahol az asszony meggyőződése szerint férjének egyetlen jó tulajdonsága sincs. És maga mégis nevet ezen. Ha maga lenne a férj. akkor is mulatságosnak találná? (Befejezés a következő számban) 15
