A Hét 1987/2 (32. évfolyam, 27-52. szám)

1987-10-02 / 40. szám

DÉNES GYÖRGY Csönd Fehér abrosz. Az esti fény behull a lugasba, borospohárban csillog a föltámadt remény. Ülök némán s magammal koncintok, de jó ez a magány, a szívben alvó emberi szó. Már hazafelé tart a csorda, lassan vonul, mint szivemben az emlék tarka képei. Sorsom az idő kifaragta, úgy érzem, ezer éve élek, mint az örök hegyek. De nekem emberi szívem van, s szivemben üzenet. Szétosztom most némán ezt a verset, szivem vérét, vegyétek pásztortűz fényű békességét. Tudom, kemény a föld, jó szóval kell a gondot betakarni, le kell hajolni a humuszhoz egészen, hogy föltekintve szebbnek lássuk a csillagot az égen, a csodát, amely elforog s újra visszatér. Testvéreim, megszólalt asztalomon a bor és a kenyér. Fotó: KOSÚTHOVÁ őszidei ének Kotorász a szél az őszi avarban, aztán uzsgyi! Kifelé nyargal, dombról lezúdulva, végig a marton. Vedlő bokrokba beletúrva. Itt-ott fölcsapja a port. Fehér, sárga füstöt lövell: mezei petárda. Forr az erdő, nagyokat sóhajt. Lombhullás közben mit zsong? Siratódalt? Szél, szél. ideges, föl-fölugró szellő, sohasem lankadó, sohasem betelő! Viszed a levelet, fonnyadt falevelet Nyugtalan szívünknek borús üzenetet. KESZELI FERENC Csontozat Sokféle tartománya az üres fénynek. A kiforgatott szájüreg deres mélye. A kimondhatatlanság száz esélye és egyetlen sötétje a vakreménynek. A geometria árva tisztasága, a fűzöldek mélyén rejtekező sárgák, a verejtékből lebontott kreatúrák, a kidöntött szálfa elültetett ága. Az összefogdosott formáknak sötétje, kóbor ködök az életnagyságú csendben, és az érintések hűvös szanaszétje. A távlatokon tenyésző lomblelkűség, a dimenziók szeméremsértő rendje, és tekintetedben a legallyazott hűség. — A szenvedélyes szerelmes, miközben vadvirágot szedett kedvesének, egyszerre meghökkenve tapasztalta, hogy egy ellensé­ges tekintetű, hatalmas bika tartózkodik a mezőn az ö közelében, kitartóan nézi öt és fenyegetően kapálja lábával a földet. A távoli sövénykerités túloldalán a fiatalember egy farmert fedezett fel és odakiáltott neki: „Mondja, uram. nem közveszélyes ez a bi­ka?" A gazda lesújtó pillantással figyelte a helyzetet, majd köpött egyet és így szólt vissza: „A legkevésbé sem." Újra köpött és folytatta: „Magáról viszont ez egyáltalán nem mondható el." Meyerhof éppen rá akart térni a követke­zőre. amikor az idézés megérkezett. Valójában nem volt ez idézés. Egy nagy­mestert senki nem idézhetett meg. Mindösz­­sze üzenet jött, hogy Trask osztályvezető nagyon szeretne beszélni Meyerhof nagy­mesterrel. ha Meyerhof nagymester időt tud szakítani erre. Meyerhof minden további nélkül eldob­hatta volna az értesítést és folytathatta vol­na, amit éppen csinált. Másrészt viszont, ha igy cselekszik, tovább háborgatják — ó, persze, nagyon tisztelettel­jesen. de mégiscsak háborgatják. így hát kikapcsolta a Multivac megfelelő áramköreit, a működést jelző lámpát ki­akasztotta laboratóriuma elé, hogy távollété­ben senki ne merjen belépni, majd átment Trask irodájába. Trask zavartan köhintett és némi félelmet érzett a másik ember mogorva, indulatos külseje láttán. —- Nagyon sajnálom, nagymester, hogy még nem volt alkalmunk megismerkedni egymással — mondta végre. — Én jelentést tettem magánál — vála­szolt kimérten Meyerhof. Trask szerette volna tudni, mit rejtegetnek e metsző és dühös pillantásé szemek. Nehéz volt elképzelnie, hogy ez a sovány arcú, sötét és sima hajú, komoly fellépésű Meyerhof akár csak annyi ideig is engedni képes tar­tózkodásából. amíg mulatságos történeteket mond el. — A jelentések nem azonosak a baráti ismeretséggel — mondta. — É ... értesül­tem, hogy önnek hatalmas adomakészlete van. — Tréfamester vagyok, uram. Ez a kifeje­zés, amit az emberek használnak. Tréfames­ter. — Velem még nem közölték ezt a kifeje­zést, nagymester. Mondták, hogy... — Pokolba velük! Bánom is én, mit mon­danak! figyeljen ide, Trask, akar egy viccet hallani? — előrehajolt az íróasztal fölött, összehúzta a szemét. — De még mennyire! Persze hogy akarok — válaszolt Trask erőltetett szívélyességgel. — Helyes. A vicc a következőképpen hangzik. Mr. Jones felesége a jövendőmon­dó kártyára pillantott, amit a mérlegautoma­ta felszínre dobott miután a férj a szükséges egy pennys érmet előzőleg bedobta. Az asszony így szólt: „Ez azt mondja. George, hogy te kedves, értelmes, körültekintő, szor­galmas ember vagy és elbájolóan viselkedsz a nőkkel." Ezután megfordította a kártyát és hozzátette: „A testsúlyodat is rosszul állapí­tották meg." Trask nevetett. Anélkül aligha tudta volna megállni. Bár a csattanót előre sejtette, de az a meglepő könnyedség, ahogyan Meyer­hof az asszony hangjában a lekicsinylő meg­vetés árnyalatát életre keltette, és az ügyes­ség, ahogyan saját arcvonásait ehhez a hangszínhez igazította, nevetésre fakasztotta a politikust. Meyerhof élesen közbevágott. — Miért mulatságos ez? Trask hirtelen kijózanodott. — Tessék? — Azt kérdem, miért mulatságos ez ? — Nos — felelt Trask, igyekezve elfogad­hatóan érvelni —, az utolsó mondat az összes előzményt új megvilágításba helyez­te. A meglepetésszerűség ... — A lényeg az — mondta Meyerhof —. hogy egy olyan férjet festettem le, akit a felesége megszégyenített, olyan csődbe ju­tott házasságról beszéltem, ahol az asszony meggyőződése szerint férjének egyetlen jó tulajdonsága sincs. És maga mégis nevet ezen. Ha maga lenne a férj. akkor is mulatsá­gosnak találná? (Befejezés a következő számban) 15

Next

/
Thumbnails
Contents