A Hét 1987/2 (32. évfolyam, 27-52. szám)
1987-10-02 / 40. szám
két, akiktől nem szabad leszakadnom. Ez persze a nagy, nemzetközi versenyekre vonatkozik, itthon, sajnos nem a legjobb a konkurrencia. Az utolsó négyszáz méteren jön a hajrá. Itt is igyekszem szemmel tartani a legjobbakat, mivel él bennem a győzni akarás vágya, fel akarom venni a többiekkel a harcot. Általában nagyon kihajtom magam, szinte leég a tüdőm, az „agyvérzésig" sarkallom a testem ... Egyébként a mi sportágunk is fejlődik, csiszolódik még, ezt bizonyosra veszem, hiszen — példának okáért — a mai napig megoldatlan a rajt gondja. Vannak ugyan rajtgépek, ám még a világversenyeken is egy-egy, erre kiszemelt személy lódítja el a hajót. Ha ez az ember tisztességes, megfelelő indulást biztosíthat, mert jól ellök. Akad azonban ellenkező példa is — az illető fékezi, sőt visszahúzza a versenyzőt! Az én rajtjaim általában jól sikerülnek, igyekszem mindjárt az élre vágni, számomra ez a harcmodor a legmegfelelőbb. A nagy versenyeken persze taktikázom, nem bánom, ha kikapok az előfutamokban, az a lényeg, hogy a döntőbe jussak. Nem szeretek veszteni, bár megértem, ha a jobbik győz. A vereség mégis sokáig bánt. Persze fontos a versenypálya minősége is: természetes vizű, vagy mesterséges-e a tó? Milyen irányból fúj a szél? Milyen rajtszámot kap az ember? A legelőnyösebb helyzetben a mezőny szélén haladhat a kajakos. Az igazán jól küzdő, a valódi tehetség azonban előbb-utóbb minden körülmények között bizonyít, kiküszöböli a szél vagy a hullámverés hátrányát... A világ élmezőnye egyre kiegyensúlyozottabb, egyre-másra törnek fel az ismeretlen tehetségek ... A döntő előtt általában este tíz körül bújok ágyba, s jól alszom. Hét körül ébredek, .leméretem a hajót, amely nem lehet tizenkét kilogrammnál súlyosabb. (Ha viszont könnyebb néhány dekával, kiegészítésül ólomgolyócskákat helyezünk el egy műanyag zacskóban a kajak orrában. Sokáig egy dán kajakban versenyeztem, most azonban van egy pompás magyarországi hajóm, ezt a típust én hoztam be Csehszlovákiába.) Bemelegítésként lazán lefutok négy, négy és fél kilométert, majd ugyanennyit Jeevezek. A rajt előtt három órával megebédelek; könnyű, fehérjedús kosztot eszem, csirkét, sonkát meg valami levest. Az étlapot az orvos állítja össze, gondosan ügyelve rá, nehogy nehezen emészthető étek jusson a gyomrunkba. Én ilyenkor általában iszom, nem sokat eszem. Két órával a rajt előtt kimegyek a helyszínre. Tornázom, négy rajtpróbát végzek, aztán végigiramlok a távon, teljes erővel, hogy hozzászoktassam a szervezetemet a rövidesen sorra kerülő rendkívüli igénybevételhez. A jó teljesítmény az én sportágamban is a megfelelő felkészülés függvénye. Én még a karácsonyi ünnepek alatt is edzettem; később síeltem a hegyekben. Télen futunk, súlyt emelünk, tavasszal magaslati edzőtáborokba járunk. Az eddigi legalaposabb felkészülésem 1987-ben volt, válogatott keretünk együtt edzett Magyarországon a kitűnő ottaniakkal, a világ legjobbjaival. Itt mindegyik gyakorlás életre-halálra ment, tartani akartuk velük a lépést. Nekem itthon nincsenek „húzó" társaim, ezért volt számomra ajándék, hogy a legjobbak között próbálhattam az erőmet. Mindegyik edzésnek megvolt a hangulata, tétje, hét világbajnok akarta igazolni, nem véletlenül győzött Montrealban. Hajtani persze itthon is keményen kell; az lenne az igazi, ha változtatnának a helyszíneken, ne tudja őket megunni az ember. Én otthon, Komáromban, a Vág-Dunán érzem magam a legjobban. Az ember gyakran észre sem veszi, hogy evez, csak gyönyörködik a tájban. Az ősz különösen szép itt. Még úszó özeket, szarvasokat is láttam az Apáli-sziget környékén ... Nincs rá recept, mikorra érik be egyegy kajakos? Van, aki huszonöt évesen veri végig a mezőnyt, s van, aki már harmincöt, amikor felér a csúcsra." Attila olyan fiatalember, akit már az 'első találkozás után szívébe zár az újságíró. Úgy tetszik, látja maga előtt a célt, ismeri a kajakozás minden titkát. Nyílt tekintetű, mosolygós, a kérdésekre villámgyorsan válaszoló interjúalany, kellemes vele a társalgás. Az egyik legtárgyilagosabb szlovák sportújságíró, az ugyancsak ifjú Karol Jezík írta róla a Smena c. napilapban: „Attila magyar nemzetiségű, gyökerei Komáromhoz kötik; aki elmetszené őket, elszáritaná ezt a topolyafát, amely a csehszlovák kajaksport bokrai’fölé magaslik." Felix Masár a hazai kajaksport legnagyobbja volt az elmúlt évtizedben. Az ő egyeduralmát törte meg a komáromi őstehetség, ám a térdre kényszerített vetélytárs is olyan szeretettel nyilatkozott róla, mintha még szurkolna is neki: „Szabó Attila kajaksportunk legnagyobb ígérete. Bízom rendkívüli tehetségében, és őszintén kívánom neki a világsikert." Ez a pár mondat a duisburgi világbajnokság előtt hangzott el. Soós Tibor Attila első mestere volt. Ma a Komáromi Városi Nemzeti Bizottság alelnöke, egyúttal a helyi Spartak sportegyesület első számú tisztségviselője. Ő így látja egykori tanítványát az évek tükrében: „Értelmes, Céltudatos, igazi versenyző alkat, és megbízható, udvarias ember. Olyan tehetséges, hogy akár a nagyanyám is edzhette volna ... Nagyszerűen teniszezik, focizik, úszik, sőt fut. Még szerencse, hogy a kajakozásnál kötött ki! A véleményét kertelés nélkül közli, de roppant igazságos, másokért is képes harcolni. Itthon magasan a legjobb, mégis szereti mindenki, ami a mi sportágunkban a csodával határos jelenség!" BATTA GYÖRGY Fotó: Járt Sukup Nemzetközi BÉKEMARATON Október első vasárnapja Kassán (KoSice) mindig ünnep. Korábban ebédelnek ilyenkor a város lakói, hogy minél előbb kivonulhassanak az utcára, szurkolni a nemzetközi béke maratoni futás résztvevőinek. Buzdítják a verseny győzteseit, mert Kassán joggal tartanak győztesnek mindenkit, aki lefutja a 42 195 méteres maratoni távot. A kassai maratoni futást 1924-től rendezik meg, s azóta sok ismert és ismeretlen futó tette meg ezt a távot Kassától Szíriáig (Sefta) és vissza. A legismertebbek közé tartoznak az etióp Abebe Bikila és az NDK-beli Waldemar Ci$rpinski. Mindketten kétszeres olimpiai bajnokok. Egyetlen maratoni verseny a világon sem büszkélkedhet azzal, hogy két kétszeres olimpiai bajnok állt fel a rajtjához. A kassai maratoni futásnak megvan a varázsa és nem szokványos hangulata, s a világon elsőnek kapta meg a „béke" jelzőt. A kassai nemzetközi békemaraton hű maradt az elveihez. Sok nyugati futó kijelentette, hogy a világ semmilyen pénze nem tudná kárpótolni őket azért a nem mindennapi szívélyes légkörért, mely Kassa utcáin és az egész útszakaszon fogadja őket. A futás kétszeres győztese, a magyarországi Tóth Gyula például kijelentette, hogy mikor a város utcáira lépett, Kassa szárnyakat adott neki, s tudta: biztosan győzni fog. Az állandó biztatásra, buzdításra gondolt, amiből itt minden futónak kijut, legyen az élvonalban vagy az utolsók között, s legyen a bőre színes vagy fehér. Október első vasárnapján a nemzetközi békemaraton 57. futamát indítják Kassán, s remélhetőleg ismét több mint ezren állnak a rajthoz a világ minden tájáról. A kassai maratoni futás rangját az is emelte, hogy a Békevilágtanács elnöke, Romes Csandra kétszer is jelen volt a versenyen, a városnak pedig a Béke Városa címet adományozta. Kassa így a világ hatodik városa lett, mely ezzel a címmel büszkélkedhet. A béke megőrzésének és megerősítésének eszméjét hirdetik az 57. Nemzetközi Békemaraton résztvevői, akikre joggal odafigyelhetnek a világ békeharcosai. RAKOVSKY FRANTISEK A szerző felvételei 5
