A Hét 1987/2 (32. évfolyam, 27-52. szám)
1987-10-02 / 40. szám
fio Arm A komáromi (Komárno) Szabó Attila a duisburgi világbajnokságon a kajak sport nagy egyéniségévé lépett elő Ezer méteren a hatodik, ötszázon a harmadik, tízezer méteren a másodilhelyen végzett a földkerekség legjobb jai között. Attila egycsapásra az ország büszkeségévé vált, ezüst- és bronzérmével a Dél-Szlovákiából származó élsportolók kincstárát is jelentősen gyara pítva. Az ezerkilencszázhatvanötös esztendő a dunai árvíz szomorú dátuma. Ugyanez az év emlékezetes egy bátor keszi (Vojnice) család számára is, ám itt az előjel ellenkező: Szabó Miklósék a közeli Komáromba, a kikötő, a hajógyár és a Magyar Területi Színház városába költöznek. (Az édesapa éveken át lelke sen és jól futballozott Bátorkesziben, felesége a labdarúgó pálya gondnoka volt.) Alig telik el néhány hónap a komáro mi áttelepülés óta, amikor a háromtagú család — 1966 februárjában — ikrekkel gyarapodik. Az ötéves Miklós két öccsöt is dajkálhat egyszerre a Pol'ovnícka-Vadász-utcai házban: Zoltánt és Attilát. Zoltán jó húsz perccel korábban látta meg a napvilágot, ő tehát a közép ső fivér. Attila a vakarcs, a mesék legki sebb gyermeke, aki talán már magzat korában is jövendő sportpályafutására készült, hiszen úgy helyezkedett el é desanyja szíve alatt, hogy neki jusson több az éltető nedvekből. (Huszonegy esztendős korára százkilencvenhárom centiméterre nyúlt ez a legkisebb fiú, testsúlya nyolcvanhat kilogramm; Zol tán fél fejjel alacsonyabb nála.) A három Szabó-fiú a Vág-Duna köze lében, az Apáli-sziget környékén csepe redett, olyan környezetben, melyet Jókai tekintete is ilyennek láthatott még — ma ez a terület Komárom tájvédelmi körzetté nyilvánított része. A Szabó-gyerekek a tanítás után bebarangolták lakhelyük környékét: fociztak, fára másztak, ültek a vízparton és gyönyörködtek a hullámfodrokban, úsz tak, bújócskáztak. „Ekkoriban főleg az izgatott bennünket, ki a jobb? Kártyáztunk, sakkoztunk, teniszeztünk egymás ellen, gyalogló versenyt rendeztünk az iskolából hazafelé menet, hogy eldöntsük, ki győz?” — mondja Attila. A fiúk egyre többet forgolódtak a közeli csónakház körül, aztán egy szép napon ök is hajóba szálltak. „Kilencévesen kezdtem, eleinte ki is borultam a hajóból, aztán szakemberek — Soós Zoltán, Vojtech Halmo, Polhammer László tanítgattak. A kölykök között gyorsan fejlődtem, hat hónap alatt szlovákiai bajnok lettem. A kamaszkor azonban a megtorpanást hozta, hiába eveztem hangyaszorgalommal, elvesztettem a robbanékonyságomat. Ráadásul a helyi ipariskola diákjaként hármast kaptam testnevelésből! Fájdogált a térdem, az ízületeim, nem ment a távol- és magasugrás: képtelen voltam elrugaszkodni. Még orvoshoz is elvittek, de az sem állapított meg semmit, hacsak azt nem, hogy egy év alatt huszonöt centimétert nyúltam — ez a gyors növekedés okozhatta a bajokat. A csónakházat és a kajakozást közben annyira megszerettem, hogy életem szerves részévé vált mindkettő. Időközben megépült az új csónakház is, ma már akár válogatott szinten is lehet itt edzeni. Ezerkilencszáznyolcvannégyben érettségiztem — kialakult a magasságom, a sok evezéstől meg súlyzózástól megerősödtem." Attila pályafutása az érettségi óta egyenletesen felfelé ívelő. Komáromból Prágába rukkolt, azóta is a Dukla élsportközpontjának tagja. Tizennyolc éves kora óta nemhogy versenyt, futamot sem vesztett itthon! A válogatott keret egyik ellenőrző versenyén láttam öt először rajthoz állni a bratislavai Aranyhomok-tavon. Megfelelő távcső hiányában csak részben gyönyörködhettem ki magam remek technikájában, erőteljes csapásaiban. A partról az édesapjával és néhány szakemberrel együtt követtük a futamot. Attila olimpiai számban, ezer méteren indult éppen, s amint az várható volt, könnyedén maga mögé utasította a mezőnyt. „Az ezer méteres versenyt kedvelem leginkább. Az első kétszázat teljes erőből hajtom végig, aztán szétnézek, megpróbálok taktikázni, ami annyit tesz, hogy figyelem az esélyese4
