A Hét 1987/2 (32. évfolyam, 27-52. szám)
1987-09-26 / 39. szám
vele fogyott az alkotói láza is. A cseresznyepálinkával az utolsó morzsáit öblítette le. Mielőtt azonban teljesen elfogyott volna, felállt, és kijelentette, hogy ma szabadságon van, és nem töltheti az egész napját ilyen helyeken. Mennie kell. Egy csomó ügy elintézésére hivatkozva, gyorsan faképnél hagyta őket. Csak az öccse követte nyomon. — Én is megyek — mondta. A kocsma ajtajában búcsúztak el. Mindössze egy órája maradt az alkotói munkára. Az írógép fölött még eltűnődött Kajla Mihály kegyetlen sorsán. A háborúban szerzett sebeit nyalogatja, nem szabadítja meg tőle senki, senki sem menti meg. Dolgozik, csak dolgozik, s egyre fogy az ereje.. Kajla Mihály kajla sorsának kellene megelevenednie a papírlapon. Mielőtt azonban leütötte volna az első betűt, a gyönyörű, de roppantul unalmas fehér géppapír elhomályosult szeme előtt, és hófehér hegyek kerültek látószögébe. Hatalmas hóvihar keletkezett s neki nem volt téti ruhája ... Reménytelenül igyekezett megmászni a havas csúcsot, minduntalan elcsúszott rajta mezítelen lába ... A gyerek nagy robajjal hazaérkezett. Felriadt. Elaludtam — gondolta keserűen. — Elaludtam, dacára a nagy mennyiségű és kitűnő kávénak. Még felvillant előtte a kocsmai jelenet, majd a reménytelen kapaszkodása a havas csúcsra, de már tudta, hogy valami kegyetlenül és visszahozhatatlanul elmúlt. Elviharzott. A középső fiú elsöosztályos, már hozta is az olvasókönyvét. Ezt tanultuk — mutatja: Emma, mama,' máma ... S gyakorolja. Vég nélkül. S jó hangosan, mint az iskolában... Aztán megint elölről. „Emma, mama, máma..." Mindössze ennyit ütött le a fehér papiriapra. más száját, járókelőkkel, testi állapotukkal nem törődve. A fiú nem követelödzik, nem is követelödzhet, mégis csúcsot dönt... Eleinte leleményességükön csodálkozom, azután rájövök, nincs új a nap alatt. Számtalan kastélylátogatás során találkoztam már csókolózószékkel . .. Megrendülve állok és bámulom őket. Hiszem, hogy a fiú és a lány boldogok. Igen, biztosan boldogabbak, mint ama felcicomázott dámák és kíkent-kifent úrfiak, akik tudatosan készültek a légyottra, akik tudatosan ültek bele a csókolózószékbe. Legszivesebben innék a tolókocsis fiatalok egészségére. Sajnos lehetetlen, perceken belül a volán mögé ülök. Mégis kívánom nekik, úgy kívánom, hogy gyógyuljanak meg! Késő éjszak^ érünk haza, mindenki valamivel: a fiam a majommal, lányom a szeplőkkel, feleségem hasmenéssel, én pedig azzal a felkavaró, szomorúan szép, megindító látvánnyal ... Hét-nyolc év nagy idő. Lehet, hogy azóta már egészségesek. Jó volna tudni; mi lett velük? Vajon meggyógyultak-e? Minden reményem a kénes vízben van ... Mindenesetre jó volna tudni valami bizonyosat. De mi van akkor, ha nem? Ha még sem . ..? Erre-gondolni sem akarok! Hiszen akkor nemcsak lányom arca maradna örökké szeplős, hanem féltve őrzött harkányfürdöi emlékem is. CSEHSZLOVÁKIAI UKRÁN KÖLTŐK VERSEI Vaszil Grendzsa-Donszkij Miroszlav Németh DUKLA VILÁG ZÖLDBEN Magas, mé/tóságos gránitemlékmű Egyszerű történetet mesélek el néktek, hirdeti a hősök dicsőségét; melynek semmi köze a költészethez. Kárpátaljáról sok gyászos emlékű Tavaly az egyik távoli tiszta városban \ életvirág lelte itt bús végét. a zöldbe-öltözőtt világot bámultam, hirtelen csodálva vettem észre egy fehér botot, A véres küzdelmek véget nem értek, mely egy magas sovány férfi mellett lépegetett. ádáz csata dúlt minden kis rögért; Vak férfi sétált az ismerős járdán, a nép, mint akit halálra ítéltek; látszott, hogy már régóta járogat erre. porba hullatta a legszentebb vért. óvatosan lépegetett, félve, nehogy a járdának, vagy a botnak fájdalmat okozzon. Össze-összecsaptak a roppant erők. Úgy éreztem, a bottal szinte simogatja a földet. ezrével szedte a halál a jussát, Csodálva néztem s kicsit elmerengtem, vastagon befedte az üszkös mezőt ezért váratlanul a vállához ütődtem. érdemrend, hulla, földi nyomorultság. — Bocsánat — szólt hamarabb mint én — nem láttam magát, nem hallottam ... Szélesen-hosszan a nagy tömegsírok, Ezt mondta nekem, kinek sasszeme van, volt hova hányni az elhulltakat! egy apró gomba se bújhatna el előlem, Hogy emészthesse őket földi nyirok, a pisztráng se tűnhetne el a kövek alatt! az anyaföld, mely nyugodalmat ad. Mentegetőzve, hogy rossz szóval meg ne bántson, megkért, nem kísérném-e el az új strandra. Tekintetem kisebb sírok során szalad: melyet a város szélén nyitottak meg nemrég. volt tábornokok, tisztek nyughelye; mert ő nemhogy nem látta, de még nem is érezte hallani vélem vezényszavaikat. a lába alatt, csak hallott róla. karjuk mintha még harcra intene... Aztán a strandon a homokra ülve, elbeszélgettünk. A Vak, ki Napot életében sose látott, „Jurko Bilej", ím az első sír jobbra. a Napról faggatott, milyen is az, látod, jó bajtárs, így találtalak!... állítólag, hogy ha nem volna Nap, Hideg szurony hatolt a mellkasodba, sem a világ, sem ő nem létezne nélküle. az égig ívelt végső jaj-szavad. Kezébe vett egy közönséges kavicsot, meg homokot, egyszerű strand homokot, Lám, e tenyérnyi szögletén a Földnek benne keresve a Nap nyomát. tócsában egyesült csont és szent vér; Ujjaival — akár a homokóra —itt százezer élet pályája tört meg. mérte a múltat és a jövendőt. mind életerős apa, gyermek, testvér. Mindenhez óvatosan nyúlt, minden izgatta, beszélt hozzá, érdekelte ... Eszelős egy korszak, átkozott század. Úgy éreztem, nagyon is jól látott, mindent megértett. mely csak ordasokat nemz és nevel! mintha mindent látna maga körül — balról, Tenger sok volt a keserűség, bánat, jobbról, lába alatt s feje fölött, egész nemzedékek pusztultak el! de legjobban az emberi szívekben. Aztán hirtelen a színekről kezdtünk beszélgetni. A hegy lábánál békésen pihennek. — A világ zöldben —mondta a vak — legtisztább, legszebb. idézve véres, viharos időt; Ha a világ zöld, az emberek is kedvesebbek, tisztábbak. vándor, ha ott jársz, kalapod emeld meg Nem rohannak úgy, mint a fehér télben .. . hős küzdelmeik emléke előtt! Ó, hogy szeretné látni a zöld világot, ó, hogy szeretné látni a világot zöldben! PETRIK JÓZSEF FORDÍTÁSA Mi a Naptól idegenkedünk, napszemüveget hordunk. Kövek? — miért ez a sok felesleges kő? Kinek? Homok az ujjunk között — nem öröm, de gyötrelem. Nem úgy érezzük a világot, ahogy kellene, / valami állandóan hiányzik, máskor meg sok, borzasztóan sok, mintha a világ nem nekünk teremtődött volna, de mi érte. És a vak, aki életében a Napot sose látta, állandóan azt kérdezte, milyen is valójában, milyen a világ, ha zöldbe öltözik, milyen a zöld világunk. Mondja, tudja-e, hogy milyen a világ zöldbe öltözötten ? OZSVALD ÁRPÁD FORDÍTÁSA 15
