A Hét 1987/2 (32. évfolyam, 27-52. szám)
1987-09-26 / 39. szám
A CSEMADOK • VÉLEMÉNYEK, ÉSZREVÉTELEK, JAVASLATOK • • VITA A VÁLLALATI TÖRVÉNYTERVEZETRŐL • ELMÉLKEDÉS AZ ÚJ TÖRVÉNYTERVEZETRŐL ÍGÉRETES INDULÁS Az állami vállalatokról szóló új törvénytervezet megjelenését azt hiszem mindannyian izgatottan és főleg kíváncsian vártuk. A gondos áttanulmányozás után elmondhatom, hogy nagyon sok jó elgondolást találtam benne. A tervezet magyarázata is eléggé világos, az egyszerű, a gazdasági politikához nem értő olvasó ember számára is. Mondhatnám: örülhetünk, végre megszűnik majd a sógorság-komaság jelentősége a gazdasági vezető posztokra való kinevezésben, s az élre a jövőben olyan vezetők kerülnek majd, akik mindig tudni fogják hogyan kell gazdálkodni, mikor és hol lehet nyereségesen termelni, illetve eladni úgy, hogy jusson is, maradjon is. Ami pedig a fő dolog: nem lesznek „örökös igazgatók", mint eddig, akár megfelelt az érdekeknek, akár nem, hanem csak 5 évig terjedő időszakra, bizonyos kritériumoknak megfelelően fogja őket a dolgozó nép megválasztani. Ez mind könnyen elgondolható és leírható. Csakhogy! A derűlátás mellett felvetődik a borúlátás árnyéka is sok-sok kérdőjel formájában, melyekre a feleletet még nem tudjuk, és nagyon soká nem is fogjuk tudni. Egy szó, mint száz, a gazdasági mechanizmus sikeres bevezetése, de főleg megvalósítása azon fog múlni, hogy ki mennyit vállal magára. Milyen aktivan mernek majd kezdeményezni. Ez vonatkozik a munkásokra is, de főleg a vezető beosztásban lévőkre. Félő, hogy a dolgozó nép — aki a termelés végzője — idegenkedni fog ezektől az intézkedésektől és nem mer majd kezdeményezni. Véleményem szerint ennek a gyökerei a mába, illetve a tegnapba nyúlnak vissza. Éspedig azért, mert nagyon sok termelési ágazatban — és másutt is — hiányzik az a motiváció, ami a munkást, a kétkezi termelőt ösztönözné. Ez pedig a bér! Optimista létemre egy kissé pesszimistává válók, amikor arra gondolok, vajon ilyen rövid idő alatt meg lehet-e teremteni a megfelelő feltételeket a vállalatok számára? Rend lesz-e a megrendelő-szállítói kapcsolatban? Lesz-e megfelelő mennyiségű és minőségű nyersanyag, amiből nem selejtet, hanem az állami szabványnak megfelelő terméket állítunk majd elő? Ki lehet-e majd küszöbölni, vagy legalább jelentős mértékben csökkenteni, az állandó hiánycikkek mennyiségét? Az olyan vállalat, amely most is anyagi gondokkal küszködik, miből kezdheti majd meg az önfinanszírozást és a különböző pénzügyi alapok megteremtését? Vagy. Vegyük például az útépítő vállalatokat: Az ott dolgozóknak miből fogják kiszámítani a bérüket, ha minden útszakaszt 1 —2 évig fognak javítani és a befejezés előtt újrabontják azt, mert valamit elfelejtettek odatervezni, illetve kivitelezni, mint ez jelenleg is számtalanszor megtörténik (példa is van rá bőven). Miből lehet majd fizetni, ha a 8,5 órás munkaidőből csak alig 1 —2 ledolgozott órát lehet kimutatni? Milyen jutalmat kap az a vezető, aki elmulasztja akár a minőségi, akár a mennyiségi 6 ellenőrzést, s minden lehetőt csak papíron mutat ki? S folytathatnám a kérdések sorát. . . Véleményem szerint ahhoz, hogy ezt az új gazdasági mechanizmust teljes egészében sikeresen bevezethessük, a gyakorlatban érvényesíthessük, gyökeres változásokra lesz szükség jónéhány vállalatban. Kételkedem abban, hogy az olyan vezető, aki idáig nem tudta bebizonyítani egy adott posztra való rátermettségét (tisztelet a kivételnek) és munkájával nem szolgálta megfelelően a dolgozó népet, nem gyarapította a közös vagyont, az ezután is nehezen vagy egyáltalán nem lesz képes arra, hogy valami újat hozzon a munkájában, vagy új módon tanuljon meg gondolkodni, sőt ösztönözze a többieket is a termelés hatékonyságának a növelésére. Amíg a valóságban nem fogunk demokratikusan eljárni és a naplopókat meg fogjuk tűrni, mert alkalmazásban kell lenniük, az igazságos jutalmazás mellett a dolgozókat nem fogjuk a szigorú munkaerkölcsre és munkafegyelemre (ha még egyáltalán lehet) nevelni, s ezt megkövetelni a vezetőktől is, amíg nem fogjuk rábírni azokat, akik idáig nem törődtek az állam és a közösség érdekével csak a sajátjukkal, hogy igenis ezeket respektálni kell, ha a vezető dolgozó saját példamutatással nem fog tudni hatni beosztottjaira úgy, hogy azok tudatában legyenek annak — ha én ma jobban dolgozom, holnap jobban élek, ha nem selejtet gyártok, holnap kitűnő minőségű árut vásárolhatok, ha az energiával és nyersanyaggal ma takarékoskodom, holnap az áru nekemjs olcsóbb lesz, ha nem tanítjuk meg és nem szoktatjuk rá a fiatalokat a nyári társadalmi munka ideje alatt arra, hogy a bérért dolgozni kell, s nemcsak tessék-lássék munkát végezni, hogy a munkaidőt teljes egészében munkával kell kitölteni nem henyéléssel, stb., akkor nagyon nehéz lesz ezt a jó és okos elgondolást nálunk is meghonosítani. Lehet, hogy sokakat megdöbbent a vitára bocsátott téma ilyen oldalról történő felfogása és megkérdőjelezése; (ez nem egy vezető hozzáértő elemzése, hanem egy közéleti személy észrevételei), de bízom abban, hogy pártunk és államunk vezetői az ilyen látszólagos apróságokat is mérlegelték, mint azt is, hogy meglesz-e a végső és várt hatása ennek a módszernek, nem bonyolódunk-e bele valamibe, ami felőrli az energiánkat és esetleg nem hoz kielégítő eredményt; ha mindez az erőfeszítés őszinteséggel és igazsággal párosul, akkor nem kétlem, hogy mindannyiunk javára fog válni ez a változás, s akkor majd bátran elmondhatjuk, hogy ......a bőség kosarából / Mindenki egyaránt vehet", s......a jognak asztalánál / Mindenki egyaránt foglal helyet." JÉGHNÉ NAGY IZABELLA, a Csemadok Pozsonypüspöki (Pod. Biskupice) alapszervezetének elnöke Rimaszombatban (Rimavská Sobota) körülbelül tizenöt évvel ezelőtt szüntette be működését a Fáklya Irodalmi Színpad, s a város kultúraszerető, közművelődés iránt érdeklődő közönsége évről évre hiába várta, hogy a kulturális tevékenységnek ez a formája valamiképp feltámadjon. A Csemadok helyi szervezetének tánccsoportja, énekkara. Tompa Mihály Klubja rendszeresen dolgozott, a színjátszó kör is életjelt tudott adni időnként magáról, de az irodalmi színpadok — vagy ahogyan most írják és mondják — tószínpadnak hült helye volt a művelődési munkálkodás palettáján. A túl hosszúra nyúló „böjt", az e szempontból sok szűk esztendő után ez év tavaszán végre megtört a jég: új kisszinpadi együttes mutatkozott be első előadásával, nemcsak kellemes meglepetést, hanem szinte csodálkozást is okozva, mivel egyrészt már senki sem igen remélte a feléledést, másrészt a műsor betanulása minden hűhó Addig jár a csanak a kútra ... A csanak a Magyar Értelmező Kéziszótár szerint tájszó, amely kis cserépfazekat vagy fából való nyeles vízmerő edényt jelent. De ha nagybetűvel írom Így: Csanak, akkor a komáromi (Komámo) Hajós Népművészeti Együttes zenekarát jelenti. — Hogyan tettetek szert erre a zenei tudásra? Kottából? — Á, dehogy! — válaszol Mézes Árpád. — Kottaolvasást a zeneiskolában tanultam, harmonika-tagozaton végeztem. Innen ered a zenei tudásom. A parasztzene szeretete pedig valahogy csak úgy jött. Megtanultam hegedűn játszani. Ez még 1980-ban volt. — Ki volt tanítómestered? — A Vadrózsák zenekara, Czuczor Péter szervezte az első tanfolyamot 1983-ban és 1984-ben. Több alkalommal vettünk részt népzenei tanfolyamon Magyarországon. — Jártunk Mosonmagyaróváron és Jászberényben — kapcsolódik a beszélgetésbe Palcsó Zsuzsa. — Egy tíznapos tábor alkalmával, ahol táncosok is vannak, sok mindent nélkül, szemérmes csendességgel történt. A Harangozás című műsor történelmi témát ölelt föl, a Hunyadi család sorsának fontos mozzanataira épült. A kisszinpadi forma életértékelése elsősorban dr. Hizsnyan Géza orvosnak, a műsor összeállítójának és rendezőjének. Bőd Sándomé tanárnőnek,- a rendező asszisztensének, a majdnem tisztán középiskolás diákokból verbuválódott szereplőgárda „kiállítójának", s természetesen maguknak a szereplőknek köszönhető (akik nem éppen eszményi körülmények közt készültek föl a próbákon). Elismerés illeti a Csemadok helyi szervezetének vezetőségét és járási titkárságát is az úgyszólván „vaktában" előlegezett bizalomért és az ügy támogatásáért. S köszönet jár a többi segítőnek, a színpadi díszletek és kellékek készítőinek, valamint a csoport felnőtt (nem diák) tagjának. Gyürke Gyulánénak, aki kiváló éneklésével jelentősen járult hozzá a produkció sikeréhez. meg lehet tanulni. Nappal tanulunk, este a táncházban gyakoroljuk, amit tanultunk. — Ha nem zenéltek, akkor mit csináltok? — A képzőművészeti főiskolán a szobrász-restaurátor szakot most fejeztem be. A katonaság még előttem van — így Árpi. — Magyar—orosz szakos főiskolán vagyok. Az idén kezdem a negyedik évfolyamot — mutatkozik be Zsuzsa. — Eddigi legnevezetesebb fellépéseitek? — Az csak természetes, hogy a legbüszkébbek a Hajóssal együtt aratott sikereinkre vagyunk — mondja Takács Péter, a zenekar vezetője. Róla tudni kell, hogy építészmérnök és a komáromi Jednota fogyasztási szövetkezet építésvezetője. — Tatabányán a megyei folklórfesztiválon, Hollókőn és Esztergomban is felléptünk már. — Mely tájegységek zenéjét játsszátok? — Elsősorban hazait: dunántúlit, gömörit, jókait, martosit és persze szatmárit. Erdélyből széki zenét, mezőségit, marosszékit, kalotaszegit ... — sorolja a zenekar negyedik tagja, Krüger Viktor. Az ő tanult szakmája vasesztergályos, munkahelye pedig a Csehszlovák-Szovjet Baráti Szövetség Háza, ott sofőr és fotós.
